1959 nyarán a pozsonyi Pedagógiai Főiskola megszűnt, a Pedagógiai Felső Iskolát pedig 1960-ban Nyitrára telepítették, az 1959-ben létesített, az alapiskolák alsó és felső tagozatának tanítóit négyéves stúdium keretében képező új felsőfokú intézmény, a Pedagógiai Institútum (PI) keretébe, mint a PI Magyar Tagozatának egyetlen önálló tanszéke. A pozsonyi tanerők közül Csanda Sándor és Kazimírné Pesthy Mária vállalta a nyitrai oktatást. 1964-től változatlan tartalommal és feladatokkal Pedagógiai Fakultás lett az intézmény neve. A 60-as évek javuló nemzetiségi iskolapolitikája eredményeképpen 1969-től Módszertani Kabinet működött a tanszék szerves részeként a magyar iskolák módszertani problémáit kutató feladattal. 1968 dec.-étől Szeberényi Zoltán, 1974 szept.-étől Révész Bertalan vette át a tanszék irányítását. 1975-ben a Módszertani Kabinet feloszlott, ill. a szlovák tanszék keretében „Kabinet literárnej komunikácie a experimentálnej metodiky” néven szerveződött újjá, s fokozatosan megszüntetve minden magyar iskolai vonatkozását, Anton Popovič vezetésével önálló intézménnyé alakult. – A konszolidáció időszakában fokozatosan megszüntették a magyar nyelv és irodalom szakos képzést, a tanszék feladata az 1–5. osztályos pedagógusok képzésére korlátozódott. 1976 és 1989 között szünetelt a felvétel a magyar nyelv és irodalom szakra. A képzés minden fokon az 1989/90-es iskolaévtől állt helyre. Napjainkig az alsó tagozattól a középiskolai fokig folyik a képzés nappali és levelezői formában a magiszteri titulussal befejezően. A továbbtanulás lehetősége a PaedDr. fokozat megszerzése, amely 1984–1989 között négy tantárgyból szóbeli vizsgával, 1998-tól szóbeli vizsgával, disszertációs munkával (filozófia, nyelvtan vagy irodalom) és annak sikeres megvédésével szerezhető meg. 1994-től a tanszék a Ny-Európában honos kreditrendszerre tért át, oktatási rendszere modernizálódott. A Szl. és Mo. között létrejött egyezmény alapján magyarországi tanárok is vendégeskedtek a tanszéken. – A kilencvenes évek elején több koncepció fogalmazódott meg a Magyar Tagozat önállósítására, ill. egy Magyar Kar vagy egy Nemzetiségi Kar létrehozására. A hosszas vitákat és ügyintézést követően 2004-ben megalakult a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen a Közép-európai Tanulmányok Kara, melynek célja a magyar nyelvű pedagógusképzés biztosítása, valamint a vegyes lakosságú területek önkormányzatai, állami intézményei, a magánszféra, továbbá a civil szektor számára olyan szakemberek képzése, akik a kultúra, a szociális ügyek, a közigazgatás, a regionális politika, a gazdaságszervezés és az idegenforgalom területén megfelelnek az európai integrációs feltételeknek és elősegítik a régiók felzárkóztatását. A több száz magyar diákot oktató karon öt tanszék és két intézet működik. 2004-től a nyitrai tanszék ismét Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék néven átkerült a kar kötelékébe, annak egyik intézményeként, vezetője Prof. RNDr. László Béla, CSc. – A Közép-európai Tanulmányok Karán alakult meg a Nemzeti és Nemzetiségi Kultúrák Intézete is. – Ir. László Béla–A. Szabó László–Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában IV. Oktatásügy 1989–2006 (2006); Fórum Társadalomtudományi Szemle (2007/4).

Az előkészítő munkát a brünni tudományegyetemen a neves történész, Josef Macůrek végezte: 1934-ben egyetemi tankönyvet adott ki Dějiny Maďarů a uherského státu címmel. 1945 után Macůrek mellett Osvald Machatka, majd Richard Pražák, Marta Romportlová és Ján Cvetler működtek. 1966-ban megalakult a Balkanisztikai és Hungarológiai Kabinet a balkanológus Josef Kabrda vezetésével. 1990-ben ezt váltotta fel a Hungarológiai és Finn-Ugor Szeminárium, melynek vezetője a hungarológiából és finnugrisztikából professzorrá habilitált Richard Pražák. A magyar mint önálló tanári szak 1976-tól szerepel a brünni egyetem tanrendjében – Ir. Richard Pražák: Hungarológia Csehszlovákiában (Hungarológiai Értesítő 1987/3–4).

A Károly Egyetemen 1883-ban alakult Magyar Szeminárium, s ebben a magyarnak mint idegen nyelvnek a lektora a gyermek- és ifjúkorát Mo.-on töltő František Brábek lett. Az 1918-as államfordulat után is a helyén maradt, 1924-ig. 1924-től a magyar önálló filológiai szakká lett, s oktatója a docenssé kinevezett és 1930-ban finnugor nyelvészetből professzorrá habilitált Pavel Bujnák volt. Halála (1933) után Vladimír Skalička lett az oktató, aki a nyelvészeti hungarológia terén kiváló műveket írt (Zur ungarischen Grammatik, A magyar tipológiája stb.) – 1950-ben Skalička újította fel a magyar filológiai szakot, mely kezdetben a bohemisztika, 1952 és 1995 között pedig más intézetek (szlavisztikai tanszék, általános nyelvtudományi és fonetikai tanszék, általános nyelvtudományi és finnugrisztikai intézet) keretében működött. 1990-ben Rákos Péter vezetésével jött létre a szak oktatási részlegével párhuzamosan működő Středisko maďarských studií (Magyar Tanulmányi Központ). A szak hallgatói zömükben csehek vagy szlovákok, az oktatás ennek megfelelően kezdetben csehül folyt. A szak fő érdeme, hogy nagymértékben gazdagította a cseh hungarológiát. A tanszék Csehország és Szl. szétválása óta is működik. – A magyar filológia az új évezredben is a korábbi módon, az általános nyelvészeti és fonetikai tanszék keretében működik. A hallgatók száma Csehszl. kettéválása után (1993) a Szl.-ból érkező (magyar) hallgatókkal jelentősen megnövekedett, esetenként 40–50 hallgató látogatja a szakot. 2004-ben a magyar filológiát Simona Kolmanová vezette. – Ir. Rákos Péter: Hungarológia a Cseh Köztársaságban. In: Hungarologische Beiträge (1995/4).

