A magyar fegyveres erők kivitele a Német Birodalom irányába 1944 októberében kezdődött. Az év novemberében a Szálasi kormány megállapodást kötött a berlini kormánnyal magyar katonai alakulatok kitelepítéséről Németországba, ami félmillió hadra fogható magyar férfit érintett. A Németországba szervezetten kitelepített katonaság száma a számítások szerint 580 ezerre tehető, amely számban az a kb. 60 ezer leventekorú fiatal is beleértendő, akiket a németek légvédelmi, haditengerészeti segédszolgálatra és páncélos elhárításra kezdtek kiképezni. A háború utolsó hónapjaiban a német területekre szoruló 580 ezer főből 280-300 ezer került angolszász és 260-280 ezer szovjet fogságba. A kitelepített hadseregben jelentős számban voltak felvidékiek is. Részben honvédek, tehát az 1923-as és az idősebb korosztályúak, akik gyakran harctéri tapasztalatokkal is rendelkeztek, és a háború végén Ny.-ra. kényszerültek. A második csoportba azok az 1924 és 1930 között született fiatalok tartoznak, elsősorban a leventék, akik vagy magyar katonai alakulatokkal jutottak a Harmadik Birodalom területére, vagy a nyilasok hurcoltak Ny.-ra. Ezek nagy részét a nyilasok a német haderőnek (Wehrmacht, haditengerészet, légierő, Waffen SS) adták át. Általában munkafeladatokat kaptak (lövészárok, tankcsapdaásás, romeltakarítás, mezőgazdasági munkák stb.), sokuk kiképzést is kapott, de általában már nem volt idő a bevetésükre. A visszacsatolt felvidéki területekről nyugatra került katonák és leventék száma a mai napig nem ismert, de feltételezhetően tízezrekről lehet szó.

Az első Csehszlovák Köztársaságban a kormánypolitika iránt lojális politikai és közéleti magatartás. Noha a szlovákiai magyar szellemi élet képviselői között, különös tekintettel a magyarországi emigránsokra, elterjedt magatartásnak számított, a politikai életben nem tudott nagyobb teret hódítani. Az aktivista politikát folytató magyar politikai pártok (Köztársasági Magyar Földmíves Párt; Országos Magyar Kisgazda, Iparos és Munkáspárt; Országos Parasztpárt) többsége a csehszlovák kormánypártok kezdeményezésére jött létre, a magyar választók körében azonban nem tudtak nagyobb népszerűségre szert tenni. A húszas évek végére az önálló magyar aktivista pártok eltűntek a politikai színtérről, s csupán a csehszlovák pártok keretén belül működtek tovább. A csehszlovák kormánypártok általában mindig indítottak listáikon egy-két aktivista magyar politikust, akik azonban a magyar kisebbség érdekképviselete helyett a kormánypolitika iránti szervilizmusukkal tűntek ki. A legjelentősebb aktivista erők az Agrárpárt és a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt magyar szekciói (Csehszlovák Köztársaság Magyar Szociáldemokrata Munkáspártja) voltak. Noha az aktivista erők megpróbálták a saját eredményeikként feltüntetni a csehszlovák kormányzat által 1937-38-ban a kisebbségek felé tett engedményeket, az 1938-as községi választások során korábbi választóik jelentős része az Egyesült Magyar Pártra szavazott. A szlovákiai magyar ~ véglegesen 1938 őszén veszítette el létjogosultságát, amikor a Mo.-hoz való visszacsatolás reményében élő magyar lakosság teljesen elfordult tőle.

Az 1938. nov. 2-ielső bécsi döntés után a visszacsatolt területekre a trianoni Mo. területéről (anyaország) beköltözött magyarok (elsősorban hivatalnokok, állami alkalmazottak stb.) pejoratív értelmű megnevezése. A második vh. után kezdődő magyarüldözések, jogfosztó intézkedések kezdetén a csehszlovák hatóságok elsőként őket toloncolták ki Mo.-ra. Az összesen 31 780 személyt sok esetben erőszakos módon, durva bánásmóddal, mindössze 50 kg-os kézipoggyásszal kényszerítettek távozásra.

