Örökzöldből, rendesen fenyőágakból készített koszorú, négy gyertyával. Ezeket a gyertyákat az adventi időszak egyes vasárnapjain egyenként, fokozatosan növelve a számukat gyújtják meg, ezzel is jelezve a növekedő fényt, a Megváltó eljövetelének a közeledtét. Az adventi koszorú protestáns észak-német területen alakult ki a 19. században (első konkrét adatunk 1833-ból származik), majd fokozatosan terjedt el Kelet-Közép-Európa római katolikus lakossága körében is. A szlovákiai magyar nyelvterületen az 1989-es rendszerváltás után jelent meg, s hódított teret néhány év alatt (karácsonyi szokáskör). Ir.: Liszka József: Az adventi koszorú. Egy felmérés előzetes eredményei (FTSZ 2000/1).

A hivatalos egyház által nem kanonizált, alapvetően a szájhagyományban élő imádságok, amelyeket általában baj- és rontáselhárítás, valamint bűnbocsánat elnyerése céljából mondtak el (némely szerző apokrif népi imádságnak, laikus imádságnak, ill. archaikus apokrif népi imádságnak nevezi). Tartalmukat tekintve jóval régiesebbek, mint nyelvileg. A magyar nyelvű közköltészet születésének fontos letéteményesei, miközben maga a műfaj egész Európában ismert. A magyar nyelvterületen Erdélyi Zsuzsannának köszönhetően az 1960-as évek legvégén indult meg rendszeres gyűjtésük. A szlovákiai magyar nyelvterületről egyelőre önálló kutatási eredményük nem ismeretes. Ir.: Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok (1999).

Szűkebb térségünkben a második vh. előtt Manga János gyűjtött és közölt néhány balladát, ill. Putz Éva jegyzett fel és közölt zoborvidéki balladákat. Zagiba Ferenc negyvenes évekbeli gyűjtéseit a háború után Ausztriában jelentette meg németül. A második vh. után a legtöbb balladát kétségtelenül Ág Tibor; Obenau gyűjtötte és publikálta. Ujváry Zoltán gömöri balládákat adott közre. E térségből B. Kovács István végzett figyelemre méltó kutatást: egyetlen adatközlő, a baracai Tóth Balázsné Csák Margit egész népköltészeti tudását (benne balladákat is) gyűjtötte föl és elemezte, majd később Géczi Lajos is közölt balladákat az Ondava mentéről. Ir.: Ág Tibor – Sima Ferenc: Vétessék ki szóló szívem. Szlovákiai magyar népballadák (1974).

Egy világszerte ismert, tradicionális pedagógiai módszer. Lényege, hogy iskoláskorú gyerekeket egymástól távolabbi területeken lakó szülők hosszabb-rövidebb időre bizonyos ismeretek (nyelvtudás, gazdasági, kézműves ismeretek stb.) elsajátítása céljából egymás közt kicserélik. Az idegen környezetben eltöltött egy–két év alatt a gyerek nemcsak a célismereteket sajátítja el, hanem megismeri annak a térségnek, etnikumnak az övétől általában eltérő életmódját, szokásait is. A Kárpát-medencében a cseregyerekrendszer szinte kizárólag a nyelvtanulást szolgálta. Ez a megoldás a 19. sz. elejétől egész a második világháborúig adatolható, s elsősorban értelmiségi közegben, ill. ambiciózus, tehetősebb, kereskedelemmel is foglalkozó gazdák körében élt. Ir.: Liszka József: A cseregyerek-rendszerről — kissé másképpen. Acta Ethnologica Danubiana 8-9 (2007).

Eredendően az emberi élet nagy fordulóihoz, a három nagy szükséghez: a születéshez (keresztelő), a házassághoz (házasodási szokások, lakodalom) és a halálhoz (temetkezési szokások) kapcsolódó jelenségcsoportokat értették alattuk. Később ez kibővült a gyerekkor (gyermekfolklór), az ifjúkor (legényavatás) szokásaival. Újabban az öregkor szokásainak, az ötvenesek, hatvanasok közös megünneplésével is foglalkozik a tudomány. Ir.: Arnold van Gennep: Átmeneti rítusok (2007).

