A görög katolikus felekezet (első sorban a Bodrogközben és az Ung-vidéken élő magyarok) körében dívó húsvétvasárnapi szokás. Szűkebb értelemben a húsvéti kalács, a pászka, tágabb értelemben az egyéb húsvéti ételek (a sonka, a tojás, a sárgatúró, a töltött bárány, a bor) megáldását jelenti. A szertartásra rendesen a templomban kerül sor. Annak híján a szabad ég alatt tartott istentisztelet alkalmával.

A nemzeti áldozatkészség szobrai közé tartozó fából faragott Vaskoronát az első vh. idején, 1915. aug. 20-án, Szent István napján avatták fel Pöstyénben. A kezdeményezők a Vöröskereszt tagjai voltak, készítője Seilnacht nevű galgóci fafaragó mester volt. Eredetileg Vas Frigyes felállítását tervezték, a vaskorona ötlete csak később vetődött fel. A szögek árából befolyt összegeket a „Hősök Emlékszobra“ alapra fordították. A felavatást követően egy emlékkönyvet is kiadtak, amely fedőlapját Remsey Jenő festőművészt készítette el. Hogy megvédjék a Vaskoronát az időjárás viszontagságaitól, egy üvegbúrát csináltattak fölé. A szobor sorsa az első vh. után ismeretlen. – Ir. L. Juhász Ilona: Vaskatona, vaskorona, vasturul. A nemzeti áldozatkészség szobrai az első világháborúban. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 19-22. p.

A nemzeti áldozatkészség szobrai közé tartozó, az első vh. idején adománygyűjtés céljából készült faszobor, amelyet Pozsonyban a Nemzeti Színház előtti téren állítottak fel 1915. márc. 13-án. Alkotója Rigele Alajos pozsonyi szobrászművész volt. A szobrot 1919-ben a cseh legionáriusok ledöntötték és eltávolították. Erről egy pozsonyi diák verset is írt, amely a Turul c. pozsonyi diáklap 1919/31–32. számában jelent meg. A szoborról csupán kapcsolódó tárgyi emlékek maradtak fenn, mint pl. képeslapok, miniatűr másolat stb. – Ir. L. Juhász Ilona: Vaskatona, vaskorona, vasturul. A nemzeti áldozatkészség szobrai az első világháborúban. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 24-26. p.

Szólások, közmondások, szóláshasonlatok — rövid, általában egymondatos, rendesen valamilyen tanulsággal záruló, bölcsességet kifejező műfajok összefoglaló neve (népköltészet). Annak ellenére, hogy egyik korai, 19. sz.-i szólás- és közmondásgyűjteményünk éppen a mai Szl. területén, Rozsnyón jelent meg, a műfaj kutatása a szlovákiai magyar nyelvterületen csak a legutóbbi időben indult meg. Egy szerény közléssel rendelkezünk az Alsó-Garam mentéről, továbbá Pusko Gábor új szempontú tornaljai gyűjtését, valamint Gágyor József tallósi gyűjteményét vehetjük számba. Ir.: Gágyor József: Tallósi szótár I–II. (2003, 2004); Pelkó Péter: Eredeti magyar közmondások és szójárások (1864)

Sárfal

D-Gömör szélesen szétterülő folyóvölgye, amely természetföldrajzi adottságai következtében kedvez a szántóföldi földművelésnek és az állattartásnak (→Gömör). A kishatárú, szegény falvakban a 19–20. sz. fordulóján jelentősen megnőtt a kőművesek, ácsok száma, akik munka után távolabbi vidékekre is elmentek (ahol templomokat, kastélyokat, kúriákat építettek). A Sajó- és Rima-völgy jellegzetes vakolatdíszes kisnemesi kúriái és parasztházai az ő kezük munkáját dicsérik. Lakói zömében ref. magyarok, akiket a szomszédos Barkóság r. k. népe sarusoknak csúfolt. Kisebbrészt találunk a Rima-völgyben r. k. magyarokat, ill. a 18. században betelepített szlovákokat is.