Csehszlovákia nemzetiségi térképe 1926-ból (FI)

(1918–1938, valamint 1945–1960 Csehszlovák Köztársaság; 1938–1939 Cseh-Szlovák Köztársaság; 1960–1990 Csehszlovák Szocialista Köztársaság; 1990–1992 Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság) ~ mint az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után kialakult utódállamok egyike, az első vh. végén a győztes hatalmak által szorgalmazott új európai geopolitikai rendezés és a cseh és szlovák nemzet önrendelkezési jogának érvényesítése következtében jött létre. Határait a versailles-i, a saint-germain-i, a trianoni békeszerződés, valamint a Romániával 1920-ban és a Lengyelországgal 1921- ben megkötött szerződések határozták meg. A csehszlovákiai magyar kisebbségnek 1992- ig állami keretet biztosító ~ története két egymástól jól elkülöníthető korszakra osztható: a két vh. közötti, ill. a második vh. utáni időszakra. Az ún. első Csehszlovák Köztársaság 1918. okt. 28-án alakult meg (→Csehszlovákia megalakulása) s 1938. okt. 6-ig, Szlovákia autonómiájának kihirdetéséig tartott. A 140 021 km² területű állam a történelmi Csehország, Morvaország és Szilézia, valamint a trianoni békeszerződés által ehhez hozzácsatolt volt magyarországi területekből (Szl. és Kárpátalja) tevődött össze. Az ország első alkotmányának 1920 ápr.-ában történő elfogadásáig tartó időszak a nemzeti diktatúra korszaka, amikor a cseh-szlovák többség diktatórikus eszközökkel kényszerítette akaratát a német, magyar és más kisebbségekre. 1920-tól parlamentáris demokráciaként működött, amelyben biztosították az állampolgárok alapvető szabadságjogait. Az állam élén a parlament által választott köztársasági elnök állt. Ezt a tisztséget 1918-től 1935-ig Tomáš Garrigue Masaryk, majd 1935-től az első köztársaság bukásáig Edvard Beneš töltötte be. Az első köztársaság teljes időszaka alatt megoldatlan maradt a nemzetiségi kérdés. A Csehszlovák Köztársaság a lakosság közel 40%-át kitevő nemzeti kisebbségeknek biztosította ugyan az alapvető kisebbségi jogokat, a szláv nemzetállami törekvések miatt azonban a német, a magyar és a többi kisebbségek számos jogos követelése maradt teljesítetlenül. Legalább ugyanilyen gondot okozott a csehszlovakizmus, vagyis az egységes csehszlovák nemzet ideológiája, amely a centralista állammodell legfontosabb hivatkozási alapja volt. A csehszlovakizmust elutasító szlovák politikai erők a szlovák nemzet önállóságát vallották és Szl. autonómiájának a megteremtésére törekedtek. A két háború közötti időszakban ~ fejlett ipari állam volt, ahol az életszínvonal európai viszonylatban is magasnak számított. Nagyok voltak azonban az eltérések az egyes országrészek között. A fejlett Csehországgal szemben Szl. továbbra is mezőgazdasági jellegű országrész maradt, Kárpátalja pedig a térség legszegényebb régiói közé tartozott. A harmincas években bekövetkezett európai változások, a szlovák, német és magyar lakosság megoldatlan problémái súlyos válságba sodorták Csehszl.-t, amely fokozatosan elveszítette legfontosabb külpolitikai támaszait, a Kisantantot és Franciaországot. A hitleri Németország nyomására megszületett müncheni egyezmény nemcsak a németek által lakott területek elvesztésével, hanem a parlamentáris demokrácia meggyengülésével és ezzel együtt az első csehszlovák köztársaság bukásával is együtt járt. A szlovák autonómia kikiáltásától 1939. márc. 14-ig, a csehszlovák állam megszűnéséig tartó időszak az ún. második köztársaság időszaka, amikor az állam hivatalos neve a kötőjeles formájú Cseh-Szlovák Köztársaság volt. A Müncheni döntés, valamint D-Szl. első bécsi döntés általi elcsatolását követően Cseh-Szlovákia területe 41 098 km²-rel csökkent. A Németországgal közös természetes határait, valamint stratégiai iparvidékeinek nagy részét elveszítő ~ Németország befolyása alá került, s mind a cseh országrészben, mind pedig az autonóm Szl.