Földrajzi, történelmi és néprajzi fogalom, amelynek jelentése az elmúlt évszázadok során változott. A Felföld kifejezés a 16. sz.-tól mint a sík domborzati viszonyokat jelentő Alföld fogalmi ellentétpárja terjedt el. Használatát a 19. sz.-ban kezdte kiszorítani a ~ kifejezés, amelyet kezdetben inkább szellemtörténeti, kultúrföldrajzi értelemben használtak, fokozatosan azonban átvette a Felföld kifejezés jelentéstartalmát is, tehát az észak-mo.-i térség magasabb domborzati viszonyú, hegyes területeit értették alatta. Így fogalomkörébe tartozott nemcsak a Tátra és Fátra hegyvonulata, hanem a Zemplén, Bükk, Mátra, Cserhát és Börzsöny térsége is. Nem értették a ~ fogalma alá viszont a Csallóköz síkvidékét. A dualizmus korában a ~ kifejezés politikai töltetet is nyert, s általában a szlovák többségű (Trencsén, Árva, Turóc, Liptó, Zólyom, Szepes, Sáros), ill. jelentősebb szlovák lakossággal rendelkező (Pozsony, Nyitra, Hont, Bars, Nógrád, Gömör, Abaúj-Torna, Zemplén és Ung) északi megyéket értették alatta. A miniszterelnök és a kormányzat felvidéki körrendeleteinek is ez a 16 vármegye volt a címzettje. Ebben az időszakban a ~ kifejezés a szlovák nemzeti mozgalom által megálmodott etnikai Slovensko (Szlovákia) ellenében egy magyar dominanciájú és öntudatú régió képét vetítette előre, amely elképzelést Zólyom vármegye alispánja, Grünwald Béla fogalmazta egységes koncepcióvá A Felvidék c. politikai tanulmányában. A trianoni békeszerződést követően a ~ fogalma újabb jelentésváltozáson ment keresztül, s a Csehszlovákiához került Szlovákia szinonimájaként kezdték használni. Jelenleg is ebben az értelemben használatos, tehát a korábbi domborzati viszonyokkal összefüggő jelentését elveszítetve a ~ határai már nem a síkvidék és hegyek találkozásánál, hanem az államhatárok mentén húzódnak. A politikai nyelvezetben, ill. a köznyelvben így alakult ki (államhatalmi változások eredményeként!) a felvidéki, felföldi magyarság szókapcsolat, amely a Szl. területén élő magyarok összefoglaló nevével, lényegében a szlovákiai magyar szókapcsolattal lett azonos jelentésű. Újabban ~ alatt, ahistorikus módon, bármiféle megkülönböztető jelző nélkül, eleve a szlovákiai magyar nyelvterületet értik. Néprajzi értelemben a magyar szakirodalomban a Felföld nagyjából azonos a Palócfölddel, tehát a palócok lakta szl.-i és mo.-i területek is beleértendőek. A szlovák köztudatban a ~ fogalma gyakran kapcsolódik össze a térség elmagyarosításának és a történelmi Mo. felújításának vélt veszélyével.

Azon műfajok, jelenségek, közösségi hagyományok összessége, amelyek, ha nem is kizárólag, de jellemzően a kiskorúak körében élnek. A gyermekfolklór egyik markáns jellegzetessége az alkotóelemek, műfajok rendkívül erős összefonódottsága. A gyermekfolklórt kitevő egyes műfajok, jelenségek eredetüket tekintve lehetnek a felnőttek gyermekeknek szánt alkotásai, a felnőttek kultúrájából a gyermekvilágba „leszállott” kultúrjavak, ill. lehetnek a gyermekek körében keletkezett alkotások. A gyermekek és a felnőttek folklórja közt nincsen éles határ, bizonyos műfajoknak (mese, találós stb.) vannak felnőtteknek, ill. gyermekeknek szánt típusai is. Ide szokás sorolni a különféle ügyességi gyermekjátékokat is (mancsozás, pilickézés, pitykövezés stb.). A többi folklórműfaj kutatásához képest a magyar gyermekfolklór iránti tudományos érdeklődés valamivel később bontakozott ki. Kis Áron gyermekjáték-gyűjteménye az első, amely nemzetközi párhuzamok fölvillantásával országos áttekintést ad (Magyar gyermekjáték-gyűjtemény. Budapest 1891). Bár elszórt folyóiratbeli közlésekként korábbi gyermekmondóka-adatokkal is rendelkezünk, az első, térségünket érintő, módszeres gyermekjátékgyűjtés Bakos József nevéhez fűződik. Az érsekújvári gimnázium tanáraként, 1939–1945 között, önképzőkört vezetve, diákjaival is gyűjtetett ilyen szövegeket, majd ezeket, saját gyűjtéseivel ötvözve, külön kötetben is megjelentette. Erőssége, hogy a mátyusföldi magyar mellett, összehasonlításként (jórészt saját gyűjtésű) mátyusföldi szlovák anyagot is közöl. Bakos munkáját néhány évtizeddel később, részben az általa kutatott területet is lefedve, részben attól kissé nyugatabbra Gágyor József folytatta, és végezte el a gyermekjátékok összegyűjtését. Ily módon a szlovákiai magyar nyelvterületnek ebből a nyugati szegletéből igazán példás adatközlésekkel rendelkezünk. B. Kovács István baracai közlését kell itt megemlíteni, valamint Géczi Lajos Ung-vidéki publikációit. Ir.: Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (1953); Gágyor József: Megy a gyűrű vándorútra. Gyermekjátékok és mondókák I–II. (1982); Gágyor József: Kislibáim, gyertek haza! Népi mondókák és gyermekjátékok (1999).