1959 nyarán a pozsonyi Pedagógiai Főiskola megszűnt, a Pedagógiai Felső Iskolát pedig 1960-ban Nyitrára telepítették, az 1959-ben létesített, az alapiskolák alsó és felső tagozatának tanítóit négyéves stúdium keretében képező új felsőfokú intézmény, a Pedagógiai Institútum (PI) keretébe, mint a PI Magyar Tagozatának egyetlen önálló tanszéke. A pozsonyi tanerők közül Csanda Sándor és Kazimírné Pesthy Mária vállalta a nyitrai oktatást. 1964-től változatlan tartalommal és feladatokkal Pedagógiai Fakultás lett az intézmény neve. A 60-as évek javuló nemzetiségi iskolapolitikája eredményeképpen 1969-től Módszertani Kabinet működött a tanszék szerves részeként a magyar iskolák módszertani problémáit kutató feladattal. 1968 dec.-étől Szeberényi Zoltán, 1974 szept.-étől Révész Bertalan vette át a tanszék irányítását. 1975-ben a Módszertani Kabinet feloszlott, ill. a szlovák tanszék keretében „Kabinet literárnej komunikácie a experimentálnej metodiky” néven szerveződött újjá, s fokozatosan megszüntetve minden magyar iskolai vonatkozását, Anton Popovič vezetésével önálló intézménnyé alakult. – A konszolidáció időszakában fokozatosan megszüntették a magyar nyelv és irodalom szakos képzést, a tanszék feladata az 1–5. osztályos pedagógusok képzésére korlátozódott. 1976 és 1989 között szünetelt a felvétel a magyar nyelv és irodalom szakra. A képzés minden fokon az 1989/90-es iskolaévtől állt helyre. Napjainkig az alsó tagozattól a középiskolai fokig folyik a képzés nappali és levelezői formában a magiszteri titulussal befejezően. A továbbtanulás lehetősége a PaedDr. fokozat megszerzése, amely 1984–1989 között négy tantárgyból szóbeli vizsgával, 1998-tól szóbeli vizsgával, disszertációs munkával (filozófia, nyelvtan vagy irodalom) és annak sikeres megvédésével szerezhető meg. 1994-től a tanszék a Ny-Európában honos kreditrendszerre tért át, oktatási rendszere modernizálódott. A Szl. és Mo. között létrejött egyezmény alapján magyarországi tanárok is vendégeskedtek a tanszéken. – A kilencvenes évek elején több koncepció fogalmazódott meg a Magyar Tagozat önállósítására, ill. egy Magyar Kar vagy egy Nemzetiségi Kar létrehozására. A hosszas vitákat és ügyintézést követően 2004-ben megalakult a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen a Közép-európai Tanulmányok Kara, melynek célja a magyar nyelvű pedagógusképzés biztosítása, valamint a vegyes lakosságú területek önkormányzatai, állami intézményei, a magánszféra, továbbá a civil szektor számára olyan szakemberek képzése, akik a kultúra, a szociális ügyek, a közigazgatás, a regionális politika, a gazdaságszervezés és az idegenforgalom területén megfelelnek az európai integrációs feltételeknek és elősegítik a régiók felzárkóztatását. A több száz magyar diákot oktató karon öt tanszék és két intézet működik. 2004-től a nyitrai tanszék ismét Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék néven átkerült a kar kötelékébe, annak egyik intézményeként, vezetője Prof. RNDr. László Béla, CSc. – A Közép-európai Tanulmányok Karán alakult meg a Nemzeti és Nemzetiségi Kultúrák Intézete is. – Ir. László Béla–A. Szabó László–Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában IV. Oktatásügy 1989–2006 (2006); Fórum Társadalomtudományi Szemle (2007/4).