-ban autoritatív, fasiszta tendenciák jelentkeztek. Az egyre inkább radikalizálódó szlovák törekvések Hitler terveivel összhangbanSzlovákia önállóságának kikiáltásához vezettek, amelyre 1939. márc. 14-én került sor. Ezzel egyidőben német csapatokk meg Csehországot, s a birodalomhoz csatolták, Kárpátaljára pedig a magyar hadsereg vonult be, s csatolta vissza ezt a területet Mo.-hoz. Ezzel mintegy húsz évvel a születését követően ~ megszűnt létezni. A második vh. idején külföldre távozott csehszlovák politikusok – a Müncheni döntés után tisztségéről lemondott Edvard Beneš vezetésével – Londonban megalakították az emigráns csehszlovák kormányt, amelynek célja az 1938 előtti határokkal rendelkező ~ felújítása volt. Ezt a szándékot a háború folyamán az antifasiszta hatalmak is támogatni kezdték, így a Németországgal szembeni győzelem megnyitotta az utat ~ 1945-ben bekövetkezett újjáalakításához. Az újjáalakult ~ visszakapta a müncheni döntés és az első bécsi döntés által elveszített területeit, sőt az 1947-es párizsi békeszerződésben a pozsonyi hídfő három faluját is neki ítélték. Szovjet nyomásra „önként” lemondott viszont Kárpátalja területéről, amelyet 1945-ben a Szovjetunióhoz csatoltak. Így az 1945 utáni ~ területe az első köztársasághoz képest kisebb, 127 900 km² volt. Az új csehszlovák állam a szovjet érdekszféra államai közé került. Az 1945 és 1948 közötti időszak alapvető dokumentuma a kassai kormányprogram volt, amely meghatározta ~ bel- és külpolitikai irányultságát. Az első köztársasághoz képest jelentős mértékben korlátozta a demokratikus intézményrendszert, s egy tisztán szláv nemzetállam megteremtését irányozta elő. Új elemként jelent meg a csehszlovák politikai életben a Nemzeti Front, amely egyrészt kizárta a közéletből a háború előtti jobboldali konzervatív és a totalitárius irányzatokat, másrészt biztosította a kommunista párt tényleges súlyától nagyobb befolyását. 1946 és 1947 folyamán a Szovjetunió támogatását élvező CSKP fokozatosan egyre nagyobb hatalomra tett szert, majd 1948 febr.-jában átvette a hatalmat, s megkezdte a totalitárius rendszer kiépítését. Beneš köztársasági elnök lemondása után a hatalom Klement Gottwaldnak, a kommunista párt elnökének a kezében összpontosult. Az ötvenes évek a sztálinista típusú egypárti diktatúra időszaka ~ történetében, amelyet a demokratikus jogok felszámolása, a centralizált államhatalom kiépítése, az erőltetett iparosítás, a kollektivizálás, az ipar teljes államosítása és a másként gondolkodók üldözése jellemzett. ~ a szocialista blokk szilárd elemévé vált, belépett a KGST-be és a Varsói Szerződésbe. Az 1960-ban elfogadott új alkotmány ~ nevét Csehszlovák Szocialista Köztársaságra változtatta, rögzítette a kommunista párt vezető szerepét a társadalomban, és az állam egyetlen hivatalos ideológiájának a marxizmus-leninizmust ismerte el. A hatvanas években a gazdasággal és az életszínvonallal kapcsolatos elégedetlenség, valamint az ideológia és a kultúra terén részlegesen szabadabbá váló légkör következtében a társadalomban és a párton belül is reformmozgalom bontakozott ki, amely az 1968-as prágai tavasz eseményeihez vezetett. Az Alexander Dubček vezetésével megindított demokratizálást azonban a szocialista országok Csehszl.