Az egykori Nagykaposi járás területe, amely az Alföld északkeleti kiszögellését jelenti. A Latorca, Ung és Laborc folyók határolják. Vízjárta, lápos, mocsaras terület, aminek részleges lecsapolása csak a 20. sz. elején kezdődött meg, s a második vh. utáni évtizedekben fejeződött be. A valóban sajátos, a környezettől markánsan különváló népi kultúrája tette közismertté (nagyjából ugyanezt a térséget a korábbi irodalom inkább Tiszahátként emlegeti). A térség jellegzetes természetföldrajzi viszonyaiból adódóan az ~ lakóinak életében fontos szerepet kapott az ártéri gazdálkodás (a széna, a gyümölcs, a fűzfavesszőre irányuló gyűjtögető gazdálkodás, a halászat), ám alapvetően mégis az állattenyésztés és a szántóföldi földművelés jelentette a fő megélhetési forrást. A folyók árterületei kedveztek az állattenyésztésnek, amely – a vízrajzi viszonyoknak köszönhetően – meglehetősen hosszú ideig konzervált archaikusabb fajtákat (rackajuh, mangalica). A pásztorkodás és az állattartás mikéntje a területet egyértelműen az Alföldhöz, mint kulturális nagytájhoz kapcsolja. Az állattartás jelentőségével magyarázható, hogy az ~en virágzó pásztorművészet alakult ki. Településszerkezetileg e térség falvait is alapvetően a természetföldrajzi viszonyok határozzák meg, ám fontos szerepet játszanak az egyes települések szerkezeti kialakításában a társadalmi viszonyok is. Szalagtelkes úti falvak (Csicser) éppúgy jellemzőek a vidékre, mint a halmazos települések (Szirénfalva). A lakóházak építőanyaga (a más, vízjárta területekhez hasonlóan) eredetileg a paticsfal (sárral tapasztott vesszőfal) volt, amit fokozatosan váltottak föl a lapos kövekből épített alapra húzott vályog-, ill. vertfalú házak. Tetőfedésre a zsúpszalmát, majd az első vh. után divatba jött cserepet, ill. bádogot használták. A tetőformák közül a sátortető volt általánosan elterjedt. A lakóházak három osztatúak voltak, és elsőház – pitvar – hátsóház egységből álltak úgy, hogy kívülről a konyhán (pitvar) át lehetett bejutni az első és a hátsó szobába is. A vidék folklórját, annak ellenére, hogy a táj szülötte volt Erdélyi János, a legutóbbi időkig szinte egyáltalán nem ismertük. Az utóbbi évtizedben, Géczi Lajos gyűjtőmunkájának köszönhetően, alkothatunk képet az ~ népköltészetéről (gyermekmondókák, mondák, mesék). – Ir. Bodnár Lajos: Csuprosok és üstfoltozók. Ung megyei árucsere és vásárok a századfordulón (1993); Galgóczy Tibor: Az Ungvidék pásztorművészete (1999); Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák (1989).