Különböző természetföldrajzi adottságokkal bíró térségek (hegy és dombvidék a kapcsolódó síksággal) alkotnak általában nagytájat. Ezeken belül természetes munkamegosztás alakult ki, ami a munkamigráció révén ölt testet. Térségünkben történetileg ilyen nagytájnak számít a többi között a pannon térség északi része, amely a nyugat-szlovákiai hegyeket a kisalföldi térséggel kapcsolja össze, valamint Gömör térsége, amely az Alfölddel állt szoros gazdasági kapcsolatban (gömöri fazekasság).

A nemzeti áldozatkészség szobrai közé tartozó, adománygyűjtés céljából 1915-ben Komáromban készült, fából faragott objektum. Felavatásának időpontja és készítője is ismeretlen, azonban a korabeli sajtóhírből annyi tudható, hogy dec. elején már megvolt. A r. k. plébánia épületében, a Leányegyesület boltjában helyezték el, ott lehetett megvásárolni és beverni is a szögeket. A fekete szögek ára 40, a fehér színűeké pedig 20 fillér volt. Első vh. utáni sorsa ismeretlen. – Ir. L. Juhász Ilona: Vaskatona, vaskorona, vasturul. A nemzeti áldozatkészség szobrai az első világháborúban. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 26-29. p.

Az első vh. idején adománygyűjtés és háborús propaganda céljából készült objektumok. E szobortípus állítását Theodor Hartig osztrák gróf kezdeményezte, aki számára az alapötletet a középkorban Európa-szerte elterjedt „Vastuskó” adta. A nevesebb városokban egy fába vagy faoszlopba az arra járó mesterlegények szöget vertek be annak emlékére, hogy megfordultak ott. A nemzeti áldozatkészség első szobrát Bécsben állították fel egy középkori vaskatona (Wehrmann im Eisen) formájában 1915. márc. 6-án. A nevével ellentétben nem fémből, hanem fából készült, amelybe a bizonyos összegért megvásárolt szögeket, vagy lemezeket („pikkelyeket”) mindenki saját kezűleg verhette be, s a tervek szerint ezáltal kellett volna fokozatosan vassá válnia. Mo. területén elsőként a pozsonyi vashonvédet avatták fel 1915. máj. 23-án. Budapesten később, 1915. szept. 15-én, a Deák-téren állítottak egy hatalmas Mátyás korabeli lovas szobrot. Az erre kerülő pikkelyekre Mo. különböző megyéiből is küldtek pénzadományokat. A szoborhoz kapcsolódóan ugyancsak adománygyűjtés céljából jelvényeket, a szobor miniatűr másolatát, emléklapot készítettek. Ez általános gyakorlatnak számított az ebbe a kategóriába tartozó többi szobornál is. Az eddigi kutatások alapján a mai Szl. területén a pozsonyin kívül Pöstyénben (Vaskorona), Nyitrán (Vasturul), Losoncon (Nógrádi Vitéz), és Komáromban (Nemzeti Áldozatkészség Pajzsa) állítottak ilyen objektumokat. Trencsénben is terveztek egy szobrot, azonban nincs tudomásunk róla, hogy elkészült volna. A Komáromban tervezett Vaskatona felállítására sem került sor a háború idején, csupán egy, már a háború befejezése után rendezett kiállításról szóló hír kapcsán említik egy fakatona szobrának felavatását. Szl.-ban a felsorolt objektumok közül ma már egyik sem létezik, valószínűleg valamennyi az első vh. után semmisülhetett meg, miután a cseh legionáriusok bevonultak erre a területre, és amely a megalakult Csehszlovák Köztársaság részévé vált. – Ir. L. Juhász Ilona: Vaskatona, vaskorona, vasturul. A nemzeti áldozatkészség szobrai az első világháborúban. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 11–38. p.