A Zoborvidékről ismert, farsangvasárnap (sárdóvasárnap) tartott, adománygyűjtő legényszokás (az előző vasárnaphoz, „tananajvasárnaphoz”, hasonló leányszokás kötődik). A legények és az iskolás fiúk házról házra haladva köszöntő énekeket adtak elő. Jókívánságaikért cserébe a háziaktól tojást, szalonnát, kolbászt kaptak ajándékba. Az összegyűjtött élelmet a farsangi bálban fogyasztották el.

Két típusa ismeretes, a rakott fal és a vert fal. Az előbbi készítése során az agyagos földet vízzel, szalmával, pelyvával keverték össze. Az így elkészült masszát 50–60 centiméteres magasságig villával rakták fel a leendő fal vonalára (e technika miatt sok helyen fecskerakásos falnak is mondják). Néhány napot vártak vele, míg megszárad, majd erre ráhúzták a következő réteget (Köbölkúton veleszta). A fal végleges magasságát rendesen három részletben érték el. Miután kiszáradt, ásóval, fejszével ajtókat, ablakokat vágtak bele. Ezzel szemben a vert fal úgy készül, hogy a kiásott, nem túl mély alap fölé deszkazsalukat emelnek, s ezek közé tömik, verik be a szalmával, pelyvával kevert földet.

Vízjárta területek építési technológiája, már az újabb kőkorszaktól (i.e. 5000) adatolható, és térségünkben (első sorban a Csallóközben, az Ung-vidéken és a Bodrogközben) a 20. század első harmadáig élt. Legfőbb előnye, hogy a folyók áradása esetén, ha a víz kimosta a falat, a megmaradt vázat újra lehetett tapasztani. A váz úgy készült, hogy 50 cm távolságra karókat állítottak, s ezeket vízszintes irányban gallyakkal, sokszor fűzfavesszővel befonták. Ajtó vagy ablak helyét nem fonták be, de az is előfordult, hogy utólag vágták ki a helyét a kész falban. A sövényvázat aztán pelyvával kevert sárga agyaggal, mindkét oldalról kitapasztották. 45–50 cm volt a szokásos falvastagság. 2,5–2,7 m magasságban a falat sárgerendával zárták el, az tartotta a keresztben rárakott padlásgerendákat.

Vallási célzattal állított, szabadtéri objektumok, kisépítmények. A Kárpát-medencében az ellenreformáció időszakától, tömegesen a 18–19. sz. terjedtek el. Tipológiailag ide tartoznak a képes fák (fák törzsére erősített olajnyomatok, keresztek, képszekrények), képoszlopok, szentek szabadban álló szobrai (nálunk elsősorban Jézus és Mária, továbbá a Szentháromság, Nepomuki Szent János, Szent Vendel, Szent Flórián, valamint Szent Anna, Szent Erzsébet és Szent István különféle ábrázolásai), út menti keresztek, kápolnák, kálvária-együttesek stb. Egy-egy település viszonylatában az ott lakók megkülönböztetett tisztelettel viseltettek irányukban, sokszor sajátos kultuszuk is kialakult (esőkérő körmenetek, közös imák stb.). Vizsgálatukkal mind a folklorisztika (szűkebben: vallási néprajz), mind a művészettörténet, ill. műemlékvédelem, a maga sajátos érdeklődési és megközelítési módszereivel foglalkozik. Részben a ~ kategóriájába sorolhatóak az út menti haláljelek is. Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeinek, elsősorban néprajzi szempontú dokumentációját 1997 óta a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központ-ja Szakrális Kisemlék Archívum-a végzi. Ir.: L. Juhász Ilona – Liszka József: Jelek a térben 1. Szakrális kisemlékeink (2006); Liszka József: Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről (2000).