Az államfordulatot követő első években Szl.-ban az addigi magyar sajtó nagyobb részét, főleg a magyarosításban részt vett lapokat megszüntették, de 1921–1922-től az új lapok alapítása már nagyobb nehézségek nélkül történt. 7–8 év elteltével a polgári demokráciákra jellemző differenciált sajtóstruktúra a kisebbségi társadalomban is kialakult. 1918 és 1938 között – a kárpátaljai magyar sajtót is beleszámítva – csaknem 700 volt a regisztrált lapok száma. Nagyobb részük az anyagi ellátatlanság és a szakértelem hiánya miatt rövid életű volt, s a magasabb színvonalú tudományos szaklapok nemcsak a természettudomány, hanem a humán tudományszakok viszonylatában is mindvégig hiányoztak. A hatóságok a kisebbségi sajtót diszkriminatív módon cenzúrázták, s gyakori volt az elkobzás és lapbetiltás. Az első köztársaság és az első Szlovák Köztársaság jelentősebb magyar lapjai a továbbiakban jellegük szerinti csoportosításban szerepelnek. – Az 1918 és 1938 közötti sajtó egyik alapvető rétegét a politikai lapok alkották. A napilapok száma meghaladta a húszat, s a 20-as évek első felében előfordult, hogy egyszerre 7–8 is megjelent. A magyar lakosság pártpolitikai megoszlásának megfelelően jöttek létre: a) a szövetkezett ellenzéki pártok (Országos Keresztényszocialista Párt, Magyar Nemzeti Párt) napilapjai: Esti Újság (Kassa), Híradó, Prágai Magyar Hírlap, Új Hírek; b) a kommunista lapok: Kassai Munkás, Munkás, Magyar Nap; c) kormánypárti (aktivista) lapok: A Reggel, Magyar Ujság (1933–1938), Nap, Déli Hírlap, Magyar Hírlap (Kassa), Szabadság, Prágai Szemle; d) független napilapok: Magyar Ujság (1919–1928), Kassai Hírlap, Kassai Napló, Kassai Újság, Esti Újság (Pozsony 1935–1938). A politikai hetilapok közül országos jellegű volt az ellenzéki Barázda, a Magyar Néplap, A Nép, a Népakarat; a csehszlovák agrárpárti Népújság, a Földműves, a Köztársasági Magyar Földműves, a Magyarság. Több, tájhoz vagy városhoz és környékéhez kötődő hetilap is megjelent. – Katolikus, református és zsidó lapok is megjelentek, pl. Ifjúságunk, Katholikus Lelkipásztor, Református Élet, Zsidó Hírlap stb. – Az ifjúsági lapok és az egyetemista mozgalmak lapjai: Egyetemes Úton, Forrás, A Jövő, Jövőnk, Kéve, Magyar Diákszemle, Új Élet, Vetés. Középiskolás- és cserkészlapok: Indulás, Juventus, A Mi Lapunk, Szülőföldünk, Tábortűz, Turul. Gyermeklapok: Az Én Lapom, Gyermek Világ, Jó barátom, Szivárvány. Kommunista ifjúsági lapok: Dolgozó Fiatalság, Harc, Ifjú Előre, Az Ifjú Gárda, Ifjú Harcos, Kommunista Ifjúság. Ezenkívül voltak magyar nyelvű, gazdasággal foglalkozó lapok, érdekvédelmi lapok (Magyar Tanító, Magyar Tanügy), irodalmi lapok (Irodalmi Szemle, Képes Hét, Tátra, Tűz, Új Auróra stb.), a képzőművészeti és színházi élettel foglalkozó lapok, tudományos és tudományos ismeretterjesztő lapok, vicclapok, sportújságok valamint többnyelvű kiadványok. – Az első Szlovák Köztársaságban (1939–1944) a magyar nyelvű sajtó erősen megfogyatkozott; ennek oka egyrészt és főleg a magyar lakosság számának 70 ezer alá esése, másrészt a sajtószabadság megszüntetése és az irányított sajtórendszer bevezetése volt. 1939 márc.-ától kezdve csak – a viszonossági elv alapján állandó zaklatásoknak és átmeneti beszüntetéseknek kitett – két napilap jelent meg: az Esti Újság és az Új Hírek. Ezeket aztán 1941 dec.-ében megszüntették, s valamivel konszolidáltabb körülmények között egy új napilap (Magyar Hírlap) és egy felújított hetilap (Magyar Néplap) lépett a helyükbe. Létezett még 1940-től egy szabálytalan időközökben megjelenő, s 10 számot megért almanachszerű folyóirat, a Dallos Sándor alapította Magyar Album. 1944 végén Esterházy János beszüntette a Magyar Hírlapot és a Magyar Néplapot. – Ir. Szvatkó Pál: A sajtó. In: Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938 (1938); Somos Elemér:A szlovákiai magyar s: A szlovákiai magyarság élete 1938–1942 (1942); Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén (1967); Turczel Lajos: Hiányzó fejezetek (1982); Turczel Lajos: Visszatekintések… (1995); Mária Kipsová a kolektív: Bibliografia slovenských a inorečových novín a časopisov z rokov 1919–1938 (1968); Szénássy Árpád: A komáromi hírlapírás kétszáz éves története 1789–1989 (1994).

A Gömör-Szepesi-érchegységben található, Martonháza község közelében. A világon ritkaságnak számító aragonitbarlangot 1954-ben fedezték fel geológiai kutatások során. A barlang teljes hossza 300 m, ebből 1972-től 235 m látogatható (a ~ kívül mindössze két aragonitbarlang látogatható a világon: Mexikóban és Argentínában). A barlangot 1995-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.

Szl. második atomerőműve, melyet 1982-ben kezdtek építeni a dél-szlovákiai Léva városa mellett. Az elsőt még az 1970-es években Jászlón (Jaslovské Bohunice) helyezték üzembe. 1989 után az építkezés pénzhiány miatt leállt, majd nemzetközi források révén az eredetileg tervezett négy blokkból kettőt sikerült befejezni és üzembe állítani a kilencvenes évek második felében.

