Lexicon

A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége – Csemadok szervezte központi irodalomnépszerűsítő rendezvények sorában 1959-től meghatározó szerepet játszottak az egyes régiók által vállalt irododalmi és kulturális emléknapok. A legismertebbek és legnépszerűbbek közülük a komáromi Jókai Napok, a kassai Fábry Napok, a szenci Szenczi Molnár Albert Napok, a losonci Kármán József Napok, a rimaszombati Tompa Mihály Irodalmi és Kulturális Napok, az érsekújvári Czuczor Gergely Irodalmi és Kulturális Napok, a nagykaposi Erdélyi János Emléknapok, a borsi Rákóczi Ferenc Emléknapok és a szepsi Szepsi Csombor Márton Napok. Új keletűek a Bodrogközi Irodalmi és Kulturális Napok, a Galántai és a Lévai Járási Kulturális Napok és a Csallóközi Kulturális Napok. A központi jellegű rendezvények (Jókai Napok, Fábry Napok), ill. szemináriumok szervezése a Csemadok KB hatáskörébe tartozik. – A nyelvművelés központi rendezvénye az ugyancsak évente rendezett kassai Kazinczy Nyelvművelő Napok. – 1989 óta (a korábbi emléknapok mellett vagy helyett) Városi Kulturális Napokat rendeznek Pozsonyban, Az Anyanyelv Hetét Galántán, Gyurcsó István Versmondó Fesztivált és Tavaszi Olvasótábort Dunaszerdahelyen, Katedra Napokat Dunaszerdahelyen, Besnyei György Kulturális Napokat Nagymegyeren, Selye János Napokat Komáromban, Baróti Szabó Dávid Napokat Dunaradványon és Virten, Esterházy Napokat Nyitrán, Juhász Gyula Kulturális Napokat Léván, Mikszáth Kálmán és Madách Imre Irodalmi és Kulturális Napokat és Balassi Bálint Emléknapokat Nagykürtösön, Palóc Napokat Füleken, Czabán Samu Pedagógiai és Kulturális Napokat Rozsnyón és Bodrogközi Kulturális Napokat Királyhelmecen – a sor az egyre több új rendezvénynek köszönhetően hosszan folytatható.

Az első Csehszlovák Köztársaság idején a publikált kritikák mennyisége meglepően nagy volt, mert nemcsak az irodalmi folyóiratok, hanem a napilapok és politikai, társadalmi hetilapok is közöltek kritikát. Ezek nagyobbik fele azonban minőségileg értéktelen volt, s az objektivitás gyakori hiánya az értékelhető kisebbik rész hitelét is rontotta. Mivel irodalmunk indulásának első éveiben (1918–1925) a nagyarányú kiutasítások és kényszertávozások következtében nemcsak a tapasztalt írók hiányoztak, hanem az igényesebb olvasórétegek is, az irodalmi élet néhány tekintélyes szervezője (Alapy Gyula, Sziklay Ferenc) nyilvánosan védelmébe vette a dilettantizmust. Kijelentéseiket Vass László olyan „súlyos szavak”-nak nevezte, melyek „magukban hordják a kisebbségi élet tragikus vonásait, és mindenképpen találóak a kisebbségben kezelt nemzetrészek eleve alacsonyabb szellemi életére”. Nem meglepő tehát az sem, hogy a dilettantizmus pártolásával nem gyanúsítható Forbáth Imre még a 30-as évek vége felé is talált magyarázó és mentegető szavakat. – Az objektív kritika követelményét 1923-ban az ifjú Fábry Zoltán hirdette meg. Sajnos, két-három évvel később Fábry eltért a koncepciójától, további kritikusi gyakorlatában másodlagosnak tekintette az esztétikai követelményt, s csaknem egy évtizedes kommunista–rappista korszakában (1928–1936) az osztályharc törvényei alá rendelte a kritikai mércét. Az objektív kritika térnyerését leginkább azok a rendkívül kiéleződött ellentétek akadályozták, amelyek