Olyan településforma, amikor a hosszú, keskeny, szalag alakú telkek keskenyebb felükkel merőlegesen csatlakoznak az utca vonalára. Elöl, utcára néző ablakokkal általában a lakóépület áll, s ehhez kapcsolódik, sokszor vele egy fedél alatt, az istálló, majd ugyanazon a vonalon a többi gazdasági építmény (pl. Köbölkút, Nagyszelmenc). A belső telket gyakran (főleg a Palócföldön) egy keresztben álló csűr zárja. Ezt követi a veteményes- és gyümölcsöskert (pl. Rudna).

Az állattartás jelentőségével magyarázható az Ung-vidéken virágzó pásztorművészet kialakulása. A szürke-magyar szarvasmarha szarvából tülköt, ivószarut, sótartót (sópotrokot), fésűtartót stb. készítettek. Munkáikat gazdag virág (főleg tulipán) ornamentikával díszítették.

A faszén elsődleges felvásárlói a kovácsműhelyek, vashámorok voltak. A mai Szl. magyarok lakta területein elsősorban a Zoborvidéken, a gömöri Csermosnya-völgyben és a Bódva-völgyben foglalkoztak szénégetéssel.

A Királyhelmec környéki településeken a közeli Bodrogszentesről származó, kedvelt építőanyag volt a 18. századtól. Ezekben a falvakban nemcsak a lakóépületek, hanem a kerítés, továbbá a különféle gazdasági építmények építőanyaga is a ~ volt. Jellemzőek a térségben megfigyelhető, sokszor gazdagon díszített, ~ből készült síremlékek.

Jún. 24-hez, Szent Iván napjához, a nyári napforduló idejéhez kapcsolódó szokás. E nap estéjén a falu határában a fiatalok tüzeket gyújtottak (a szokás térségünkben elsősorban a Csallóközből, a Zoborvidékről és az Ipoly mentéről ismert). A leányok és legények a tűz mellett hosszú, gyakran párosító énekeket adtak elő (Hosszú, mint a Szent Iván éneke); a tűzön különféle gyógynövényeket füstöltek meg, amelyeket aztán később gyógyításra és egyéb mágikus célokra használtak fel. A tüzet a legények és lányok is átugrálták. Ennek szintén mágikus jelentőséget tulajdonítottak, és a leányok férjhezmenésére is jósoltak belőle. – Ir. Kelecsényi József: Koloni népszokások. In: Magyar- és Erdélyország képekben III. (1854).

Alapvetően nyelvészeti fogalom, és arra utal, hogy 1918-at követően az anyaországban és a szomszédos országokban a magyar nyelvnek különféle nyelvi változatai alakultak ki. Ez a jelenség általában a más-más országokban élő, egyébként többé-kevésbé autochton magyarok egész kultúráján (építkezés, lakáskultúra, öltözködés, táplálkozás, ünnepek stb.) is megfigyelhető. Szlovákiai magyar vonatkozásban lásd Baťa-cipős magyarok.

Az északi magyar nyelvterületen különösen elterjedt táncos, párválasztó böjti körjáték, amelyet a húsvét és pünkösd közti vasárnapokon leányok, ritkábban (pl. Tardoskedden) leányok és legények közösen gyakorolták. Nevét az egész magyar nyelvterületen elterjedt dallamszöveg kezdő sorából eredeztethetjük: „Hej széna alja…”, „Hej szénalja…”, „Hej szinala, szinala…”. – Ir. Méryné Tóth Margit: Tardoskedd hagyományos táncai és táncélete. In: (Új Mindenes Gyűjtemény 2,1983).