Olyan vallási vagy vallásinak vélt képzetek (hiedelmek, babonák), s az azokhoz kapcsolódó mágikus cselekmények, praktikák rendszere, amely a tételes vallásokkal (esetünkben főleg a kereszténységgel) vagy nem hozható kapcsolatba, vagy egyszerűen nem hozták velük kapcsolatba, ill. azokkal szemben, azok „árnyékában” realizálódott. Az egyes ~elemeket kimondva-kimondatlanul kereszténység előtti, „pogány” maradványoknak tekintik, bár egy adott vallási képzet, képzetek rendszere egy másik tételes vallás oldaláról szemlélve szintén tekinthető ~nek. Olykor, inkább a szlovák szakirodalomban népi vallásosság értelemben is használják. A ~ a néprajzkutató számára egyrészt emlékezettöredékek, élményelbeszélések, ill. hiedelemmondák, másrészt különféle mágikus praktikák, ezoterikus cselekmények realizálása révén mutatkozik meg. A hiedelmek, miközben zömük kétségtelenül régies vonásokat mutat föl, ma is keletkeznek, s városi, nagyvárosi környezetben is virágoznak> diákélet hiedelmei, a gépkocsivezetők babonái stb. Térségünk egyik legkorábbi, a korabeli ~ kimeríthetetlen forrásának számító publikációja Bornemisza Péter Semptén 1578-ben megjelent, Ördögi kísírtetek avagy röttenetes utálatosságáról ez megfertéztetett világnak c. munkája. Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája (1854) szintén kincsesbányája többek között a mai Dél-Szl. területének akkori ~éhez (csallóközi munkatársa, Csaplár Benedek Dunaszerdahely-környéki népszokás- és ~-adatokkal gazdagította gyűjteményét). A szlovákiai magyar néprajzi kutatás a népszokás- és a mondakutatás kapcsán produkált viszonylag jelentős ~ forrásanyagot (Csáky Károly , Juhász Ilona, L. , Marczell Béla ).

Területi és tárgyi vonatkozású résztanulmányok alapján leszögezhetjük, hogy vidékeink hagyományos ~át elsősorban a természetföldrajzi viszonyok határozták meg. Más növénykultúrát, más eljárásokat feltételez az alföldi jellegű Csallóköz, a Vág és Garam köze, részben a Mátyusföld, ill. az Ung-vidék vagy a Bodrogköz, megint másokat a Palócföld (ami önmagában is rendkívül tagolt). A gabonaszemnyerés alföldi változata a nyomtatás, a domb- és hegyvidékre pedig a cséplés volt jellemző. Az állattartásban szintén alapvető különbségek mutatkoznak a magashegyi jellegű gömöri vagy a síkvidéki, az ártéri jellegű csallóközi (kisalföldi tanyák), ill. Ung-vidéki pásztorkodás között. A ~ mikéntjét a különféle modernizációs folyamatok, valamint társadalmi változások határozták meg másodsorban. A nyugat felől érkező modernizációs hatások (pl. a sarló-kasza eszközváltás, a cséplőgépek megjelenése) először a Csallóköz és a Mátyusföld parasztságát érintették. Másodlagosan, s némi kerülővel az Ipoly menti franciások, az Ung-vidéki és bodrogközi amerikások hatására az ottani gazdálkodás eszközkészlete is erőteljesen modernizálódott a 20. sz. első felében. Az 1948 utáni szövetkezetesítés alapjaiban rázta meg a térség hagyományos ~át. A magánbirtokok megszűnésével, a nagyipari jellegű mezőgazdasági művelési formák bevezetésével a tradicionális ~ egyes elemei voltaképpen a szájhagyományba húzódtak vissza. – Ir. Danter Izabella (szerk.) Hagyományos gazdálkodás a Kisalföld északi részén. Farkasd, Negyed (2005); Fehérváry Magda (szerk.) Gúta hagyományos gazdálkodása a XX. század első felében (1992); Liszka József (szerk.) Leléd hagyományos gazdálkodása a XX. század első felében (1994); Pusko Gábor: Beje hagyományos gazdálkodása a 20. század első felében (2003).