A szl.-i magyar műfordítók tevékenysége elsősorban a szlovák és cseh írók alkotásainak tolmácsolására irányul. – Az első Csehszlovák Köztársaság magyar írói közül a mostoha könyvkiadási lehetőségek ellenére többen is vállalkoztak a közvetítő szerepre. Szlovák mű első, könyv alakban megjelent magyar fordítása az új államban Hviezdoslav: A csősz felesége c. elbeszélő költeménye volt Schöpflin Géza átültetésében. – A napi- és hetilapokban megjelent versfordítások után az első lírai antológiát a szlovák Štefan Krčméry jelentette meg (Anthologia szlovák költőktől, 1925), ebben a népköltészettől az akkori legfiatalabbakig, Ján Smrekig és Emil Boleslav Lukáčig mutatta be a szlovák költészetet. Úttörő jelentőségű munkája nyelvi és stilisztikai szempontból sok helyen erőltetett és magyartalan, a tartalmi hűséghez való túlzott ragaszkodás következtében gyakran háttérbe szorul a versek költőisége. – Darvas János Hegyország hangja (1934) c. antológiája mindmáig az egyik legértékesebb válogatás a modern szlovák lírából. Tizenöt költő harminckilenc versét tartalmazza, köztük Ivan Krasko, Ján Smrek, Emil Boleslav Lukáč, v. Beniak és Ladislav Novomeský költeményeit. A gyűjteményt a Szlovenszkói Magyar Irodalmi Pályadíjak kuratóriuma Reviczky-díjjal tüntette ki. Darvas János, a kötet fordítója a mélabút, a melankóliát tartotta a kötet alaptónusának. Műfordításkötete is ezt közvetíti. Különösen a Krasko-fordítások művésziek. – Anton Straka, a budapesti csehszlovák követség sajtótitkára, a magyar irodalom lelkes híve állította össze a Cseh és szlovák költők antológiáját (1936), mely 17 cseh és 9 szlovák költő versét tartalmazta. A szlovákiai magyar írók közül Darvas János vett részt a fordításban. – A Szlovenszkói magyar írók antológiája III. kötete (Nyitra 1937), amelynek Dallos István és Mártonvölgyi László mellett Szalatnai Rezső volt a társszerkesztője, bemutatta a csehszlovákiai magyar irodalom műfordítóit. A Hidat verünk c. előszóban Szalatnai így vall a szerkesztők célkitűzéseiről: „Ez a szellemi hídverés nyílt állásfoglalás a magyar–cseh–szlovák kultúrközeledés eszméje mellett (…) A sorsközösségben és egymás mellett élő kultúrnemzeteknek kölcsönösen meg kell ismerniök egymás irodalmát (…) Úgy érezzük, hogy kisebbségi magyar kultúrmissziót teljesítünk akkor, amikor a magyar–cseh–szlovák kultúrközeledés gyökeret vert eszméjét tettre váltva helyezzük e kötetet a szlovenszkói magyar olvasó asztalára.” A kötet felsorakoztatja a korabeli cseh és szlovák irodalom minden jelentősebb képviselőjét, a jegyzetekben ismerteti ezek, valamint fordítóik munkásságát. – Prózaírókat először Farkas István mutatott be a Szlovák prózai antológiában (Ipolyság 1928). Az antológiák mellett a harmincas évek végén néhány regényfordítás is megjelent. Ivan Olbracht és Vladislav Vančura regényeit Dénes Endre és Szalatnai Rezső, Božena Němcová Nagyanyó c. művét Kocsis Károly, Martin Kukučín Ház a hegyoldalban c. regényét Farkas István (A Petúr-ház, 1935), Milo Urban Az élő ostor c. regényét Sándor László fordította le (1938). 1943-ban Mai szlovák novellák címen újabb prózai antológia jelent meg Kassán Sziklay Ferenc, Oláh József és Sziklay László fordításában. – A szlovákiai magyar színtársulatok részére többen (pl. Donner Pál) is lefordították Čapek drámáit. – 1948 után jelentősen megnövekedett a cseh és szlovák fordításkötetek száma. Ezt nagymértékben elősegítette a könyvkiadás államosítása is. Az 1949-ben létrehozott Magyar Könyvtár és az 1953-ban induló Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó az ötvenes évek elején kezdte meg cseh és szlovák szépirodalom rendszeres kiadását, elsősorban e két irodalom klasszikusait és szocialista irodalmának képviselőit. A második vh. után lefordított első szlovák verseskötet Milan Lajčiak Ének a nagy barátságról c. műve volt L. Gály Olga tolmácsolásában (1952), a cseh lírából Petr Bezruč Sziléziai dalok c. kötete Sipos Győző fordításában. Az ötvenes évek elejének költészetét bemutató Mai szlovák költők (1954, szerk. Tóth Tibor) c. antológia az irodalmi sematizmus jellemző jegyeit magán viselő válogatás; fordításainak színvonala is vegyes értékű. A szlovák líra 1945 utáni fejlődésszakaszának 26 képviselőjét mutatja be a Gyújtópont c. antológia (1984, szerk. Tóth László). – Az 1948–1989 közti csehszlovákiai magyar könyvkiadás évi termésének jelentős részét cseh és szlovák művek fordításai alkotják. A cseh irodalom képviselői közül szinte hiánytalan mind a klasszikus (Alois Jirásek, Božena Nĕmcová, Ivan Olbracht, Jaroslav Hašek, Karel Čapek, Vladislav Vančura, Marie Majerová, Marie Pujmanová, Julius Fučík stb.), mind a jelenkori cseh próza legjelentősebb alkotóinak (Jan Otčenášek, Oldřich Pluha, Bohumil Hrabal, Vladimír Páral, Ladislav Fuks, Martin Kozák stb.) bemutatása. A költők közül önálló kötetben jelent meg Petr Bezruč, Karel Hynek Mácha, Jan Neruda, Jiří Wolker, Vítězslav Nezval, Hora, Jaromír Neumann és Vilém Závada, hiányzik viszont a cseh költészetet bemutató, átfogó jellegű antológia. A teljességre való törekvés figyelhető meg a szlovák irodalom értékeinek megjelentetésében. A klasszikusnak számító Martin Kukučín, Jozef Gregor Tajovský, Terézia Vansová, Ján Kalinčiak, Janko Jesenský, Peter Jilemnický, František Hečko regényei, Andrej Sládkovič, Ján Botto, Janko Kráľ, Pavol Országh Hviezdoslav és Ivan Krasko verseskötetei mellett sorra jelennek meg a kortárs szlovák írók művei is. Önálló kötetben jelentek meg Fraňo Kráľ, Ján Poničan, Andrej Plávka, Ján Kostra, Ladoslav Novomeský, Emil Boleslav Lukáč, Ján Smrek, Vojtech Mihálik, Valentín Beniak, Pavel Bunčák, Milan Rúfus, Miroslav Válek, Ľubomír Feldek, Pavol Koyš, J Lenko, Štfan Žáry, R. Fabry és V. Reisel versei. A szlovák népköltészetből ad válogatást Csuka Zoltán fordításában a Fényes a tűz lángja c. antológia (1962, 2. kiad. 1974). De hiányzik a szlovák költészetet kezdettől napjainkig bemutató antológia. A kortárs szlovák prózát négy válogatás mutatta be az olvasónak: Őrtüzek a hegyekben (ford. Bóné András és Tóth Tibor, 1959), A tenger mélyébe (ford. Koncsol László, 1966), Megbékélés (1970), Agyaghegedű (1982). Az újabb cseh novellairodalmat – több fordító munkájának eredményeként – két antológia képviseli: Senki sem fog nevetni (1965), Hány színű a szivárvány (1981). A hivatásos írók műfordítói munkásságán kívül a szlovák és a cseh irodalom fordítói közül a prózairodalom terén jelentős Hubik István, Havas Márta, Bártfai László, Zólyomi Antal, Czagány Iván, Hideghéty Erzsébet, Zádor András, Zádor Margit, F. Kováts Piroska, Nóta János, Mayer Judit és mások munkássága. Költői művekből Bábi Tibor; Poczkody, Sipos Győző, Tóth Tibor, Farkas Jenő, Rácz Olivér, Fügedi Elek és Tőzsér Árpád fordított önállóan egy vagy több kötetet. A versesköteteket általában többen fordították: Rácz Olivér, Cselényi László, Kulcsár Tibor, Ozsvald Árpád, Tőzsér Árpád, Koncsol László, Veres János, Kulcsár Ferenc stb., a mo.-i költők közül Garai Gábor, Bede Anna, Rákos Sándor, Baranyi Ferenc, Végh György, Tandori Dezső és mások. Rácz Olivérnek a világ népei költészetéből válogatott műfordításai Csillagsugárzás címmel jelentek meg (1978). Világirodalmi mítoszok átköltéseit, modern francia, lengyel, cseh és szlovák költők verseinek fordításait tartalmazza Cselényi László A pitypang mítosza c. kötete (1986), amelyet Madách Imre-díjjal jutalmaztak. Mikola Anikó Madárnak lenni (1979) c. verseskötete egyik ciklusában a perui indiánok népköltészetét mutatja be. Csehszlovákiai ukrán költők antológiája is megjelent magyar nyelven A Kárpátok éneke címmel (ford. Barak László és mások, 1988). – A klasszikus latin és görög irodalmat Csehy Zoltán (Hárman az ágyban, 2000; A. Beccadelli: Hermaphroditus, 2001; Sztratón: Kölyökmúzsa, 2002; Martialis: Költők, ringyók, pojácák, 2004) és Polgár Anikó (Greguss Ágost: Az esztétika kézikönyve, 2000) tolmácsolja (ketten együtt: Illatos kenőcsök háza. A középkori latin költészet gyöngyszemei, 2001). – A szlovákiai műfordítók első szervezete a Fordítók Köre (Kruh prekladateľov) volt, amely 1951–1969 közt működött. 1969-ben megalakult a Szlovákiai Műfordítók Társulata (Združenie slovenských prekladateľov), amelynek már különféle bizottságai is voltak. 1976-ban szervezte meg Ján Ferenčik a Szlovákiai Fordítók központját (Ústredie slovenských prekladateľov). Ez már a Szlovák Irodalmi Alap (Slovenský literárny fond) keretében működött, s külön bizottsága volt a magyar nyelvre fordító mű- és szakfordítók nyilvántartására, regisztrálására és támogatására. Ez a szervezet 1990-ig működött. A rendszerváltozás után a Szlovák Irodalmi Alap keretében ún. tagozatok alakultak. Ezek egyike a Műfordítói Tagozat, amely a műfordítók ügyeivel foglalkozik a maga kilenctagú választmánya útján. 1990-ben megalakult a Szlovák Műfordítók Egyesülete (Spolok prekladateľov umeleckej literatúry), amelynek tagjai lehetnek magyar műfordítók is. A magyar műfordítók nem alakítottak külön szervezetet, hanem egy részüket felvette tagjai közé a Szlovákiai Magyar Írók Társasága. A Szlovák Irodalmi Alaptól támogatást (ösztöndíjat, szociális segélyt stb.) minden műfordító kaphat indokolt esetben, tekintet nélkül arra, tagja-e valamely szervezetnek. A Szlovák Irodalmi Alap a magyar műfordítókat is részesítette és részesíti nívódíjakban, és a műfordítói Madách Imre-díj kiadása is hatáskörébe tartozik. Az 1989-es rendszerváltozás után számos új magyar könyvkiadó alakult, de a magyar nyelvű szépirodalmi fordítások száma csökkent. A csehszlovákiai, ill. szlovákiai magyar irodalom elhanyagolt területe a műfordítás-elmélet és -kritika. – Ir. Szalatnai Rezső: Hegyország hangja (Magyar Fórum, 1934; Kovács Endre: Jegyzetek a csehszlovák–magyar szellemi együttműködésről (Magyar Fórum, 1934; Sándor László: Cseh és szlovák költők antológiája (Korunk, 1937); Csanda Sándor: Magyar–szlovák kulturális kapcsolatok (In: Uő: Első nemzedék, 1968); Fügedi Elek: Néhány adat a cseh, szlovák és magyar kölcsönös versfordításról (Irodalmi Szemle, 1959/3); Fügedi Elek: Még néhány adat a cseh, szlovák és magyar kölcsönös versfordításról (Irodalmi Szemle, 1963/3); Fügedi Elek: A cseh és szlovák költészet magyarul, különös tekintettel a kötetben megjelent fordításokra (Irodalmi Szemle, 1969/2); Ankét műfordításunkról (Irodalmi Szemle, 1977/8); Zsilka Tibor: A szlovák irodalom fordításának poétikai kérdései (Irodalmi Szemle, 1977/8); Ján Šimonovič: Első parancsolat – a hűség? (Irodalmi Szemle, 1977/8); Rudolf Chmel: két irodalom kapcsolatai (In: Bertók Imre–Kulcsár Tibor szerk.: A szlovák–magyar szak- és műfordítás kérdései, 1981); Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái (Irodalmi Szemle, 1981/1–2); Mayer Judit: A magyar nyelvre való fordítás módszertani kérdései (Irodalmi Szemle, 1985/1); Polgár Anikó: Műfordítás-irodalom (In: Csanda Gábor–Tóth Károly szerk.: Magyarok Szlovákiában III. Kultúra 1989–2006 (2006).