Szőlőtermő vidékeken a szüret sikeres befejezése, a jó termés iránti öröm, valamint vélhetően a következő évi gazdag termés mágikus biztosítása érdekében szervezett közösségi jellegű, sokszor maszkos-alakoskodással is kiegészített felvonulás. A 20. századra ismert formák több történeti réteg ötvöződéséből (így a céhes élet némely középkori közösségi megnyilvánulásaiból, ill. a 18–19. sz.-i uradalmi cselédek szokásaiból) alakultak ki, miközben akár régebbi mágikus célzatú agrárrítusok maradványait is megőrizhették. D-Szl. szőlőtermesztéssel foglalkozó települései szüreti felvonulásainak karakterisztikus jelmezes főszereplői a 20. sz. első felében a „bírónak” és „bírónénak”, „lovaslegényeknek”, „csőszlányoknak” és „cigányoknak”, „cigány jósnőknek” beöltözött fiatalok voltak. Az aratóünnephez hasonlóan, ebben az esetben egy szőlőfürtökkel, színes szalagokkal ékesített koszorút készítettek, amelyet a szőlősgazda vagy vincellér elé vittek, aki aztán megvendégelte a szüretelő munkásokat. A felvonulást akkor is megtartották, ha nem volt a falunak földesura, ha mindenki saját szőlejét művelte. Ekkor a koszorút a szüreti mulatságon éjféltájban a bíró elárverezte a legények között. A szokást több helyen (így pl. a kisalföldi Köbölkúton és Kürtön) a második vh. után, a helyi földműves szövetkezet keretei között is megrendezték. Az 1980-as évek derekától, de főleg a rendszerváltás után több helyen felújították (pl. Búcs), s bizonyos fokú idegenforgalmi látványosságként is funkcionál.

Különféle kategóriájú és minőségű, általában nem professzionális szinten létrehozott néprajzi gyűjtemények. Fenntartójuk többnyire a helyi önkormányzat, ritkábban az illetékes múzeum. Legalább három fontosabb kategóriájukat különböztethetjük meg: 1. Tájház: olyan, műemlék jellegű, paraszti épületben berendezett kiállítás, amely helyben, az adott település, térség lakáskultúráját reprezentálja (alistáli, bősi, ipolyszalkai, nagyfödémesi, nagymegyeri, nagyráskai, taksonyi, vágsellyei, martosi tájház). 2. Néprajzi kiállítás: nem műemlék jellegű épületben megvalósított néprajzi-honismereti kiállítás, amely valamilyen koncepció alapján az adott település, a szűkebb-tágabb térség valamely jellegzetességét mutatja be. Pl. helyi mesterségek bemutatása: nádfeldolgozás, halászat, mézeskalácsos mesterség; de lehet szobabelső is, ha nem eredeti környezetében, nem parasztházban van elhelyezve (somorjai Városi Honismereti Ház). Ide sorolandóak a műemlék jellegű gazdasági rendeltetésű építmények (malmok, kovácsműhelyek, hámorok), amelyek az egykor bennük zajló munkafolyamatot elevenítik fel (dunatőkési, gútai vízimalom, jókai vízimalom, tallósi vízimalom). 3. Néprajzi gyűjtemény: a néprajzi tárgyaknak (ha korlátozottan is) a nagyközönség számára is nyitott, ám mindenféle koncepció nélküli felhalmozása, esetleg laza csoportosítása. Ide sorolhatjuk a különféle emlékszobák néprajzi anyagát, az egyes iskolákhagyományőrző „sarkait” stb. is (bussai, nagytárkányi, palásti, perbenyiki stb. néprajzi gyűjtemény). – Ir. Csáky Károly: Falumúzeumok, tájházak, néprajzi gyűjtemények az Ipoly és Garam mentén I. (2010); Liszka József: Őrei a múltnak. Magyar tájházak, vidéki néprajzi gyűjtemények Dél-Szlovákiában (1994).

Az emberi élethez kapcsolódó szokások utolsó állomása. Általában elmondható, hogy miközben a temetkezési szokások egy sor archaikus, kereszténység előtti elemet őriztek meg napjainkig, a népélet temetkezési szokásait a 20. századra alapvetően a keresztény vallási felekezetek rítusai határozták meg. Egyik református sírjeltípusunk, a kopjafa mára általános magyar nemzeti szimbólummá váltak. Ir.: Csáky Károly: „Nem halt meg, csak alszik”. A halottkultusz, a halállal és a temetéssel kapcsolatos szokások, hiedelmek a Középső-Ipoly mentén (1999); L. Juhász Ilona: Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században (2002).