A néprajz hagyományos felfogása értelmében az osztálytársadalmak írásbeliséggel nem rendelkező rétegeinek (térségünkben a parasztságnak, a pásztoroknak, kézműveseknek stb.), szájhagyomány útján öröklődő tradicionális kultúrája. Noha ezt a szemléletet a néprajz már meghaladta, s a „népi kultúra” jelenségeit nem köti bizonyos társadalmi rétegekhez, osztályokhoz; kutatási hiányosságok miatt mégis ennek szellemében tekintjük át a szlovákiai magyarok népi kultúráját. A népi kultúra vizsgálatával egy viszonylag fiatal tudományszak, a néprajz (etnográfia, etnológia, kulturális antropológia) foglalkozik. Szlovákiai magyar vonatkozású eredményeire támaszkodva rajzolható meg az alábbi kép (néprajzi kutatás). Alapvetően, a kultúra jellege és kifelé irányuló kapcsolatai okán három nagyobb egységre tagolhatjuk a szlovákiai magyar nyelvterületet (néprajzi tagolódás), ez a három egység azonban az 1918-as impériumváltást követő, kívülről érkező gazdasági, kulturális, adminisztratív stb. hatásoknak kitéve fokozatosan egységesült. – Ir. Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza (2002).

Népdalként ismert, viszonylag rövid népköltészeti, strófás szerkezetű műfaj; minden esetben énekelve adták elő. Rá is vonatkozik a szájhagyomány útján való terjedés, a variálódás szabálya, valamint a közösségi jelleg. A folklorisztikai kutatások nálunk is, és Európa más tájain is, még a 18. sz. végén, általában népdalgyűjtésekkel kezdődtek. Szűkebb térségünkben az inkább szövegközpontú gyűjtések Géczi Lajos , B. Kovács István és Ujváry Zoltán nevéhez fűződnek, miközben hangsúlyozni kell, hogy a népzenét gyűjtők viszont a szövegeket is feljegyezték (népzene).

A szlovákiai magyar nyelvterület hagyományosan három nagyrégió táplálkozási kultúrájához köthető: a kisalföldi térség (Csallóköz, Mátyusföld, Vág és Garam köze, ill. részben a Zoborvidék) a nyugati kultúrhatásokkal fémjelzett pannon térséghez kapcsolódik, ahol a főtt tészták dominálnak. A Garam és a Hernád közti Palócföld is karakterisztikus felföldi jellegű táplálkozási kultúrával bír (a tejes habarás gyakorisága, ill. a krumpliból készült ételek nagy száma), az Ung-vidék és a Bodrogköz pedig az Alföldhöz kapcsolódik (jellegzetes ételfélesége a pörkölt és a juhhús). Az 1918-as államfordulatot követően a szlovákiai magyarok táplálkozási kultúrájában egy sor, korábban ismeretlen ételféleség, étkezési szokás honosodott meg (rántott karfiol, knédli, sörivás stb.). Lokális szinten a második vh. utáni csehszlovák–magyar lakosságcsere is magával vont bizonyos változásokat a táplálkozási szokásokban. – Ir. Bődi Erzsébet: A hagyományos táplálkozási kultúra a szlovákiai magyaroknál. In: A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban (1987); Vargáné Tóth Lídia: A termelés és fogyasztás összefüggései a Csallóköz népi táplálkozásában (Néprajzi Látóhatár 1994).

Bizonyos terheknek emberi erővel, legfeljebb egyszerű segédeszközök igénybevételével történő szállítása. A hagyományos paraszti kultúrában ez elsősorban a nők feladata volt. Különféle terheket cipeltek háton (batyuzó lepedőben vagy hátikosárban), fejen, vállon, kézben. A batyuzó lepedőnek számos változata és megnevezése ismeretes (ponyus, hamvas, korcos, pacókos, fűruha stb.). A szlovákiai magyar nyelvterület középső részén a nők kedvelt teherhordó eszköze a hátikosár volt. Noha a népi teherhordás eszköztára, éppen egyszerűségénél, könnyű előállíthatóságánál fogva számos archaikus elemet őrzött meg a közelmúltig (pl. a fű szállítására szolgáló bazárka, az edényhordást megkönnyítő kantár stb.), a 20. sz. folyamán egy sor új elemmel, eszközzel bővült (pl. kézikocsi, kerékpár). – Ir. Liszka József: Adalékok a hátikosárra vonatkozó ismereteinkhez. In: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére (1994)