Néprajzi értelemben azokat a társadalmilag meghatározott szabályok, amelyek az ifjú pár házasságkötését hagyományosan előírják. Tágabb értelemben ide tartozik az összeházasodás szabályozása is. Ennek két alapvető megoldásával találkozunk térségükben. Az egyik a regionális vagy lokális, ill. társadalmi, vallási, etnikai endogámia (ami azt jelenti, hogy az összeházasodás csak az adott csoporton belül volt engedélyezett, ill. azt tartották helyesnek). A legtovább a vallási endogámia működött, míg a lokális vagy regionális endogámia sok esetben inkább csak mint elvárás fogalmazódott meg (mint pl. az Alsó-Garam menti kurtaszoknyás falvak esetében). A társadalmi endogámia szép megfogalmazása a közismert Kádár Kata balladája. Az exogámia ezzel szemben azt az elvárást tükrözi, hogy a házasságkötések lehetőleg a lokális vagy regionális, olykor az etnikai csoporton kívül jöjjenek létre. A ~ legfontosabb mozzanata a lakodalom. Ir.: Csáky Károly: „Jaj, pártám, jaj, pártám…” Párválasztási, lakodalmi szokások és hiedelmek az Ipoly menti palócoknál (1993); Kocsis Aranka: Endogám házasodási szokások a kéméndi anyakönyvek szerint (Új Mindenes Gyűjtemény 7.).

A palócföldi lakodalom teljesen pontosan nem definiálható mozzanata. Egyes vidékeken a menyasszonyos háznál tartott vígasságot mondják ~nek (szemben a vőlegényes háznál tartott lakodalommal). Másutt a menyasszony vendégeinek éjfél körüli látogatását a vőlegényes házban jelenti a ~t. Jellegzetes attribútuma a ~korsó (gömöri fazekasság).

A karácsony mellett (karácsonyi szokáskör) a legnagyobb keresztény ünnepkör. Krisztus feltámadásának az ünnepe, ekkor ér véget a negyven napos böjt (az ünnep magyar megnevezése is innen származik: böjt = hústól való tartózkodás). Mozgó ünnep, hét héttel követi a farsangot (farsangi szokások), és ötven nappal előzi meg a pünkösdöt. Mai egyértelmű keresztény jellege ellenére nyilvánvaló kereszténység előtti téltemető, tavaszköszöntő rítusokat is magába olvaszt. Egy sor egyházi szertartás és a népi vallásosság keretébe tartozó szokás kötődik ezekhez a napokhoz (körmenetek, nagypénteki mosdás, ételszentelés stb.). Profán jellegű népszokások elsősorban húsvéthétfőhöz kapcsolódnak (locsolkodás, korbácsolás). A locsolóversikék bizonyos táji különbözőségeket is felmutatnak. A Bodrogköz és Ung-vidék hosszú és igényesen formált versei minden valószínűség szerint a sárospataki diákköltészet hatásait hordozzák. – Ir. Lukács László: A húsvéti korbácsolás interetnikus vonatkozásai (Acta Museologica 1–2, 1994); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (1968); Viga Gyula: Húsvéti köszöntők és locsolóversek a Bodrogközből. (In Liszka József (szerk.): „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok. Tanulmányok a 65 éves Ág Tibor köszöntésére, 1993).

Más szóval a naptári ünnepekhez kapcsolódó szokásoknak mondjuk őket, s alapvetően az egyházi év jeles ünnepeihez kapcsolódnak. Általában a téli, tavaszi, nyári és őszi ünnepkör szokásaira bontjuk őket. Térségünkben a legjelentősebbek a (téli) karácsonyi szokáskör és a (tavaszi) húsvéti szokáskör.