az irodalmi életben az emigráns és a hazai írók között alakultak ki. A 20-as évek első két harmadában a beszűkült kisebbségi irodalmi és sajtóéletben nagy befolyásuk volt az 1918/19-es magyarországi forradalmak emigráns íróinak és újságíróinak, egyrészt tapasztaltságuk, hozzáértésük, másrészt a Horthy-Mo. iránti gyűlöletük miatt. Az utóbbi tulajdonságért a csehszlovák állam bőkezűen honorálta őket, az anyaországgal jó kapcsolatokat tartó ellenzéki magyar körök viszont gyűlölettel feleltek a gyűlöletre. Ez az antagonisztikus helyzet úgy hatott a kritikai életre, hogy a lapokban az írókat nem valós irodalmi értékeik alapján, hanem poliltikai hovatartozásuk szerint értékelték. A 20-as évek végén, mikor az emigránsok a kisebbségi sérelmek iránti közömbösségük miatt már nagyrészt elvesztették politikai hitelüket, érezhetően erősödött az objektív kritika helyzete, de pl. a kritikairodalom akkor és később sem kvalitásaik alapján, hanem politikai-világnézeti alapállásuk szerint csoportosította a kritikusokat szocialistákra és polgáriakra. – A szocialista kritikusok közül Fábry volt a legtekintélyesebb, de ő antifasiszta és antimilitarista publicistaként lett jelentős, európai mércével is mérhető íróvá. E tevékenységének kiváló kritikusi adottságait is alárendelte, s az irodalmi alkotások értékét elsősorban s gyakran kizárólagosan erkölcsi és politikai mércével mérte. Ezzel a magatartásával „emberirodalmi” és vox humana-korszakában (1922–1927, 1936–1938) az irodalmi életben érezhető erkölcsi prevenciót tudott gyakorolni, ám esztétikai vonatkozásban akkor is rengeteg tévedést, túlzást követett el. A többi szocialista kritikus közül Barta Lajos, Sándor László és a fiatal Berkó Sándor emelhető ki. – A polgári szemléletű kritikusok közül rendszeres tevékenységével, számos irodalomtörténeti érvényű írásával és következetes objektív törekvésével Kovács Endre, Szalatnai Rezső és Vájlok Sándor emelkedik ki. Figyelemre méltó még Antal Sándor, Kázmér Ernő, Simándy Pál, Vass László és Bellyei László munkássága. A jelentős szépírók közül főleg Darkó István, Egri Viktor, Győry Dezső és Sziklay Ferenc voltak a kritikában is aktívak. – Komlós Aladárról, Peéry Rezsőről és Szvatkó Pálról külön kell szólni. Komlós csak 1924-ig élt Szlovákiában, s kritikusként-költőként az élvonalba tartozott. A 20-as évek második felében Mo.-ról figyelte s recenziókkal meg szigorú helyzetelemzésekkel segítette irodalmi fejlődésünket. A kivételes képességű Peéry Rezső 1938 előtt két-három felfigyeltető kritikát írt (Magyar mesterek, Kassák Lajos epikai fejlődése, Szempontok a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődéséhez), kritikusi kibontakozását azonban késleltette a sarlós mozgalom második szakaszában (1930–1933) vállalt szélsőbalos irodalompolitikai szerepe. A Peéryhez hasonlóan kitűnő esszéista adottságokkal rendelkező Szvatkó Pál nem volt gyakorló kritikus, de néhány átfogó irodalmi felmérésében vitathatatlan megállapításokat tett, s a minőségi elv hangsúlyozójaként egész pályafutása alatt az irodalom és kritika legjobbjait összefogó lap alapítására törekedett. – A szlovák állam éveiben (1939–1944) a magyar népesség alacsony száma, a tapasztalt írók zömének kiesése s az itt maradtak egy részének (Egri, Fábry, Sas Andor, Sebesi Ernő, Szenes Erzsi) kényszerű elhallgatása miatt az irodalmi élet erősen összeszűkült, de aktív maradt. Az Esterházy János vezette Szlovenszkói Magyar Párt napilapjaiban elég lehetőség nyílt a kritika számára is: szervezésében és gyakorlásában e lapok két tapasztalt belső munkatársa, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső játszotta a vezető szerepet. A két napilap politikáját és irodalompolitikáját keresztény szellemű antifasizmus jellemezte. Dallos István tíz számot megért Magyar Albumában és a Toldy Kör évkönyveiben is sok kritikai írás jelent meg Szalatnai, Peéry, Mártonvölgyi László és Környei Elek tollából. A kezdőkkel és dilettánsokkal is ellepett hazai irodalom iránt az összeszűkült írói közösség bővítése érdekében nagyfokú toleranciát kellett tanúsítani, ezért az igényes Szalatnai és Peéry ezt a terepet nagyrészt Mártonvölgyire és Környeire hagyta, s legjobb kritikáikat a kiemelkedő magyarországi kortársakról (Babits Mihály, Móricz Zsigmond stb.) írták. – Ir. Fábry Zoltán: Irodalom és magyarság (Kassai Napló, 1923. ápr. 1.); Komlós Aladár: Magyar költészet Szlovákiában (Nyugat, 1926/II); Féja Géza: A felvidéki irodalom és felvidéki költő (Híd, 1927/4–5); Alapy Gyula: Kisebbségi irodalmunk tíz éve. In: Sziklay Ferenc (szerk): Kazinczy Évkönyv 1898–1928 (1929); Győry Dezső: A kritikus, aki nincs (Új Munka, 1931/1); Vass László: A kiművelt emberfő hiánya (Magyar Nap, 1938. febr. 20.); Forbáth Imre: Művészet és szocializmus; Turczel Lajos: Irodalomkritikánk 1918–1945 között. In: Turczel Lajos: Tanulmányok és emlékezések (1987).

Az 1945-öt követő némaságot csak az atrocitások, a magyarüldözés ellen tiltakozó röpiratok, felhívások vagy a mo.-i sajtóban megjelent tiltakozások törték meg (Fábry Zoltán, Szalatnai Rezső, Peéry Rezső stb.). Az 1948 febr.-ban bekövetkezett politikai-társadalmi fordulat hozta meg az enyhülést. 1948. dec. 15-én megjelent az Új Szó első száma. Az Új Szó fontos szerepet töltött be irodalmunk újraindulásában. De az irodalmi élet határozottabb fejlődésére akkor kerülhetett sor, miután más magyar nyelvű lapok is megjelenhettek, melyek kulturális rovatukban helyet biztosítottak íróink számára. Erre fokozatosan került sor: Pionírok Lapja (1950), Szabad Földműves (1950), Alkotó Ifjúság (1950–1953), Új Ifjúság (1952), Dolgozó Nő (1952), Fáklya (1951–1957). Különösen fontos szerepe volt irodalmi életünk elindításában és felfejlesztésében a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége – Csemadok képes havilapjának, a Fáklyának, amely nemcsak terjedelmesebb írások közlésével, hanem pályázatok kiírásával, kezdő költők-írók elindításával stb. is segítette a lassan bontakozó irodalmi életet. A Fáklya megszűntével a nyomába lépő A Hét (1957) volt irodalmunk legfontosabb fóruma. Az irodalmi és kritikai élet további fellendülése az Irodalmi Szemle (1958) megjelenése után következhetett be. – A szlovákiai magyar irodalomkritika fejlődésében 1954 jelentette a fordulópontot. Az indítás, az úttörés Fábry Zoltán érdeme. Ekkor jelent meg a Fáklyában a Harmadvirágzás c. tanulmánya, amely nemcsak névadója lett irodalmunk legújabb szakaszának, hanem indító lökést adott irodalomkritikánk fejlődésének is. Ezzel és az egy évvel később megjelent Kevesebb verset, több költészetet! (1955) c. tanulmányával megteremtette irodalomtörténet-írásunk és kritikánk alapjait. 