A hivatalos egyházi liturgiától eltérő, ill. ahhoz csak részben kapcsolódó laikus hiedelmek és rítusok rendszere (néphit). Az egyházi előírások betartása mellett a népi vallásosság keretében sokszor vallásos szövegek, imák, különféle szentelmények kerülhetnek profán, „babonás”, a hivatalos egyház által éppen csak megtűrt vagy kifejezetten tiltott felhasználására (ráolvasások, archaikus népi imádságok). A népi vallásosság bizonyos jelenségeihez kapcsolódhatnak: a kalendáris szokások, az emberi élethez kapcsolódó szokások, szakrális kisemlékek, szakrális kisemlékek. Voltaképpen minden valláshoz kapcsolódik „népi vallásosság”, térségünkben leginkább a r.k. népi vallásosság megnyilvánulási formáit ismerjük és tartjuk számon. Ir.: Csáky Károly: „Ó, szép piros hajnal”. Tanulmányok, dolgozatok a szakrális néprajz köréből (2005); Liszka József: „Szent képek tisztelete”. Dolgozatok a vallási néprajz köréből (1995); Liszka József: És az ige testté lőn… Karácsonyi motívumok kis szentképeken (2007).

Jellemzője a szájhagyomány útján való terjedés, a variálódás, a közösségi jelleg. Karakterisztikus műfajai a prózai ~ kategóriájában számon tartott népmese, népmonda, anekdota s egyéb kisepikai műfajok (proverbiumok), a ballada, a népi líra, valamint a szokásvilág keretében teret kapó ~ (szentiváni tűzugrás). A magyar ~i kutatások első pályázati felhívása a mai Szl. területéhez kötődik — pozsonyi Magyar Hirmondó (1782). Meghatározó szereppel bír az 1872-ben útjára bocsátott Magyar Népköltési Gyűjtemény c. könyvsorozat, ill. annak 1940-ben felújított, s a mai napi megjelenő folytatása (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény). Utóbbi sorozatban, egy-egy kötet erejéig B. Kovács István gömöri és Géczi Lajos ung-vidéki gyűjtései is helyet kaptak. Ir.: Kósa László szerk.: Rozmaringkoszorú. Szlovákiai magyar tájak népköltészete (1979); B. Kovács István szerk.: Hervadatlan rózsagyüker. Gömör-Kishont magyar népköltészete (1998).

Prózai népköltészeti elbeszélő műfaj. Hosszú ideig a szlovákiai magyar nyelvterület egyik legelhanyagoltabb folklórműfaja volt. Csak szórványos közlésekkel rendelkeztünk gyakorlatilag az 1980-as évekig. Azóta B. Kovács István és Géczi Lajos is több kötetben adott közre gömöri, valamint Ung-vidéki és Ondava menti mese- és mondagyűjtéseket. Időközben Ipolyi Arnold 19. sz. gyűjteménye is hozzáférhetővé vált nagyon gazdag korabeli felső-magyarországi mese- és mondaanyaggal. Ld. még népmonda. Ir.: Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák (1989); B. Kovács István: Szőlő-Szűlt-Kálmány. Öt gömöri hősmese (1998).

Prózai népköltészeti elbeszélő műfaj. A szlovákiai magyar nyelvterület mondaanyagának jelentős szegmensét képezi a Mátyás-hagyomány. A gömöri, bányászhagyománnyal rendelkező térség jellegzetes mondaalakja a bányamanó, permonyik (L. Juhász Ilona). Az 1980-as évek óta B. Kovács István és Géczi Lajos is több kötetben adott közre gömöri, valamint Ung-vidéki és Ondava menti mese- és mondagyűjtéseket. Az utóbbi években Magyar Zoltán egy vaskos tornai, majd zoboralji, medvesalji és nógrádi mondagyűjteménnyel gazdagította ismereteinket. Időközben Ipolyi Arnold 19. századi gyűjteménye is hozzáférhetővé vált nagyon gazdag korabeli felső-magyarországi mese- és mondaanyaggal. A térség nyugati fele (a Csallóköz, Mátyusföld, az Ipoly mente stb.) továbbra is jószerével fehér foltnak számít. Ld. még népmese. – Ir. Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák (1989); B. Kovács István: Baracai népköltészet. Tóth Balázsné Csák Margit előadásában (1994); Magyar Zoltán: Torna megyei népmondák (2001).