Az egykori Nagykaposi járás területe, amely az Alföld északkeleti kiszögellését jelenti. A Latorca, Ung és Laborc folyók határolják. Vízjárta, lápos, mocsaras terület, aminek részleges lecsapolása csak a 20. sz. elején kezdődött meg, s a második vh. utáni évtizedekben fejeződött be. A valóban sajátos, a környezettől markánsan különváló népi kultúrája tette közismertté (nagyjából ugyanezt a térséget a korábbi irodalom inkább Tiszahátként emlegeti). A térség jellegzetes természetföldrajzi viszonyaiból adódóan az ~ lakóinak életében fontos szerepet kapott az ártéri gazdálkodás (a széna, a gyümölcs, a fűzfavesszőre irányuló gyűjtögető gazdálkodás, a halászat), ám alapvetően mégis az állattenyésztés és a szántóföldi földművelés jelentette a fő megélhetési forrást. A folyók árterületei kedveztek az állattenyésztésnek, amely – a vízrajzi viszonyoknak köszönhetően – meglehetősen hosszú ideig konzervált archaikusabb fajtákat (rackajuh, mangalica). A pásztorkodás és az állattartás mikéntje a területet egyértelműen az Alföldhöz, mint kulturális nagytájhoz kapcsolja. Az állattartás jelentőségével magyarázható, hogy az ~en virágzó pásztorművészet alakult ki. Településszerkezetileg e térség falvait is alapvetően a természetföldrajzi viszonyok határozzák meg, ám fontos szerepet játszanak az egyes települések szerkezeti kialakításában a társadalmi viszonyok is. Szalagtelkes úti falvak (Csicser) éppúgy jellemzőek a vidékre, mint a halmazos települések (Szirénfalva). A lakóházak építőanyaga (a más, vízjárta területekhez hasonlóan) eredetileg a paticsfal (sárral tapasztott vesszőfal) volt, amit fokozatosan váltottak föl a lapos kövekből épített alapra húzott vályog-, ill. vertfalú házak. Tetőfedésre a zsúpszalmát, majd az első vh. után divatba jött cserepet, ill. bádogot használták. A tetőformák közül a sátortető volt általánosan elterjedt. A lakóházak három osztatúak voltak, és elsőház – pitvar – hátsóház egységből álltak úgy, hogy kívülről a konyhán (pitvar) át lehetett bejutni az első és a hátsó szobába is. A vidék folklórját, annak ellenére, hogy a táj szülötte volt Erdélyi János, a legutóbbi időkig szinte egyáltalán nem ismertük. Az utóbbi évtizedben, Géczi Lajos gyűjtőmunkájának köszönhetően, alkothatunk képet az ~ népköltészetéről (gyermekmondókák, mondák, mesék). – Ir. Bodnár Lajos: Csuprosok és üstfoltozók. Ung megyei árucsere és vásárok a századfordulón (1993); Galgóczy Tibor: Az Ungvidék pásztorművészete (1999); Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák (1989).