A húsvét (húsvéti szokáskör) mellett a legnagyobb keresztény ünnepkör. Krisztus születésének az ünnepe. Az adventtal kezdődik (négy héttel december 24-ét megelőzően), amely a várakozás, a Megváltó eljövetelére való felkészülés időszaka, és vízkereszttel (január 6.) végződik. Ekkor veszi kezdetét a farsang (farsangi szokások). A családok az adventi időszakot közvetlenül megelőzve készítik az adventi koszorú-t, a gyerekeknek szüleik az adventi kalendáriumot. Az időszak jeles napjaihoz (főleg András, Miklós, Luca) egyenként egy sor perióduszáró és -kezdő szokás (ajándékozás), termékenységvarázsló és házasságjósló praktika kacsolódik. Az ünnepkor legfontosabb napja december 24-e, karácsony vigíliája. Térségünkben a 20. század elejétől ekkortól ajándékozzák meg a felnőttek a gyerekeket karácsonyfával és egyéb ajándékokkal. Az ünnephez kapcsolódik a betlehemezés, kántálás, mendikálás, valamint katolikus vidékeken e nap éjféli miséjén tudták kipróbálni a Luca napjától (december 13.) készített lucaszéket (erre állva a templomban felismerhetőek voltak ugyanis a falu boszorkányai). A vízkereszthez, az ekkor szokásos házszentelésen túlmenően egy énekes dramatikus, köszöntéssel egybekötött szokás, a háromkirályjárás is kapcsolódik. Ir.: Khín Antal: Lucaszékek a Csallóközben (Ethnographia 1941); Manga János: Ünnepek és szokások a nyitramegyei Menyhén (1942); Manga János: Szlovák kapcsolatok a palóc karácsonyi szokásokban (Ethnographia 1948).

Az emberi élethez kapcsolódó szokások első jelentős szokáscselekménye. Szűkebb értelemben az újszülött keresztény egyházba fogadásának a rítusa, tágabb értelemben az ehhez az aktushoz kapcsolódó, egyéb, profán cselekményeknek az összessége. Előkészületeinek fontosabb mozzanatai a keresztszülő- (felekezeti hovatartozástól függően lehet egy vagy akár több pár keresztszülője is egy gyermeknek) és a keresztnévválasztás. A templomi ~-re rendesen a bába vagy a keresztanya vitte az újszülöttet (ide a szülőkön kívül általában nem is ment más meghívott). A kereszteletlen gyermek kezére, nyakába óvó, mágikus célzattal, a rontást elhárítandó vörös szalagot vagy rózsafűzért akasztottak. Az egyházi szertartásról hazatérve, ahogy a magyar nyelvterület nagy részén, az Ipoly mentén is a „pogánykát vittünk, báránykát hoztunk”-formula elmondásával lépett be a bába, az immár megkeresztelt gyerekkel a karján a házba. A ~t lakoma követte (térségünkben sok helyen poszita a neve), ahová a tágabb rokonság és a szomszédok voltak hivatalosak. Ir.: Csáky Károly: Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk. A születéssel s a gyermekkel kapcsolatos népi hiedelmek és szokások az Ipoly mentén (1993)

A középkor folyamán kialakult társadalmi csoport, amelyet a középnemességtől paraszti életmódja, a jobbágyságtól pedig előjogai különböztetett meg. Gyakran szegényebbek a velük egy településen élő jobbágyparasztoknál, előjogaikra, származásukra viszont rendkívül büszkék voltak még a 20. sz. második felében is. A kisnemesi telek bármilyen kicsiny volt, nemesi (adó- és katonai beszállásolás alól mentes) birtoknak minősült, a kisnemesi ház pedig bármilyen egyszerű volt, nemesi kúriának számított A házzal rendelkező ~et, akiket a birtokos nemesekkel szemben egy jobbágyuk sem volt, kurialista nemeseknek hívták. Fontos szerepet játszottak Gömör hagyományos társadalmi életében. Elsősorban Felsővály, Hubó, Jéne, Mihályfalva, Otrokocs, Zádor stb. falvakat lakták. A ~nek azt a csoportját, amely birtokkal egyáltalán nem, hanem mindössze címeres levéllel (litterae armales) rendelkezett, armálistáknak hívták. Az egyházi méltóságok védelmére rendelt kisnemesi réteg a predialisták. Az esztergomi érsek privilégiumai közé tartozott, hogy bizonyos érdemeket szerzett férfiúknak birtokot és nemességet adományozzon. Ezek az egyházi nemesek vagy predialisták (akiket a korabeli köznyelv papnemeseknek is hívott) négy központ, az érsekléli, vajkai (vagy másképpen gellevidéki), verebélyi és a garamszentgyörgyi nemesi székek köré csoportosulva éltek. Ezen nemesek az országos nemességhez hasonló széleskörű kiváltságokkal nem rendelkeztek ugyan, de fegyveres szolgálataikért cserébe mégis élveztek bizonyos előjogokat (pl. adómentességet). A nemesi szék élén a nádor állott, s a fennhatósága alá tartozó falvak belső társadalmi életét pedig a hadnagyok irányították. Szükség esetén bandériumokba is szerveződtek, hogy fegyverrel szolgálják urukat, az esztergomi érseket. A vajkai nemesi szék a 19. század közepe táján hagyta abba gyakorlati tevékenységét. Ir.: Kocsis Aranka: A vajkai szék nemesei. Hagyatéki leltárak a 17–19. századból (1997); B. Kovács István: Gömörológia. Írások a történelmi Gömör és Kishont vármegye múltjáról és jelenéről (2003); Révay József: Kisnemesek Tajnán (1942).