Szlovákiai magyar viszonylatban ~ alatt gyakran azt a művészkedő tevékenységet is érteni, amely valamilyen néprajzi művészeti foglalatosságnak vagy jelenségnek más közegben (színpadon, fafaragványok formájában, textilművészetben stb.) való újrafelhasználásában nyilvánul meg. Ennek a, helyesen a folklorizmus tárgykörébe tartozó jelenségcsokornak a legfontosabb megnyilvánulási formái a különféle „népművészeti együtteseink” számárára fellépési lehetőséget nyújtó „népművészeti fesztiválok” vagy a magyar nemzeti szimbólummá vált, D.-Szl. szerte elterjedt folklorizmus kopjafák (kopjafa). Ir.: Galgóczy Tibor: Az Ung-vidék pásztorművészete (1999); Kecskés László: Komáromi mesterségek (1978); Kútvölgyi Mihály: Magos a rutafa. Felföldi magyar famunkák 1982); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete V. kötet. Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A palócok művészete (1922).

A néprajz eredményeinek az alapiskolai tananyagba (főleg a honismereti, az irodalmi és zenei nevelésbe) való beépítése kisebb-nagyobb mértékben már a két vh. között is gyakorlat volt. Ez a második vh. után is folytatódott. A néphagyományok intenzívebb oktatása viszont, bár szórványosan, az utóbbi másfél-két évtizedben érzékelhető, részben magyarországi hatásra, részben Liszka József: Ágas-bogas fa c. ismeretterjesztő gyerekkönyve nyomán. Az alapiskolában felhasználható néprajzi anyag szakszerűsítése terén az 1990-es évek első felében sokat tett a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság Szanyi Mária által vezetett Pedagógiai Munkacsoportja. Jelenleg több alapiskolában zajlik, változó keretek között (a tananyagba beépítve, szakköri formában stb.) néprajzi oktatás. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége több-kevesebb rendszerességgel néprajzi vetélkedőket, néprajzi táborozásokat rendez alapiskolás gyerekek számára. A néprajz szerepe a középiskolai oktatásban először a Bakos József által irányított érsekújvári önképzőkör keretében kapott helyet az 1940-es években. A galántai gimnáziumban az 1960–1970-es években, csaknem másfél évtizeden keresztül Mórocz Károly vezetett néprajzi szakkört. Ugyanott Szanyi Mária az 1990/91-es tanévben szintén egy szakkör keretében oktatott néprajzot, amit a következő iskolaévtől választható tantárggyá minősítettek. Főleg középiskolások és főiskolások számára nyújtottak képzési lehetőséget a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság nyári továbbképző tanfolyamai (Szepsi, Nagykapos). A szlovákiai magyar felsőoktatásba először Szanyi Mária kísérelte meg beemelni a néprajzot, amikor az 1980-as évek második felében nyitrai főiskolások számára néprajzi szakkört vezetett. Ugyanebben az időben Liszka József is próbálkozott ott hasonlóval. 1990-es évek legelején Szanyi Mária a nyitrai Tanítóképző Főiskolán választható tantárgyként adott elő néprajzot. Később, néhány éven át B. Kovács Istvánnak voltak a magyar néprajzot is érintő előadásai a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen. A 2004/05-ös tanévtől Liszka József ugyanezen egyetem Közép-európai Tanulmányok Karán a hungarológia szakos hallgatóknak Bevezetés a néprajzba címen tartott kötelező kurzust. Ugyanő a komáromi Selye János Egyetemen a 2005/06-os tanévtől választható tantárgyként magyar néprajzot/európai etnológiát tanított, valamint meghirdette a Szokásvilág és népi vallásosság c. kurzusát is. – Ir. Liszka József: Záverečné práce z etnológie na Pedagogickej fakulte Univerzity J. Selyeho v Komárne. Slovenský národopis (2012).

A nyelvhatárral kijelölhető egyetemes magyar népi kultúra négy nagyobb egységbe sorolható: a Dunántúlra (vagy Pannon térségre), az Alföldre, a keleti magyar nyelvterületre (Erdélyre a Partiummal), ill. a Felföldre. A szlovákiai magyar nyelvterület zömében az utóbbi részét képezi, miközben nyugati része, a Kisalföld északi felével (Csallóköz, Mátyusföld, Vág és Garam köze) a Dunántúl felé mutat kötődéseket. A Bodrogköznek és az Ung-vidéknek pedig erős kapcsolódásai vannak az Alföld irányába. Hangsúlyozni kell, hogy az 1918-as impériumváltást megelőző időszakban az egyes régiók mind gazdasági, mind kulturális értelemben észak-déli irányban kapcsolódtak egymásba. A Csehszl. megalakulásával meghúzott államhatár ezeket a kapcsolatokat legalábbis megnehezítette, miközben a nyugat-keleti kötődéseket szorgalmazta, erősítette meg. – Ir. Beňušková, Zuzana (szerk.): Tradičná kultúra regiónov Slovenska. Prehľad charakteristických znakov (1998); Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása (1975).