1945 után ezek voltak az első tudatos lépések irodalmunk értékviszonyainak tisztázása felé. A 60-as évek közepéig Fábry intenzív kritikai tevékenységet fejtett ki. Egymás után írta jelentős tanulmányait: Res poetica (1959), A novella kérdőjelei (1960), Antisematizmus (1963) stb. Tanulmányai, kritikái a Harmadvirágzás (1963), a Stószi délelőttök (1968) és a Vigyázó szemmel (1973) c. kötetekben olvashatók. – Sas Andor terjedelmes, javító szándékú ismertetésekkel járult hozzá kritikai életünkhöz. Tanulmányai, cikkei Irodalmi és történelmi tanulmányok c. kötetében olvashatók. – Egri Viktor egész életében szorgalmas olvasója és propagálója volt irodalmunknak. Kritikái főleg műhelyproblémákról szóltak, tanáccsal látta el a szerzőket alkotói problémákkal kapcsolatban. – Az alapozó nemzedék tagjai közül kritikai tevékenységet folytatott: Tóth Tibor, Csanda Sándor, Turczel Lajos, ifj. Rácz Olivér, Bábi Tibor, Dobos László. Ketten közülük (Turczel, Csanda) hivatásszerűen, a többiek alkalomszerűen folytattak kritikai tevékenységet. – Turczel Lajos kritikái zömét 1954 és 1965 között írta, ebben az időben ő volt a legtermékenyebb és legbefolyásosabb magyar kritikus Szlovákiában. Kötetei: Írások mérlegen (1958), Írás és szolgálat (1965). – Csanda Sándor kritikai tevékenységének zöme a 60-as évekre esik. Munkásságának jelentősebb része irodalomtörténeti kutatásokban realizálódik. Kritikái a Hidak sorsa (1965) és a Harmadik nemzedék (1971) c. kötetben olvashatók. – Szeberényi Zoltán A vox humana poétája. Győry Dezső csehszlovákiai költészete. (1972) c. jelentetett meg monográfiát, valamint Visszhang és reflexió (1986) c. esszé- és kritikagyűjteményt. Ezenkívül három kismonográfia szerzője: Duba Gyula (1997), Ozsvald Árpád (2000), Turczel Lajos (2003). Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999), I–II. c. terjedelmes irodalomtörténeti kézikönyve jelent meg (2000, 2001). – Rákos Péter Az irodalom igaza (1987) c. tanulmánygyűjteményének súlypontjait verstani, irodalomelméleti és irodalomtörténeti dolgozatok képezik. További tanulmánykötete: Prágai őrjárat (1995). – Rácz Olivér az 50-es évek második felétől alkalomszerű, de igen hatékony kritikát fejt ki. Legjobb írásaiban Fábry Zoltán műveit elemzi. Kritikái, tanulmányai nem jelentek meg kötetben. – Tóth Tibor írószövetségi beszámolóiban, vitacikkeiben, kritikáiban egy tájékozott, jó ízlésű és ítélőképességű irodalmár szólal meg. Korai halála meggátolta kritikai tevékenységének kibontakoztatásában. – Bábi Tibor színikritikákkal kezdte pályáját, később a recenzió, az irodalompolitikai publicisztika és az irodalomesztétika művelésére tért át. Írásait a polemikus él, a sarkított fogalmazás jellemezte, számos vitát kezdeményezett. Posztumusz kötete (Író, költő, művész dolga; 1979) csak egy részét tartalmazza kritikai munkásságának. – Dobos László eleinte az irodalomkritika, később az irodalompublicisztika és az irodalompolitika felé orientálódott. Jelentősek az irodalmi élet irányítását, szervezési kérdéseinek elemzését célzó tanulmányai. Gondok könyve (1983) és Teremtő küzdelem (2000) c. kötetei