Néprajzi tájegység. A Túróc-patak felső folyása mentének legkarakterisztikusabb, a néprajzi kutatás szempontjából legfelderítettebb települései a nyelvhatáron fekvőLévárt és Deresk. A falvak r. k. és magyar nemzetiségű lakossága hagyományosan a fazekasságból tartotta fenn magát. A települések határában található jó minőségű, tűzálló agyagból olyan főző- és sütőedényeket tudtak készíteni, amelyek Alföld-szerte keresettek, és „tót fazék”, ill. „rimaszombati edény” néven voltak ismertek. A 19. sz. végén a két településen nem volt olyan család, amely valamilyen módon (készítés vagy értékesítés révén) ne kapcsolódott volna a fazekassághoz. Az első vh.-t követően, mivel a vásározási lehetőségeik fokozatosan beszűkültek, a csehszlovák gyáripar olcsó termékei pedig mind jobban a háttérbe szorították a hagyományos fazekasipar termékeit, a lévártiak és dereskiek is egyre inkább igyekeztek áttérni a földművelésre (ami természetföldrajzi viszonyaik ismeretében nem volt egyszerű), s a második vh.-t követően főleg már abból tartották fenn magukat. Amíg a 20. sz. elején Lévárton 14, Deresken pedig 48 fazekas dolgozott, a sz. utolsó harmadára Lévárton nem maradt fazekas, s Deresken is csak egy folytatta ősei mesterségét. A Túróc-patak déli, kiszélesedett és lapályossá váló völgyében, a Sajó-torkolat közelében fekszik Beje. Zömében ref. felekezetű és magyar nemzetiségű lakossága a Túróc-völgyi relációkban rendkívül kedvező éghajlati és természetföldrajzi viszonyainak köszönhetően a szántóföldi földművelésből aránylag gazdagon meg tudott élni. – Ir. Ujváry Zoltán: Születéstől a halálig. Az emberélet fordulóinak szokásai Lévárton és Deresken (1993).

Szálfák folyóvizek hátán történő szállítása. Térségünkben elsősorban a Vágon és a Garamon, kisebb mértékben a Latorcán folyt a múltban jelentősebb tutajozás. A különféle formákban és mennyiségben egymáshoz erősített szálfákat (fenyőt) nevezzük tutajnak. Ennek a Vág és a Garam térségében „talp” (a tutajosok talpasok), a Latorca mellékén „szálly” a neve. Miközben a szálfákat elsősorban épületfaként hasznosították, a jelentős tutajozás, az évente oda érkező nagy mennyiségű faanyag Komárom faiparának felvirágzását is eredményezte (komáromi láda). A tutajokon apró faholmit (zsindelyt, keréktalpakat stb.), fenőkövet, sajttermékeket stb. is szállítottak. Ezeket a síkvidéken értékesítették. Tutajozással elsősorban szlovák és ruszin férfiak foglalkoztak, de szép számmal vannak adataink magyar tutajosokról is. A tutajozás segedelmével nemcsak maguk a termékek és termények cseréltek gazdát, hanem a különféle folklórműfajok is. – Ir. Bodnár Lajos: Latorca és egyéb írások (1995); Huska, Miroslav A.: Slovenskí pltníci. Život, práca a kultúra slovenských pltníkov (1972).