Magának a fogalomnak mindenképpen egyik első, magyar nyelvű fölbukkanása a koloni népszokások bemutatása Kelecsény József tollából (Koloni népszokások. In Kubinyi Ferencz–Vahot Imre szerk.: Magyar- és Erdélyország képekben. III. köt. (1854). A szlovákiai magyar néprajzi kutatások sorában a szokásgyűjtés mindig központi szerepet játszott. Gondoljunk csak Manga János és Putz Éva munkásságára. A második vh. után a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége – Csemadok által szorgalmazott néprajzi gyűjtés is preferálta némely, a színpadon újrafelhasználható ünnepi szokás (pl. regrutabúcsúztató, lakodalom, fonó stb.) dokumentálását. Újabban főleg Csáky Károly, L. Juhász Ilona és Marczell Béla nevéhez kapcsolódnak jelentősebb szokáspublikációk.

Történetileg, földrajzilag, formailag (verbunk, hajdútánc stb.) és nemek szerint (leánykörtánc), ill. táncalkalmak szerint is csoportosítható. Történetileg két rétegbe, a régi és az új stílusú táncok csoportjába soroljuk őket. Az elsőt a (dél)kelet-európai tánckultúrához kapcsolódó vonások jellemzik (sortánc, kanásztánc, ugrós); a második, a 18–19. sz. során kialakult új stílusú táncok csoportja a nemzeti kultúra kialakítása terén tett erőfeszítésekkel kölcsönhatásban jött létre (csárdás, verbunk). Földrajzilag nagyjából a nagytáji tagolódás alapján határozhatóak meg a fontosabb magyar táncdialektusok: dunántúli, alföldi, palóc és erdélyi táncok. Ezek természetesen további alegységekre tagolhatóak. A szlovákiai magyar néptáncok típusait és dialektusait Quittner János és Sebők Géza tekintették át. A szlovákiai magyarok népi táncainak publikálásában a legnagyobb érdemei Takács András-nak vannak.

A falusi, mezővárosi lakosság egyes rétegeinek (parasztoknak, pásztoroknak, kézműveseknek) hagyományos öltözete (s az azt szervesen kiegészítő haj-, bajusz- és szakállviselet). Dél-Szlovákia magyarlakta területe viseleti szempontból nagy vonalakban az északi magyar nyelvterület kulturális tömbjéhez sorolható, erős dunántúli (Csallóköz, a Vág és Garam köze), ill. alföldi (Bodrogköz, Ung-vidék) hatásokkal. Főleg a magyar–szlovák nyelvhatár keskenyebb–szélesebb sávjában szlovák kapcsolatokkal is számolhatunk (Mátyusföld, Zoborvidék, Palócföld). Méry Margitnak, a szlovákiai magyar tájak viseletei legjobb ismerőjének 29 viseleti csoportot sikerült a térségben elkülönítenie. – Ir. Méry Margit: Szlovákiai magyar parasztviseletek (2002).

A mai Szl. magyar nyelvterületén kutatóútjai során már Bartók Béla és Kodály Zoltán is megfordult, sőt olyan, a tudománytörténet számára lényegében ismeretlen gyűjtőket is számba vehetünk, mint Fülöpp Gyula, aki csallóközi népdalokat jegyzett le a 20. sz. legelején. A mai napig az egyetlen teljes népzenei falumonográfia felgyűjtője és publikálója Vargyas Lajos: Egy felvidéki falu zenei világa – Áj (1940, 1999). A második vh. után Ág Tibor fejtette ki a legeredményesebb népzenei gyűjtőtevékenységet. Az elmúlt csaknem fél évszázad alatt több mint 16 ezer dallamot gyűjtött, lefedve lényegében az egész szlovákiai magyar nyelvterületet. A helyi gyűjtők közül megemlítendő még Ürge Mária munkássága, ill. jó pár magyarországi népzenegyűjtő kutatótevékenysége (Szomjas-Schiffert György, Tari Lujza, Vikár László stb.). A hangszeres népzene kutatása (és művelése) terén Agócs Gergely, Katona István és Nagy Iván ért el eredményeket. Lényegében az ő előzményüknek tekinthető Manga János, aki a két vh. között népi hangszergyűjtést végzett a térségben (ballada; népi líra).