Néprajzi értelemben a házasodási szokások legfontosabb mozzanata (térségünkben általában lagzinak vagy menyegzőnek mondják). A ~ keretében kerül sor a tényleges házasságkötésre. Szűkebb értelemben az egyházi esküvőt, illetve 1894 óta a hivatalos polgári házasságkötést követő ünnepséget értjük alatta. A lakodalmat a házasulandó pár, a menyasszony és a vőlegény szülei a lakodalmi tisztségviselőkkel (násznagyokkal, vőfélyekkel) karöltve szervezik. Fontos mozzanatai a lakodalmat megelőző csigacsinálás (levestészta-készítés), menyasszony-búcsúztatás, kásapénzszedés, a menyasszony asszonnyá válásának jelképes ceremóniája, a kontyolás, továbbá a menyasszonytánc. Palóc vidékeken a lakodalmat hajnaltűzugrás zárja. Lásd még: hérész. Ir.: Csáky Károly: „Jaj, pártám, jaj, pártám…” Párválasztási, lakodalmi szokások és hiedelmek az Ipoly menti palócoknál (1993); Bakó Ferenc: Palócföldi lakodalom (1987); Putz Éva: A kolonyi lagzi (1943).

Az emberi élethez kapcsolódó szokások egyik közbülső állomása. A legénykorba cseperedett serdülőket az adott közösség legénytársadalma teljes jogú tagjává választja. Nyugatias, polgáriasult közösségekre jellemző, a céhes élet emlékét idéző, a gazdalegények körében fennmaradt szokás Somorján egész a 20. sz. első évtizedeig fennmaradt. A gazdalegények legényegylete (‘polgári-ifjuság’, ‘legény-kompánia’) külsőségeiben céhes hagyományokat őrzött (legénybíró, hadnagyok, borbíró, törvénykönyv, az egylet ládája, a viselet külsőségei). A szertartás farsang hétfőjén, délelőtt 9 órakor kezdődött, és a rajta legénnyé avatott ifjak ezt követően már részt vehettek a bálokon, eljárhattak a lányos házakhoz. Ir.: Khín Antal: Csallóközi legényavatás (Ethnographia 1932).

Egy-egy közösség kultúrájának, a közösség élettere természeti viszonyainak tárgyi emlékeit felhalmozó, azokat dokumentáló és prezentáló, ill. mindezzel elméleti szinten is foglalkozó diszciplína. Ezen belül a hagyományos népi kultúra tárgyi emlékeit gyűjtő, dokumentáló és prezentáló muzeológiai ágazatot néprajzi muzeológiának mondjuk. Utóbbi az anyagát egyrészt klasszikus tárlatok keretében mutatja be, másrészt a skanzenszerű prezentálás (a hagyományos paraszti kultúra építményeinek egy kiállító helyre való szállítása és összpontosítása), valamint a helyszínen történő bemutatás (tájházak) gyakorlata is elterjedt. A 19. századi magyarországi múzeumalapítási kezdeményezések sorában az akkori Felső-Magyarország (a mai Dél-Szlovákia) vezető szerepet játszott. Pozsonyban (1868), Kassán (1872), Rimaszombatban (1882), Komáromban (1886), továbbá Ipolyságon (1902) és Rozsnyón (1905, 1912) alakultak múzeumok. A két vh. között ezekhez csatlakozott még a lévai Barsi Múzeum (1927), a somorjai Csallóközi Múzeum (1929), továbbá az érsekújvári Városi Múzeum (1935/36). A második vh. után szlovákiai magyar vonatkozásban elsősorban a dél-szlovákiai járási múzeumok (Rozsnyói Bányászati Múzeum ; Barsi Múzeum, Léva; Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely; Gömör-Kishonti Múzeum, Rimaszombat; Galántai Honismereti Múzeum ; Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma, Komárom; Nógrádi Múzeum, Losonc; Thain János Múzeum, Érsekújvár) tevékenysége jelentős. 1989-et követően ezek mellé néhány önkormányzati (Füleki Városi Múzeum ; Honti Múzeum és Galéria ; Párkányi Városi Múzeum), valamint egyházi (Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteményei, Rimaszombat) múzeum is fölsorakozott. 2002-ben alakult a Szlovák Nemzeti Múzeum pozsonyi székhelyű Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma. 1989 után a korábbi, második vh. előtti múzeumi egyesületek egy része is felújította tevékenységét (pl. Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület ).