kritikáinak csak egy részét tartalmazzák. – Az 50-es évek második felében induló, de tevékenységük jelentősebb, hatékonyabb és terjedelmesebb részét a 60-as évektől kifejtő kritikusok, ill. kritikai feladatokat is vállalók közül Duba Gyula, Fónod Zoltán, Koncsol László, Tőzsér Árpád munkássága érdemel figyelmet. – Duba Gyula kritikát ritkábban ír, a jelenségek, a szélesebb összefüggések foglalkoztatják: Valóság és életérzés (1972), a Látni a célt (1984) s az Európai magány (1989), Az idő hangjai (1998). – Fónod Zoltán publicisztikai és történészi előzmények után vált irodalmunk kutatójává. Kritikái a művek sokoldalú megközelítését, hangsúlyozott eszmei-esztétikai elemzését tükrözik. Írásai a Vallató idő (1980), a Körvonalak (1982), a Tegnapi önismeret (1986), a Kőtábláink (1990) és Szétszóródás után (1998) c. kötetekben jelentek meg. – Tőzsér Árpád kritikáiban, esszéiben és tanulmányaiban irodalomszemléletének bölcseleti-poétikai alapjait fogalmazza meg a választott téma apropóján. Kötetei: Az irodalom valósága (1970), Szavak barlangjában (1980), Escorial Közép-Európában (1992), Pozsonyi páholy (1994), Csuang-ce és a pillangó (1998), A nem létező tárgy tanulmányozása (1999), Milétoszi kumisz (2004). – Koncsol László kritikáiban, esszéiben, műelemző tanulmányaiban az esztétikum, a művészi értékek jeleit keresi, a hibák, fogyatékosságok számonkérését kevésbé hangsúlyozza. Kritikái, esszéi a Kísérletek és elemzések (1978), a Nemzedékem útjain (1984) és a Törmelék (1992) c. kötetekben olvashatók. – Már a 60-as évek végén, de még inkább a 70-es évek elején új nevek tűntek fel kritikai irodalmunkban. Ezek közül Zalabai Zsigmond, Mészáros László, Lacza Tihamér, Dusza István, Alabán Ferenc és Tóth Károly kapcsolódott intenzívebben irodalmi-kritikai életünkbe. – Zalabai Zsigmond a generációs csoportosulás legaktívabb tagja volt. Kötetei: A vers túloldalán (1974), Mérlegpróba (1979), Tűnődés a trópusokon (1982), Verstörténés (1995). – Dusza István kezdetben irodalmunk egészét figyelte, majd a színikritikára koncentrált. Ez irányú eredményeit a Nézőtéri napló 1981–1990 (1992) c. kötetében közli. Zs. Nagy Lajosról kismonográfiát írt (2000). Posztumusz tanulmány- és kritikakötete A papír partján (2003) c. jelent meg. – Grendel Lajos irodalomkritikái és az irodalmi élettel kapcsolatos fontos dolgozatai és esszéi önálló kötetben még nem jelentek meg; kiadta azonban a Mészöly Miklós időskori prózáját taglaló A tények mágiája (2002) c. monográfiáját, s megjelent irodalmi publicisztikájából egy válogatás: A kutya fája (2006). – Tóth László Lapszél. Esszék, vallomások, sietős feljegyzések (2005) c. jelentetett meg kritikáiból, recenzióiból és esszéiből egy kötetet. – Mészáros András kiterjedt irodalomtudományi munkássága a filozófia és az irodalom mezsgyéjén fontos kötetek sorával gyarapította az irodalomtudomány regisztereit: Arisztotelész esete Phyllisszel. Előadások a szerelemfilozófia köréből (1993), A marginalitás szelíd bája. Arcképek a reformkori magyar filozófiából (1994), A transzcendencia lehelete (2001), Mozgó halhatatlanság (2006). – Az irodalomkritika és -tudomány 1989 és 2007 között differenciáltabbá, többszólamúvá és minden korábbi időszakához képest tagoltabbá vált. A Németh Zoltán, Benyovszky