A kárpátaljai magyarok többsége ref., ill. kisebb hányada r. k. és gör. kat. A főhatóság Kárpátalján a ~ mind a mai napig, kivéve az 1949 és 1989 közötti időszakot, amikor a Szovjetunióban a gör. kat. vallás törvényen kívül helyezték. Az Ukrajnába látogató II. János Pál pápa 2001-ben boldoggá avatta Romzsa Tódor mártír püspököt (1911–1947), aki 1944–1947 között állt a püspökség élén. A csehszlovák időszakban az állam a görög katolikusokkal szemben a pravoszlávokat igyekezett támogatni. A gör. kat. egyház polgári peres úton próbálta meg érvényesíteni jogait a pravoszlávokkal szemben. A bíróság kimondta, hogy a templomok nem a hívek, hanem a gör. kat. egyház tulajdonát képezik, ugyanez vonatkozik minden egyéb egyházi tulajdonra. A döntés értelmében néhány templomot a pravoszlávok visszaadtak, de kérték, hogy továbbra is tarthassanak azokban istentiszteletet. A gör. kat. egyház ezt megtagadta arra hivatkozva, hogy a kánonjog tiltja templomaiban a más felekezetek általi szolgálatot. A vita rendezésére a kormány úgy döntött, hogy szubvenciót biztosít pravoszláv templomok építésére. Az egyházmegye első püspöke Papp Antal volt, akit a hatóságok kiutasítottak. Utóda 1924-től Gebé Péter, aki haláláig töltötte be ezt a tisztet. 1932-ben Sztojka Sándor lépett az örökébe. 1937-ben a csehszlovák kormány és a Vatikán közötti megállapodás értelmében a munkácsi és az eperjesi egyházmegyék kikerültek az esztergomi püspök joghatósága alól, ahová 1918 szept.-e óta tartoztak, és ideiglenes jelleggel az Apostoli Szentszéknek lettek alárendelve. (1939 nyarán visszaállt az esztergomi főhatóság.) A bulla kimondta: a határmenti csonka egyházmegyék igazgatását a szóban forgó területen működő apostoli helynök vezetése alatt álló egyházi bizottság látja el. Sztojka püspök azt nyilatkozta: „A Csehszlovák Köztársaság határait most már a ruszin lakosság számára a szentatya is megszentelte és megáldotta.” – Ir. Bendász István: Részletek a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye történetéből (1999); Czibulka Zoltán: Kárpátalja településeinek vallási adatai, 1880–1941 (2000); Útközben. Tanulmányok a kárpátaljai magyarságról (1998).