Olyan vallási vagy vallásinak vélt képzetek (hiedelmek, babonák), s az azokhoz kapcsolódó mágikus cselekmények, praktikák rendszere, amely a tételes vallásokkal (esetünkben főleg a kereszténységgel) vagy nem hozható kapcsolatba, vagy egyszerűen nem hozták velük kapcsolatba, ill. azokkal szemben, azok „árnyékában” realizálódott. Az egyes ~elemeket kimondva-kimondatlanul kereszténység előtti, „pogány” maradványoknak tekintik, bár egy adott vallási képzet, képzetek rendszere egy másik tételes vallás oldaláról szemlélve szintén tekinthető ~nek. Olykor, inkább a szlovák szakirodalomban népi vallásosság értelemben is használják. A ~ a néprajzkutató számára egyrészt emlékezettöredékek, élményelbeszélések, ill. hiedelemmondák, másrészt különféle mágikus praktikák, ezoterikus cselekmények realizálása révén mutatkozik meg. A hiedelmek, miközben zömük kétségtelenül régies vonásokat mutat föl, ma is keletkeznek, s városi, nagyvárosi környezetben is virágoznak> diákélet hiedelmei, a gépkocsivezetők babonái stb. Térségünk egyik legkorábbi, a korabeli ~ kimeríthetetlen forrásának számító publikációja Bornemisza Péter Semptén 1578-ben megjelent, Ördögi kísírtetek avagy röttenetes utálatosságáról ez megfertéztetett világnak c. munkája. Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája (1854) szintén kincsesbányája többek között a mai Dél-Szl. területének akkori ~éhez (csallóközi munkatársa, Csaplár Benedek Dunaszerdahely-környéki népszokás- és ~-adatokkal gazdagította gyűjteményét). A szlovákiai magyar néprajzi kutatás a népszokás- és a mondakutatás kapcsán produkált viszonylag jelentős ~ forrásanyagot (Csáky Károly , Juhász Ilona, L. , Marczell Béla ).

A néprajz hagyományos felfogása értelmében az osztálytársadalmak írásbeliséggel nem rendelkező rétegeinek (térségünkben a parasztságnak, a pásztoroknak, kézműveseknek stb.), szájhagyomány útján öröklődő tradicionális kultúrája. Noha ezt a szemléletet a néprajz már meghaladta, s a „népi kultúra” jelenségeit nem köti bizonyos társadalmi rétegekhez, osztályokhoz; kutatási hiányosságok miatt mégis ennek szellemében tekintjük át a szlovákiai magyarok népi kultúráját. A népi kultúra vizsgálatával egy viszonylag fiatal tudományszak, a néprajz (etnográfia, etnológia, kulturális antropológia) foglalkozik. Szlovákiai magyar vonatkozású eredményeire támaszkodva rajzolható meg az alábbi kép (néprajzi kutatás). Alapvetően, a kultúra jellege és kifelé irányuló kapcsolatai okán három nagyobb egységre tagolhatjuk a szlovákiai magyar nyelvterületet (néprajzi tagolódás), ez a három egység azonban az 1918-as impériumváltást követő, kívülről érkező gazdasági, kulturális, adminisztratív stb. hatásoknak kitéve fokozatosan egységesült. – Ir. Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza (2002).

Népdalként ismert, viszonylag rövid népköltészeti, strófás szerkezetű műfaj; minden esetben énekelve adták elő. Rá is vonatkozik a szájhagyomány útján való terjedés, a variálódás szabálya, valamint a közösségi jelleg. A folklorisztikai kutatások nálunk is, és Európa más tájain is, még a 18. sz. végén, általában népdalgyűjtésekkel kezdődtek. Szűkebb térségünkben az inkább szövegközpontú gyűjtések Géczi Lajos , B. Kovács István és Ujváry Zoltán nevéhez fűződnek, miközben hangsúlyozni kell, hogy a népzenét gyűjtők viszont a szövegeket is feljegyezték (népzene).

A hivatalos egyházi liturgiától eltérő, ill. ahhoz csak részben kapcsolódó laikus hiedelmek és rítusok rendszere (néphit). Az egyházi előírások betartása mellett a népi vallásosság keretében sokszor vallásos szövegek, imák, különféle szentelmények kerülhetnek profán, „babonás”, a hivatalos egyház által éppen csak megtűrt vagy kifejezetten tiltott felhasználására (ráolvasások, archaikus népi imádságok). A népi vallásosság bizonyos jelenségeihez kapcsolódhatnak: a kalendáris szokások, az emberi élethez kapcsolódó szokások, szakrális kisemlékek, szakrális kisemlékek. Voltaképpen minden valláshoz kapcsolódik „népi vallásosság”, térségünkben leginkább a r.k. népi vallásosság megnyilvánulási formáit ismerjük és tartjuk számon. Ir.: Csáky Károly: „Ó, szép piros hajnal”. Tanulmányok, dolgozatok a szakrális néprajz köréből (2005); Liszka József: „Szent képek tisztelete”. Dolgozatok a vallási néprajz köréből (1995); Liszka József: És az ige testté lőn… Karácsonyi motívumok kis szentképeken (2007).

