Vág és Garam köze
Néprajzi tájegység. Délről a Duna, nyugat felől a Csallóköz és a Mátyusföld határolja, keleti határát a Garam völgye alkotja, északról pedig a magyar–szlovák nyelvhatár keskenyebb-szélesebb sávja zárja. Déli része természetföldrajzilag a Duna menti árterekre jellemző vizenyős terület volt még a 20. sz. elején is. Egy hírlapi tudósításból tudjuk, hogy 1938 tavaszán „valóságos tavak keletkeztek” a Garam menti települések szántóföldjein. Az ártéri, vízjárta terület jellegzetes példája Martos. Itt a házakat rendszerint dombokra építették, ami alapvetően meghatározta a falu településszerkezetét. Az árvízmentesítés előtt évente 3–6 esetben is elöntötte a falut a víz. Ilyenkor csónakkal közlekedtek, csónakkal mentek a szomszédba, csónakkal vitték ki a halottat a temetőbe. A Páris patak mentén (elsősorban Köbölkút és Kisújfalu környékén) hatalmas nádasok alakultak ki, s a nád kitermelése és értékesítése (a 20. sz. elején még a halászat is) fontos keresetkiegészítést jelentett az ottlakók számára. A lápos, mocsaras tavat, amelynek úszó szigeteiről először Bél Mátyás tudósít, az elmúlt évszázadok során több alkalommal is lecsapolták, hogy szántóföldet nyerjenek. Mára feltöltődött, és 1990 óta természetvédelmi terület. A térség középső részén, nagyjából az Érsekújvár–Komáromszentpéter–Udvard háromszögben hatalmas löszdombok tarkítják a táj képét, alkalmassá téve azt homokibor készítésére. Ez a terület a zöldségtermesztésnek is kedvez. A 20. sz. közepéig híresek voltak a naszvadi takácsok, akik szőtteseikkel ellátták a szélesebb környéket. – Ir. Agócs Gergely – Gombai Tamás: Kürti bandák. A Vág–Garam köze népzenéje (2004); Liszka József: Populáris kultúra (2010).
Hibát talált?
Üzenőfal