Krisztián, H. Nagy Péter, N. Tóth Anikó nevével fémjelezhető nemzedék által számos irodalomelméletileg megalapozott tanulmány- és kritikagyűjtemény jelent meg, s nagyjából 2002-től az irodalomtudomány tekinthető a szlovákiai magyar irodalom és irodalmi élet húzóágazatának. Közben e területen is korábban jelentősnek vélt ideológiai, etikai és esztétikai konstrukciók merültek feledésbe, korábban jelentősnek tartott életművekkel együtt. – Az 1989 után fellépő irodalomkritika és -tudomány jelentősebb képviselői: Ardamica Zorán, Beke Zsolt, Csehy Zoltán, H. Nagy Péter, Keserű József, Németh Zoltán, Polgár Anikó, N. Tóth Anikó, Vida Gergely . Kritika- és tanulmányköteteik: – Beke Zsolt: „Jel”-en lét (2004) és Az irónia hurka (2007) címmel adott ki tanulmány- és kritikagyűjteményt. – Benyovszky Krisztiánnak eddig három önálló tanulmánykötete jelent meg: Rácsmust ra. Regényes olvasónapló Kaffka Margittól Bodor Ádámig (2001), A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emlék nyomai (2003), Bevezetés a krimi olvasásába (2007). – Csehy Zoltán önálló irodalomtudományi művei: A szöveg hermaphroditusi teste. Tanulmányok a humanizmus, az antikvitás és az erotográfia köréből (2002), Parnassus biceps. Kötetkompozíciós eljárások és olvasási stratégiák a humanista, neolatin és a régi magyar költészetben (2007). – H. Nagy Péter önálló irodalomtudományi és -kritikai munkái: Kalligráfia és szignifikáció (1997), Redundanciák retorikája (1998), Kánonok interakciója (1999), Orfeusz feldarabolva. Zalán Tibor költészete és az avantgárd hagyomány (2003), Ady-kollázs (2003), Féregjáratok (2005), Paraziták (2006), Hagyománytörténés. A „szlovákiai magyar” líra paradigmái 1989–2006 (2007), Hibridek (2007). – Németh Zoltán kritikakötete: A kapus öröme a tizenegyesnél (1999), tanulmányai: Olvasáserotika (2000), monográfiája: Talamon Alfonz (2001), további tanulmány- és kritikagyűjteményei: A széttartás alakzatai (2004), A bevégezhetetlen feladat (2005). – Polgár Anikó monográfiája: Catullus noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben (2003). – N. Tóth Anikó: Kísérlet megszólalásra és elnémulásra. Olvasói kalandok a 20. sz. magyar prózájában (1999), Szövegvándor. Közelítések Mészöly Miklós prózájához (2006). – Számos további fontos irodalomtudományi művek mellett megjelent Görözdi Judit tanulmánykötete: Hangyasírás, csillag morajlás. Elhallgatásalakzatok Mészöly Miklós írásművészetében (2006), valamint Vajda Barnabásé: Sigmund Freud és a XX. sz. eleji magyar irodalom. Tanulmányok magyar írók és a freudi pszichoanalízis kapcsolatáról (2005), ugyanő monográfiát írt Monoszlóy Dezső életművéről (2006). Ardamica Zorán kritikái Egyétek (2004) c. jelentek meg. Kocur László Koncsol Lászlóról írt kismonográfiát: Az olvasónak pedig joga van játszani a művel (2001), Mizser Attila kritikái és recenziói Ami marad (2007) címmel jelentek meg. – Keserű Józsefnek és Vida Gergelynek egyelőre nem jelent meg önálló kritikakötete. – Ir. Szeberényi Zoltán (szerk.): Mű és érték. A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve (1976); Szeberényi Zoltán (szerk.): Hagyomány és megújulás 1–2 (1988, 1990). Csanda Gábor–Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III., Kultúra 1989–2006 (2006).