A nemzeti áldozatkészség szobrai közé tartozó, egy középkori páncélos lovagot ábrázoló szobor, amelyet az első vh. idején adománygyűjtés és propaganda céljából állítottak fel Losoncon 1916. jún. 18-án a Kubinyi-téren. Készítője Friedmann József a losonci laktanyában állomásozó közlegény volt. A ~ sorsa a háború után ismeretlen, valószínűleg a csehszlovák hadsereg katonái távolították el. A szoborról csupán egy képeslap maradt fenn, ennek köszönhetően tudható, hogyan nézett ki. – Ir. L. Juhász Ilona: Vaskatona, vaskorona, vasturul. A nemzeti áldozatkészség szobrai az első világháborúban. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 24-26. p.

A nemzeti áldozatkészség szobrai közé tartozó alkotás, amelyet 1915. okt. 17-én állítottak fel Nyitrán a Városház-téren egyrészt adománygyűjtés céljából, másrészt pedig az első vh.-ban addig elesett nyitrai katonák emlékére. A kitárt szárnyú turulmadár egy magas oszlop tetején kapott helyet. A jótékonysági céllal megvásárolt vasszögeket a talapzatként szolgáló oszlopba verték be. A szobor készítője ismeretlen, eddig csupán a felavatásra kiadott emléklapon látható rajznak köszönhetően tudjuk, hogyan nézhetett ki. Az első vh. utáni sorsa ismeretlen, valószínűleg a többi, a mai Szl. területén állított szoborhoz hasonlóan a megszálló csehszlovák hadsereg elpusztította. Alsóbodokon elkészítették a nyitrai Vasturul másolatát, amelyet 2015. okt. 17-én ünnepség keretében Paulisz Boldizsár alsóbodoki magánvállalkozó telkén található szoborparkban állítottak fel. A felavatási ünnepségen a résztvevők számozott szögeket vásárolhattak (emléklapot is kaptak), amelyeket azonnal be is verhettek a turulmadár alatti faoszlopba. – Ir. L. Juhász Ilona: Vaskatona, vaskorona, vasturul. A nemzeti áldozatkészség szobrai az első világháborúban. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 24.; L. Juhász Ilona: Kárpátok Őre és Vasturul. Egy első világháborús szobortípus újjászületése aktualizált ideológiai üzenettel. Fórum Társadalomtudományi Szemle 19, 2017/3, 45–87. p.

Az első bécsi döntés után visszacsatolt területeken Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) anyagi támogatásával készült típusházak. A magyar parlament 1940-ben törvénybe foglalta, hogy az arra rászoruló, sokgyermekes családok házépítését ebből a pénzügyi alapból hosszú lejáratú kölcsönök folyósításával segítse. Az ebből a segélyből épített házak voltaképpen típusházak voltak, amelyeket azonban az adott térség népi építészeti hagyományai figyelembevételével terveztek meg. A szlovákiai magyar nyelvterületen több településen (Pered, Csúz, Kisgéres stb.) – általában külön utcába, sorba rendezetten – a mai napig állnak ilyen építmények.

Olyan szalagtelkes elrendezésű település, amelynek a fő utcája fokozatosan, mintegy tér formájában kiszélesedik, majd tovább haladva megint összeszűkül. E tér közepén épület, általában a templom található (pl. Nemeskosút, Kürt).