Az egykori Nagykaposi járás területe, amely az Alföld északkeleti kiszögellését jelenti. A Latorca, Ung és Laborc folyók határolják. Vízjárta, lápos, mocsaras terület, aminek részleges lecsapolása csak a 20. sz. elején kezdődött meg, s a második vh. utáni évtizedekben fejeződött be. A valóban sajátos, a környezettől markánsan különváló népi kultúrája tette közismertté (nagyjából ugyanezt a térséget a korábbi irodalom inkább Tiszahátként emlegeti). A térség jellegzetes természetföldrajzi viszonyaiból adódóan az ~ lakóinak életében fontos szerepet kapott az ártéri gazdálkodás (a széna, a gyümölcs, a fűzfavesszőre irányuló gyűjtögető gazdálkodás, a halászat), ám alapvetően mégis az állattenyésztés és a szántóföldi földművelés jelentette a fő megélhetési forrást. A folyók árterületei kedveztek az állattenyésztésnek, amely – a vízrajzi viszonyoknak köszönhetően – meglehetősen hosszú ideig konzervált archaikusabb fajtákat (rackajuh, mangalica). A pásztorkodás és az állattartás mikéntje a területet egyértelműen az Alföldhöz, mint kulturális nagytájhoz kapcsolja. Az állattartás jelentőségével magyarázható, hogy az ~en virágzó pásztorművészet alakult ki. Településszerkezetileg e térség falvait is alapvetően a természetföldrajzi viszonyok határozzák meg, ám fontos szerepet játszanak az egyes települések szerkezeti kialakításában a társadalmi viszonyok is. Szalagtelkes úti falvak (Csicser) éppúgy jellemzőek a vidékre, mint a halmazos települések (Szirénfalva). A lakóházak építőanyaga (a más, vízjárta területekhez hasonlóan) eredetileg a paticsfal (sárral tapasztott vesszőfal) volt, amit fokozatosan váltottak föl a lapos kövekből épített alapra húzott vályog-, ill. vertfalú házak. Tetőfedésre a zsúpszalmát, majd az első vh. után divatba jött cserepet, ill. bádogot használták. A tetőformák közül a sátortető volt általánosan elterjedt. A lakóházak három osztatúak voltak, és elsőház – pitvar – hátsóház egységből álltak úgy, hogy kívülről a konyhán (pitvar) át lehetett bejutni az első és a hátsó szobába is. A vidék folklórját, annak ellenére, hogy a táj szülötte volt Erdélyi János, a legutóbbi időkig szinte egyáltalán nem ismertük. Az utóbbi évtizedben, Géczi Lajos gyűjtőmunkájának köszönhetően, alkothatunk képet az ~ népköltészetéről (gyermekmondókák, mondák, mesék). – Ir. Bodnár Lajos: Csuprosok és üstfoltozók. Ung megyei árucsere és vásárok a századfordulón (1993); Galgóczy Tibor: Az Ungvidék pásztorművészete (1999); Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák (1989).

Egy utcából álló település, ahol az utca két oldalán a telkek merőlegesen kapcsolódnak az utca vonalára (pl. Kisújfalu).

Az ~ a 20. század legnagyobb értékmentő hangszeres népzenei gyűjtése, melyben 1997 szept.-e és 2001 karácsonya között 112 zenekart rögzítettek, felvett zenéjük majd 1250 órányi dallamot jelent. 1999 tavaszától Agócs Gergely néprajzkutatónak köszönhetően a gyűjtés 25 felvidéki együttessel folytatódott. A szlovákiai magyar, szlovák, gorál és ruszin csoportok megszervezését és gyűjtését ő végezte, teljessé téve ezzel az igen hiányosan kutatott falvak és területek gyűjtését is. Ezek a felvételek az Új Pátria sorozatban, 16 CD-n jelentek meg 2010-ben. Az Új Pátria lemezsorozatban közreműködő szlovákiai magyar, ill. cigányzenészek, együttesek: 1. Csallóközi népzene – Gúta, Nagymegyer, Nemesócsa: Farkas János „Manus” és Vontszemű Vilmos „Rókusz” zenekarai; 2. Mátyusföldi népzene – Pered, Diószeg: Kovács Lajos „Pavel” és Döme Ernő „Trafikos” zenekara; 3. Zoboralji népzene – Zsére: Bihari József „Tina” zenekara; 4. Vág-Garam közi népzene – Kürt, Farkas „Dankó” Rudolf, „Bocska Rezsi” és Anyalai „Pepes” Sándor zenekarai; 5. Alsó-Garam menti népzene – Garamszőlős: Fekecs János „Bínyai” zenekara; 6. Ipoly menti népzene – Ipolypásztó, Ipolyhídvég: Kozák Tibor „Buna” zenekara; 7. Medvesalji népzene – „Savanyáék” Fülekről: Balogh Zoltán „Savanya” zenekara, közreműködnek Mag Deme Ilona és Mag Tamás István énekesek; 8. Gömöri népzene – Alsókálosa, Sandríkék: Molnár Géza „Sandrík” zenekara; 9. Gömöri népzene – Hanva, Sajógömör, Lőkös, Felsőrás, Farkas Elemér „Imi”, valamint Brindzák Tibor „Grúner” zenekarai, Laczkó János és Cselényi József pásztorok közreműködésével; 10. Felső-Bódva menti népzene – Szepsi és Saca, Bastyúr Vilmos és zenekara; 11. Kassa vidéki népzene – Abaújszina és Magyarbőd, Potta Géza zenekara, valamint Kocák Andrásné Mihók Jolán, Ceranko Istvánné Mihók Margit magyarbődi énekesek; 12. Bodrogközi népzene – Pólyány, Oláh „Nyiki-Nyaka” Árpád zenekara. Oláh Árpád zenekarával a hatvanas évektől részt vett a helyi folklórcsoportok, néptáncegyüttesek munkájában, és a kilencvenes évek elejétől gyakori vendége volt a szlovákiai, majd magyarországi táncházmozgalom különféle rendezvényeinek. Oláh „Nyaka” Árpád és zenekara muzsikáját az MTA Zenetudományi Intézet Kodály Termében, a Magyar Rádió stúdiójában, majd a Fonó Budai Zeneház „Utolsó Óra” programjának keretében is rögzítették.