Jellemzője a szájhagyomány útján való terjedés, a variálódás, a közösségi jelleg. Karakterisztikus műfajai a prózai ~ kategóriájában számon tartott népmese, népmonda, anekdota s egyéb kisepikai műfajok (proverbiumok), a ballada, a népi líra, valamint a szokásvilág keretében teret kapó ~ (szentiváni tűzugrás). A magyar ~i kutatások első pályázati felhívása a mai Szl. területéhez kötődik — pozsonyi Magyar Hirmondó (1782). Meghatározó szereppel bír az 1872-ben útjára bocsátott Magyar Népköltési Gyűjtemény c. könyvsorozat, ill. annak 1940-ben felújított, s a mai napi megjelenő folytatása (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény). Utóbbi sorozatban, egy-egy kötet erejéig B. Kovács István gömöri és Géczi Lajos ung-vidéki gyűjtései is helyet kaptak. Ir.: Kósa László szerk.: Rozmaringkoszorú. Szlovákiai magyar tájak népköltészete (1979); B. Kovács István szerk.: Hervadatlan rózsagyüker. Gömör-Kishont magyar népköltészete (1998).

Prózai népköltészeti elbeszélő műfaj. Hosszú ideig a szlovákiai magyar nyelvterület egyik legelhanyagoltabb folklórműfaja volt. Csak szórványos közlésekkel rendelkeztünk gyakorlatilag az 1980-as évekig. Azóta B. Kovács István és Géczi Lajos is több kötetben adott közre gömöri, valamint Ung-vidéki és Ondava menti mese- és mondagyűjtéseket. Időközben Ipolyi Arnold 19. sz. gyűjteménye is hozzáférhetővé vált nagyon gazdag korabeli felső-magyarországi mese- és mondaanyaggal. Ld. még népmonda. Ir.: Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák (1989); B. Kovács István: Szőlő-Szűlt-Kálmány. Öt gömöri hősmese (1998).

Prózai népköltészeti elbeszélő műfaj. A szlovákiai magyar nyelvterület mondaanyagának jelentős szegmensét képezi a Mátyás-hagyomány. A gömöri, bányászhagyománnyal rendelkező térség jellegzetes mondaalakja a bányamanó, permonyik (L. Juhász Ilona). Az 1980-as évek óta B. Kovács István és Géczi Lajos is több kötetben adott közre gömöri, valamint Ung-vidéki és Ondava menti mese- és mondagyűjtéseket. Az utóbbi években Magyar Zoltán egy vaskos tornai, majd zoboralji, medvesalji és nógrádi mondagyűjteménnyel gazdagította ismereteinket. Időközben Ipolyi Arnold 19. századi gyűjteménye is hozzáférhetővé vált nagyon gazdag korabeli felső-magyarországi mese- és mondaanyaggal. A térség nyugati fele (a Csallóköz, Mátyusföld, az Ipoly mente stb.) továbbra is jószerével fehér foltnak számít. Ld. még népmese. – Ir. Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák (1989); B. Kovács István: Baracai népköltészet. Tóth Balázsné Csák Margit előadásában (1994); Magyar Zoltán: Torna megyei népmondák (2001).

Szlovákiai magyar viszonylatban ~ alatt gyakran azt a művészkedő tevékenységet is érteni, amely valamilyen néprajzi művészeti foglalatosságnak vagy jelenségnek más közegben (színpadon, fafaragványok formájában, textilművészetben stb.) való újrafelhasználásában nyilvánul meg. Ennek a, helyesen a folklorizmus tárgykörébe tartozó jelenségcsokornak a legfontosabb megnyilvánulási formái a különféle „népművészeti együtteseink” számárára fellépési lehetőséget nyújtó „népművészeti fesztiválok” vagy a magyar nemzeti szimbólummá vált, D.-Szl. szerte elterjedt folklorizmus kopjafák (kopjafa). Ir.: Galgóczy Tibor: Az Ung-vidék pásztorművészete (1999); Kecskés László: Komáromi mesterségek (1978); Kútvölgyi Mihály: Magos a rutafa. Felföldi magyar famunkák 1982); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete V. kötet. Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A palócok művészete (1922).