Az írók szervezetbe tömörülésének gondolatát először Gömöri Jenő Tamás vetette fel a Tűz c. folyóirat első számában. Falu Tamás (uo.) olyan egyesülést javasolt, mely a könyvterjesztést és az irodalmi élet szervezését egyaránt vállalta. Kultsár Miklós egy ankét során azt javasolta, hogy hozzák létre „az utódállamok magyar íróinak akadémiáját, vagy – ha ez akadályokba ütközik – a szlovenszkói írók alakítsák meg a Madách Társaságot (Tűz 1921/1-2)”; az irodalmi élet központjának Kassát javasolta. Darvas János a Prágai Magyar Hírlap 1922 karácsonyi számában felhívást tett közzé, hogy az erdélyi írók Kaláka-mozgalma mintájára Madách Szövetség néven alakítsanak írószervezetet kassai székhellyel. 1925-ben Simándy Pál hasonló szándékkal javasolt írókonferenciát Losoncon. Az ő terve alapján jött létre Losoncon egy helyi jellegű írói csoportosulás Madách Kör néven. Az első országos írógyűlésre (a Csehszlovákiai Magyar Újságírók Szindikátusa szervezésében) 1926 pünkösdjén került sor Trencsénteplicen. 1927 máj.-ában a Kazinczy Társaság Sziklay Ferenc „szelektálótervezete” alapján Tátraszéplakon (Tatranská Polianka) alakított „írói szakosztályt”. E társaság már az 1924-es alapszabály-módosításakor arra törekedett, hogy országos irodalmi társasággá fejlődjék, a szlovenszkói teljhatalmú minisztérium azonban nem hagyta jóvá az új alapszabályt. A társaság ezután az „összes kisebbségi magyar írót” tagjává választotta (a tagságot csak Földes Sándor és Telek A. Sándor utasította vissza). A Szentiváni Kúria néven ismert kísérlet szintén az irodalmi egység megteremtését célozta. 1935 jan.-jában Barta Lajos kezdeményezésére megalakult a Magyar Szellemi Társaság, 1937-ben Győry Dezső és Vozári Dezső létrehozta a Magyar Demokrata Írókört. Mindkét szerveződés hatástalan maradt. Páratlan lehetőséget kínált az írók összefogására az 1931. nov. 8-án megalakult Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság, melynek tagja lehetett minden csehszlovák állampolgár, aki a tudományos, irodalmi vagy művészeti életben elismerést szerzett; irodalmi osztályát, melynek 1935 ápr.-ában 26 rendes és 6 levelező tagja volt, Szalatnai Rezső, majd Darkó István (1937) vezette. Az osztály által néhány esetben odaítélt ösztöndíjak persze nem oldhatták meg az irodalom gondjait, a pártpolitikai szempontok pedig az írók, művészek, tudományos dolgozók összefogását célzó józan terveket is meghiúsították. 1936-ban a Kazinczy Társaság, a Toldy Kör és a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület eszmei egyesülése alapján megalakult a Csehszlovákiai Magyar Irodalmi Szövetség, melynek egyetlen értékelhető eredménye (a Nemzeti Kultúra egyetlen számának kiadásán kívül) az 1937-es irodalmi pályázat meghirdetése volt. – A Darkó István és Gömöry János kezdeményezte Magyar Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) 1938 júl.-ban érdekvédelmi szervezetként alakult a magyarországi írók Gazdasági Egyesületének mintájára. A nagyszabású terveik megvalósítását a politikai változások akadályozták meg.