Néprajzi tájegység. Délről a Duna, nyugat felől a Csallóköz és a Mátyusföld határolja, keleti határát a Garam völgye alkotja, északról pedig a magyar–szlovák nyelvhatár keskenyebb-szélesebb sávja zárja. Déli része természetföldrajzilag a Duna menti árterekre jellemző vizenyős terület volt még a 20. sz. elején is. Egy hírlapi tudósításból tudjuk, hogy 1938 tavaszán „valóságos tavak keletkeztek” a Garam menti települések szántóföldjein. Az ártéri, vízjárta terület jellegzetes példája Martos. Itt a házakat rendszerint dombokra építették, ami alapvetően meghatározta a falu településszerkezetét. Az árvízmentesítés előtt évente 3–6 esetben is elöntötte a falut a víz. Ilyenkor csónakkal közlekedtek, csónakkal mentek a szomszédba, csónakkal vitték ki a halottat a temetőbe. A Páris patak mentén (elsősorban Köbölkút és Kisújfalu környékén) hatalmas nádasok alakultak ki, s a nád kitermelése és értékesítése (a 20. sz. elején még a halászat is) fontos keresetkiegészítést jelentett az ottlakók számára. A lápos, mocsaras tavat, amelynek úszó szigeteiről először Bél Mátyás tudósít, az elmúlt évszázadok során több alkalommal is lecsapolták, hogy szántóföldet nyerjenek. Mára feltöltődött, és 1990 óta természetvédelmi terület. A térség középső részén, nagyjából az Érsekújvár–Komáromszentpéter–Udvard háromszögben hatalmas löszdombok tarkítják a táj képét, alkalmassá téve azt homokibor készítésére. Ez a terület a zöldségtermesztésnek is kedvez. A 20. sz. közepéig híresek voltak a naszvadi takácsok, akik szőtteseikkel ellátták a szélesebb környéket. – Ir. Agócs Gergely – Gombai Tamás: Kürti bandák. A Vág–Garam köze népzenéje (2004); Liszka József: Populáris kultúra (2010).

Gyakorlatilag elfeledett tájnév. 13. sz.-i okleveleink (1239, 1243, 1267, 1270, 1274) viszont élő tájnévként emlegetik. Püspöki Nagy Péter szerint a 13. sz.-ban a mai Csallóköz területének Csicsó és Apácaszakállas vonalától keletre fekvő, 1923-ig Komárom megyéhez tartozó része volt. Egy 1552-ben, Wolfgang Lazius által szerkesztett, majd Michael Zimmermann által 1556-ben Bécsben kiadott térkép (Regni Hungariae descriptio vera) viszont Gútától északra, északnyugatra, Nagyfödémestől keletre jelöli. Ez utóbbi területet más források Vízköz néven is emlegetik.