Néprajzi műszó, az ún. palócos kultúrával jellemezhető népcsoport szállásterülete. A palóc szó eredete a mai napig vitatott. A palóc nyelvjárás a Szenc–Cegléd–Kassa háromszögben élők dialektusát jellemzi. Kulturális és néprajzi értelemben a ~ jóval kisebb területet jelöl, mégpedig nagyjából a Garam és a Hernád között elterülő északi magyar nyelvterületet, amely ma részben Mo., részben Szl. fennhatósága alá tartozik. Szl. területén a ~et északról a szlovák–magyar nyelvhatár zárja. A ~ mind természetföldrajzi, mind felekezeti, mind társadalmi, mind kulturális szempontból rendkívül tagolt. Ezért szerencsésebb egyes mikrorégiói, folyóvölgyei relációiban jellemezni (Abaúj-Torna, Barkóság, Bódva-völgy, Csermosnya-völgy, Medvesalja, Rima-völgy, Túróc-völgy, Vály-völgy). – Ir. Bakó Ferenc (szerk.): Palócok 1–4. (1989); B. Kovács István: Gömörológia (2003); Manga János: Palócföld (1979).

Néprajzi műszó, az ún. palócos kultúrával jellemezhető népcsoport szállásterülete. A palóc szó eredete a mai napig vitatott. A palóc nyelvjárás a Szenc–Cegléd–Kassa háromszögben élők dialektusát jellemzi. Kulturális és néprajzi értelemben a ~ jóval kisebb területet jelöl, mégpedig nagyjából a Garam és a Hernád között elterülő északi magyar nyelvterületet, amely ma részben Mo., részben Szl. fennhatósága alá tartozik. Szl. területén a ~et északról a szlovák–magyar nyelvhatár zárja. A ~ mind természetföldrajzi, mind felekezeti, mind társadalmi, mind kulturális szempontból rendkívül tagolt. Ezért szerencsésebb egyes mikrorégiói, folyóvölgyei relációiban jellemezni (Abaúj-Torna, Barkóság, Bódva-völgy, Csermosnya-völgy, Medvesalja, Rima-völgy, Túróc-völgy, Vály-völgy). – Ir. Bakó Ferenc (szerk.): Palócok 1–4. (1989); B. Kovács István: Gömörológia (2003); Manga János: Palócföld (1979).

A középkor folyamán kialakult társadalmi csoport, amelyet a középnemességtől paraszti életmódja, a jobbágyságtól pedig előjogai különböztetett meg. Gyakran szegényebbek a velük egy településen élő jobbágyparasztoknál, előjogaikra, származásukra viszont rendkívül büszkék voltak még a 20. sz. második felében is. A kisnemesi telek bármilyen kicsiny volt, nemesi (adó- és katonai beszállásolás alól mentes) birtoknak minősült, a kisnemesi ház pedig bármilyen egyszerű volt, nemesi kúriának számított A házzal rendelkező ~et, akiket a birtokos nemesekkel szemben egy jobbágyuk sem volt, kurialista nemeseknek hívták. Fontos szerepet játszottak Gömör hagyományos társadalmi életében. Elsősorban Felsővály, Hubó, Jéne, Mihályfalva, Otrokocs, Zádor stb. falvakat lakták. A ~nek azt a csoportját, amely birtokkal egyáltalán nem, hanem mindössze címeres levéllel (litterae armales) rendelkezett, armálistáknak hívták. Az egyházi méltóságok védelmére rendelt kisnemesi réteg a predialisták. Az esztergomi érsek privilégiumai közé tartozott, hogy bizonyos érdemeket szerzett férfiúknak birtokot és nemességet adományozzon. Ezek az egyházi nemesek vagy predialisták (akiket a korabeli köznyelv papnemeseknek is hívott) négy központ, az érsekléli, vajkai (vagy másképpen gellevidéki), verebélyi és a garamszentgyörgyi nemesi székek köré csoportosulva éltek. Ezen nemesek az országos nemességhez hasonló széleskörű kiváltságokkal nem rendelkeztek ugyan, de fegyveres szolgálataikért cserébe mégis élveztek bizonyos előjogokat (pl. adómentességet). A nemesi szék élén a nádor állott, s a fennhatósága alá tartozó falvak belső társadalmi életét pedig a hadnagyok irányították. Szükség esetén bandériumokba is szerveződtek, hogy fegyverrel szolgálják urukat, az esztergomi érseket. A vajkai nemesi szék a 19. század közepe táján hagyta abba gyakorlati tevékenységét. Ir.: Kocsis Aranka: A vajkai szék nemesei. Hagyatéki leltárak a 17–19. századból (1997); B. Kovács István: Gömörológia. Írások a történelmi Gömör és Kishont vármegye múltjáról és jelenéről (2003); Révay József: Kisnemesek Tajnán (1942).