A dél-szlovákiai vidéki múzeumok a hetvenes évek közepétől fokozatosan kezdték megjelentetni évkönyvszerű kiadványsorozataikat, melyekben magyar nyelvű és vonatkozású tanulmányok (is) vannak. Elsőként a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum jelentette meg Csallóközi Múzeum Híradója (Spravodaj múzea) címen előbb (1977–1983) negyedévenként, majd (1984-től) évente magyar és szlovák nyelven megjelenő kiadványsorozatát. A komáromi Duna Menti Múzeum 1979-ben indította útjára a Spravodaj Oblastného podunajského múzea (A Duna Menti Múzeum Értesítője) c. kétnyelvű évkönyvét, az 1989/7. számtól Iuxta Danubiam a kiadványsorozat címen. A rimaszombati Gömöri Múzeum a Gömöri Múzeum Híradója címen adott ki egy kétnyelvű, évente 1–2 füzetben megjelenő kiadványsorozatot (1983–1985). Az érsekújvári múzeum Castrum Novum címen adja ki kétnyelvű évkönyvét. Az 1991-ben, a komáromi Duna Menti Múzeum szervezeti keretei közt létrehozott Szlovákiai Magyar Nemzetiségi Osztály Acta Museologica címen jelentetett meg évkönyvet (mindösszesen egy szám látott napvilágot 1994-ben). – Ir. Liszka József: A szlovákiai magyar néprajzi tudományosság publikációs lehetőségei a rendszerváltás után. In: Vándorutak – Múzeumi örökség. Tanulmányok Bodó Sándor tiszteletére, 60. születésnapja alkalmából (2003).