Magának a fogalomnak mindenképpen egyik első, magyar nyelvű fölbukkanása a koloni népszokások bemutatása Kelecsény József tollából (Koloni népszokások. In Kubinyi Ferencz–Vahot Imre szerk.: Magyar- és Erdélyország képekben. III. köt. (1854). A szlovákiai magyar néprajzi kutatások sorában a szokásgyűjtés mindig központi szerepet játszott. Gondoljunk csak Manga János és Putz Éva munkásságára. A második vh. után a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége – Csemadok által szorgalmazott néprajzi gyűjtés is preferálta némely, a színpadon újrafelhasználható ünnepi szokás (pl. regrutabúcsúztató, lakodalom, fonó stb.) dokumentálását. Újabban főleg Csáky Károly, L. Juhász Ilona és Marczell Béla nevéhez kapcsolódnak jelentősebb szokáspublikációk.

Történetileg, földrajzilag, formailag (verbunk, hajdútánc stb.) és nemek szerint (leánykörtánc), ill. táncalkalmak szerint is csoportosítható. Történetileg két rétegbe, a régi és az új stílusú táncok csoportjába soroljuk őket. Az elsőt a (dél)kelet-európai tánckultúrához kapcsolódó vonások jellemzik (sortánc, kanásztánc, ugrós); a második, a 18–19. sz. során kialakult új stílusú táncok csoportja a nemzeti kultúra kialakítása terén tett erőfeszítésekkel kölcsönhatásban jött létre (csárdás, verbunk). Földrajzilag nagyjából a nagytáji tagolódás alapján határozhatóak meg a fontosabb magyar táncdialektusok: dunántúli, alföldi, palóc és erdélyi táncok. Ezek természetesen további alegységekre tagolhatóak. A szlovákiai magyar néptáncok típusait és dialektusait Quittner János és Sebők Géza tekintették át. A szlovákiai magyarok népi táncainak publikálásában a legnagyobb érdemei Takács András-nak vannak.

A falusi, mezővárosi lakosság egyes rétegeinek (parasztoknak, pásztoroknak, kézműveseknek) hagyományos öltözete (s az azt szervesen kiegészítő haj-, bajusz- és szakállviselet). Dél-Szlovákia magyarlakta területe viseleti szempontból nagy vonalakban az északi magyar nyelvterület kulturális tömbjéhez sorolható, erős dunántúli (Csallóköz, a Vág és Garam köze), ill. alföldi (Bodrogköz, Ung-vidék) hatásokkal. Főleg a magyar–szlovák nyelvhatár keskenyebb–szélesebb sávjában szlovák kapcsolatokkal is számolhatunk (Mátyusföld, Zoborvidék, Palócföld). Méry Margitnak, a szlovákiai magyar tájak viseletei legjobb ismerőjének 29 viseleti csoportot sikerült a térségben elkülönítenie. – Ir. Méry Margit: Szlovákiai magyar parasztviseletek (2002).

A mai Szl. magyar nyelvterületén kutatóútjai során már Bartók Béla és Kodály Zoltán is megfordult, sőt olyan, a tudománytörténet számára lényegében ismeretlen gyűjtőket is számba vehetünk, mint Fülöpp Gyula, aki csallóközi népdalokat jegyzett le a 20. sz. legelején. A mai napig az egyetlen teljes népzenei falumonográfia felgyűjtője és publikálója Vargyas Lajos: Egy felvidéki falu zenei világa – Áj (1940, 1999). A második vh. után Ág Tibor fejtette ki a legeredményesebb népzenei gyűjtőtevékenységet. Az elmúlt csaknem fél évszázad alatt több mint 16 ezer dallamot gyűjtött, lefedve lényegében az egész szlovákiai magyar nyelvterületet. A helyi gyűjtők közül megemlítendő még Ürge Mária munkássága, ill. jó pár magyarországi népzenegyűjtő kutatótevékenysége (Szomjas-Schiffert György, Tari Lujza, Vikár László stb.). A hangszeres népzene kutatása (és művelése) terén Agócs Gergely, Katona István és Nagy Iván ért el eredményeket. Lényegében az ő előzményüknek tekinthető Manga János, aki a két vh. között népi hangszergyűjtést végzett a térségben (ballada; népi líra).

Szólások, közmondások, szóláshasonlatok — rövid, általában egymondatos, rendesen valamilyen tanulsággal záruló, bölcsességet kifejező műfajok összefoglaló neve (népköltészet). Annak ellenére, hogy egyik korai, 19. sz.-i szólás- és közmondásgyűjteményünk éppen a mai Szl. területén, Rozsnyón jelent meg, a műfaj kutatása a szlovákiai magyar nyelvterületen csak a legutóbbi időben indult meg. Egy szerény közléssel rendelkezünk az Alsó-Garam mentéről, továbbá Pusko Gábor új szempontú tornaljai gyűjtését, valamint Gágyor József tallósi gyűjteményét vehetjük számba. Ir.: Gágyor József: Tallósi szótár I–II. (2003, 2004); Pelkó Péter: Eredeti magyar közmondások és szójárások (1864)