D-Szl. egyik legjelentősebb idegenforgalmi központja Szenc mellett, melyet egy-egy nyári időszakban közel egymillió turista keres fel. A vízfelület öt kavicsbánya összekapcsolásából alakult ki (a kavicsbányászat története egészen 1845-ig nyúlik vissza, ugyanis a Magyar Államvasutak részben innen biztosították a kavicsot a Pozsony-Galánta vasútvonal építéséhez), területe több mint száz hektár, hossza mintegy 2200 m, átlagos szélessége 400 m. Idegenforgalmi célállomásként az 1930-as években vált ismertté, a ~ megnevezést 1960-ban kapta (mivel e régióban az évi napos órák száma az egyik legmagasabb az országban). A ~ idegenforgalmi kínálatának bővítéseként a tavak északi partján 2004-ben egy egész éven át látogatható melegvizes aquaparkot helyeztek üzembe.

Az első nem időszaki jellegű kiadványok közé tartozó Népnaptár 1949 végén jelent meg (az 1950-es évre). A Pravda, később a Magyar Könyvtár, majd a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, ill. a Pravda Kiadó jelentette meg. 1973-ban a Pravda lemondott a kiadásáról, s a Madách Könyv- és Lapkiadó vette át; 1994-től a Madách-Posonium Könyv- és Lapkiadó adja ki. 1971-től Naptár, 1974-től Naptár–Madách, 1977-től Madách Naptár címen jelenik meg. – Évkönyvek: Hét magazin (1967), az Új Szó évkönyve (1968), a kassai Batsányi Kör évkönyve (1970), a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége – Csemadok 25 évét (1974), a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara(1975) és az Ifjú Szivek Magyar Táncegyüttes(1975) évkönyve. Egyes iskolák (a pozsonyi és a komáromi gimnázium) rendszeresen, mások (nagymegyeri, szenci, somorjai gimnázium stb.) alkalomszerűen adtak és adnak ki évkönyvet. Évkönyv jellegű irodalmi magazin a Szivárvány (1968). – A tudományos évkönyvek sorában az Új Mindenes Gyűjtemény (1980–1993) jelent meg a Madách Könyv- és Lapkiadó gondozásában, a rendszerváltás után a Nemzetiségi Dokumentációs Centrum kiadványa, a Magyarok Szlovákiában (1993) fontos kísérlet volt a szlovákiai magyarok helyzetének bemutatására. A Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja évente megjelenteti az Acta Ethnologica Danubiana c. évkönyvét (1999-től), illetve az intézet kiadásában jelent meg a Nemzeti és etnikai kisebbségek Szlovákiában c. évkönyv (2004–2009). – Új kiadványok: Az én Naptáram (iskolások részére; 1992–, Lilium Aurum), Vidám kalendárium (1994 óta csaknem minden évben folyamatosan, AB-ART, 1997-ben a Lilium Aurummal), A család évkönyve (1995, 1997, 1998, AB-ART), Sulinaptár (1997–2001, Lilium Aurum). – 1989 után megnőtt a magyar nyelvű világi és egyházi kalendáriumok száma, ezeken kívül számos társulás és szövetség is jelentet meg naptárt vagy évkönyvet. – Az újabb, országosan terjesztett naptárak közül egyedül a Nap Kiadó által 2002 óta gondozott A család kalendáriuma. Szívderítő NAPtár jelenik meg folyamatosan.

A párkányi Vadas termálfürdőt több mint félmillió látogató keresi fel évente, elsősorban a nyári idényben. 39,7 °C-os termálvize 130 m mélységből tör fel. A nyolc medencével rendelkező termálfürdő a közel 25 ha területével az ország egyik legnagyobb fürdőkomplexuma. A fürdő egyedülálló különlegessége a tengeröböl alakú, óriási hullámmedence – a 3800 m²-en elterülő „Lagúna”. A termálfürdő a napi 12 500 fős befogadóképességével és magas színvonalú szolgáltatásaival ideális lehetőségeket nyújt a víz és a nap szerelmeseinek.

A trianoni békeszerződés után sajátosan alakult a ~ helyzete, az új államhatárok egyházmegyéket szabdaltak szét. A nyitrai, besztercebányai és szepesi egyházmegye teljes egészében Csehszlovákia része lett. A rozsnyói és a kassai egyházmegye egyes plébániái az egri egyházmegyéhez kerültek, az esztergomi főegyházmegye 493 plébániájából 404 került Csehszl.-hoz (birtokainak pedig háromnegyed része). 1922-ben a Szentszék létrehozta a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúrát, amely az esztergomi főegyházmegye plébániáinak szlovákiai részét is átvette. A csehszlovákiai magyar papoknak meg kellett tanulniuk szlovákul, hogy állami fizetéshez jussanak. Az egyház magyar része – jogainak hatékony védelmében – több szervezetet is létrehozott (Katolikus Nagybizottság, Komárom 1924, Katolikus Magyar Kisszeminárium, Katolikus Magyar Internátus, Komáromban lap- és könyvkiadás működött). Az 1938 utáni visszacsatolás helyreállította a régi egyházmegyéket. A második vh. utáni deportálások, kitelepítések és lakosságcsere érzékenyen érintette a katolikus egyházat is. Több papot kitelepítettek, bevezették a szlovák nyelvű istentiszteletet. Pavol Jantausch püspök, nagyszombati adminisztrátor egyedüliként ítélte el a magyarok deportálását. A szlovákiai magyar papok folyamatosan informálták a nemzetközi közvéleményt a retorziókról, többek között Mindszenty bíborost is, aki több nemzetközi fórumon is felszólalt a szlovákiai magyarok ügyében. Mindszenty letartóztatása után a szlovákiai magyar papokat is üldözni kezdték, és többüket bebörtönözték. 1948 után feloszlatták a szerzetesrendeket, államosították az egyházi vagyont és az iskolákat, megszüntették az egyházi intézményeket. Létrehozták a „békepapi mozgalmat”, melynek célja a papság megnyerése és a szocializmus szolgálatába állítása volt, hatása főleg az 1969-es lazulási időszak után volt érzékelhető. Ellenreakcióként létrejött a földalatti egyház Szl.-ban, amely az ellenzéki magatartás egyik meghatározó eleme lett a szocializmus időszakában. Az egyházmegyék határait 1977-ben VI. Pál pápa rendezte, a nagyszombati, rozsnyói és kassai egyházmegyéket az államhatárokhoz igazítva, a nagyszombati egyházmegyét pedig érsekségi szintre emelve létrehozta a szlovákiai egyháztartományt. A kassai püspökséget II. János Pál pápa emelte érsekségi rangra 1995-ben. 1990 után gyökeresen változott meg az egyház helyzete és szerepe a társadalomban. Részben visszakapta vagyonát, rendeződött az állam és az egyház viszonya, létrejöttek az intézményei, iskolái. 1991-ben 368 616 szlovákiai magyar hívő vallotta magát katolikusnak, 2001-ben 378 700. A szlovákiai magyar katolikusok több egyházmegye területén élnek. Legnagyobb számban a pozsony-nagyszombati és a kassai főegyházmegyében, valamint a rozsnyói és nyitrai egyházmegyében. Jelenleg Szl.-ban hat római katolikus (pozsony-nagyszombati, nyitrai, besztercebányai, szepesváraljai, rozsnyói, kassai) egyházmegye van (közülük a pozsony-nagyszombati és a kassai főegyházmegye), valamint két bizánci szertartású (az eperjesi püspökség és a kassai exarchátus). A szlovákiai magyarok 1990 óta küzdenek egy magyar püspökség létrehozásáért, melynek érdekében évente békés imanap keretében adnak hangot Komáromban. – Ir. Fazekas József–Hunčík Péter (szerk.): Magyarok Szlovákiában. Összefoglaló jelentés (2006), Csanda Gábor–Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában. Kultúra (2006).

A Simkó Tibor-díjat a Szlovákiai Magyar Írók Társasága (SZMÍT) alapította 2013-ban az odaítélést megelőző két év legjobb gyermekirodalmi művéért. A díjat kétévente osztják ki. A jelöltek közül a nyertest az SZMÍT mindenkori választmánya szavazással állapítja meg. A díjat Diószegen adják át a Talamon Alfonz emlékest keretében. – Simkó-díjas szerzők és könyvek: Fellinger Károly: Ilka vára (2017); Tóth László: A boszorkány porszívója (2015); Z. Németh István: Zengőrét meséi (2013).

Az első Csehszlovák Köztársaságban megtartott népszámlálás alkalmával, 1921. febr. 15-én, a köztársaság akkori területén (Kárpátaljával együtt) 13 612 424 lakos élt. Ebből a rendezett állampolgársággal bírók száma 13 373 463 volt, rendezetlen és idegen állampolgárságú 238 961 személy volt. „Csehszlovák” nemzetiségűnek 8 764 213 (65,5%), németnek 3 123 624 (23,4%), magyarnak 744 621 (5,6%), orosz-rutén-ukránnak 461 449 (3,5%), zsidónak 180 504 (1,3%), lengyelnek 75 987 (0,6%), románnak 18 174 (0,1%), cigánynak 8478 (0,06%), szerbnek és horvátnak 2107, egyéb nemzetiségűnek 1306 személy vallotta magát. A mai Szl. területén 1921-ben a magyar nemzetiségűnek vallók száma 651 ezerre tehető (21,7%). A magyarok száma és részaránya Szl.-ban az elmúlt évtizedekben radikálisan csökkent. Ez a csökkenés a belső migrációs folyamatokkal, a történelmi események alakulásával, az államváltásokkal, az államhatárok módosulásaival, az erőszakos és természetes asszimilációs folyamatokkal, a vegyesházasságokkal, a népesség elöregedésével stb. magyarázható. Nehéz összevetni a tíz évenként végrehajtott népszámlálási adatokat, hiszen azok szinte minden esetben az adott történelmi változások függvényében és más-más szempontok szerint mérték a lakosság lélekszámát és összetételét. Megállapítható, hogy a mai Szl. területén 1921 és 2011 között a lakosság lélekszáma 3 millióról 5 397 036 főre emelkedett, ebből a szlovákok száma 4 352 775 volt, a magyarok lélekszáma 650 597-ről 458 467-re csökkent. A magyarok részaránya Szl.-ban a 2011-es népszámlálás szerint 8,49%. A legnagyobb a Nyitrai kerületben (24,6%) és a Nagyszombati kerületben (21,8%). A települések nemzetiségi jellege igen nagy mértékben különbözik, Szl. településeinek 72,3%-a erős szlovák többségű, 4,7%-a erős magyar többségű, erős ruszin többségű 3, erős roma többségű 2 település. Enyhe szlovák többségű a települések 10,6%-a, enyhe magyar többségű 7,9%-a, s a települések 0,5%-ában (enyhe) roma, 1,1%-ában (enyhe) ruszin többség volt kimutatható. A szlovákiai nemzetiségek tehát igen eltérő összetételben laknak többségi, kisebbségi, esetleg szórványjellegű településeken. – Ir. Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek (1989); Gyurgyík László: Magyar mérleg (1994); Dohányos Róbert–Lelkes Gábor–Tóth Károly szerk.: Nemzeti és etnikai kisebbségek Szlovákiában 2003 (2004).

635 m tengerszint feletti magasságban elterülő klimatikus üdülőhely a Kojsói-havasok alatt. A fürdőt körülölelő fenyvesek által teremtett mikroklíma és a hidegvíz-gyógyintézet légzőszervi megbetegedések és szilikózis gyógyítására alkalmas. A fürdő szolgáltatásai közt barlangi gyógykezelés is szerepel, ami a közeli Jászói barlangban történik.