-ba bevonuló hadseregei erőszakkal félbeszakították, és a Szovjetuniót mindenben kiszolgáló Gustáv Husákot juttatták hatalomra. Az 1969-től tartó normalizáció a neosztalinizmus időszaka is egyben. Mivel a párt szigorú felügyeletet gyakorolt a társadalom fölött, a polgárok elfordultak a közélettől, a magánélet falai közé zárkóztak. A titokban szerveződő politikai ellenzék, elsősorban a Václav Havel neve által fémjelzett Charta 77, így csak az állampolgároknak egy szűk csoportjára tudott befolyást gyakorolni. A kommunizmus látványos és gyors bukása 1989-ben a bársonyos forradalom által következett be. A kommunista párt szinte napok alatt veszítette el hatalmát, s volt kénytelen átadni azt az ellenzéknek. 1990-ben lezajlottak az első szabad parlamenti választások. A közélet demokratizálása, a többpártrendszer bevezetése, a privatizáció, az utazás szabadsága a társadalom széles rétegeinek vágyait teljesítette. A rendszerváltás folyamata azonban felszínre hozta a szocializmus évtizedei alatt mesterségesen elfomzetiségi ellentéteket is, elsősorban a szlovákok emancipációs törekvéseit. 1990 ápr.-ában ~ megnevezése Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságra változott, a szlovák nemzeti erők azonban ekkor már a teljes önállóságra törekedtek. Noha a lakosság nagy része az egységes csehszlovák állam híve volt, a cseh és a szlovák politikai reprezentáció 1992 folyamán lefolytatott tárgyalásai a közös állam békés felbomlásához vezettek. 1992. dec. 31-én ~ megszűnt létezni, s helyette két független állam jött létre, a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság (→Szlovákia). ~ köztársasági elnökei: Tomáš Garrigue Masaryk (1918–1935), Edvard Beneš (1935–1938), Emil Hácha (1938–1939), Edvard Beneš (1945– 1948), Klement Gottwald (1948–1953), Antonín Zápotocký (1953–1957), Antonín Novotný (1957–1968), Ludvík Svoboda (1968–1975), Gustáv Husák (1975– 1989), Václav Havel (1989–1992).

Csehszl. és Mo. között 1948. júl. 25-én megkötött egyezmény, amely a két ország közötti vagyonjogi és pénzügyi problémák rendezését szolgálta. Az egyezmény értelmében a két ország kölcsönösen lemondott az egymással szemben támasztott korábbi vagyoni követelésekről. Az egyezmény megkötésének egyik oka a lakosságcsere (→lakosságcsere-egyezmény) végrehajtása során felmerülő vagyonjogi kérdések megoldása volt. A megegyezés szerint Csehszl. elengedte Mo.-nak a 30 millió dolláros háborús jóvátétel még esedékes részét, cserében pedig a magyar fél lemondott a Mo.-ra áttelepített szlovákiai magyarok minden további vagyoni követelésének érvényesítéséről. Ez valójában azt jelentette, hogy Mo. az érintettek megkérdezése nélkül a csehszlovák államnak engedte át a lakosságcsere során Mo.-ra telepített szlovákiai magyarok Szl.-ban hátramaradt vagyonát. Az egyezményhez csatolt bizalmas jegyzőkönyvben megegyezés született arról is, hogy a két ország kicseréli egymással a másik nép szellemi örökségét képező művészeti, régészeti, kulturális értéket képviselő tárgyakat. Ezt azonban a két ország között később felmerülő ellentétek miatt nem hajtották végre.

Kísérlet a szlovákiai magyarok egy részének Csehországba való erőszakos kitelepítésére 1949 őszén. A terv hátterében a csehországi kényszermunkából (→deportálás) hazatérő magyarok elhelyezésének gondjai húzódtak, mivel az ő ingatlanjaikat már szlovák bizalmiak foglalták el. Így a szlovák pártvezetés további magyarok, ezúttal osztályszempontok alapján történő kitelepítésével akart a visszaérkezőknek helyet teremteni. A Dél-akció megvalósításáról 1949. szept. 7-én határozott a szlovák pártvezetés. Elképzelése szerint az osztályszempontok szerint megbízhatatlan magyarokat Csehország kijelölt vidékeire deportálták volna. Noha a prágai vezetés nem hagyta jóvá az akciót, a szlovák hatóságok 1949. okt. 12-én a Somorjai járásból útnak indították a deportálásra kijelölt családok első csoportjait. Mivel azonban a cseh hatóságok nem voltak hajlandóak átvenni, ideiglenesen egy Nyitranovák melletti internálótáborban helyezték el őket. A ~ végrehajtása ellen mind aMagyar Bizottság, mind pedig Mo. tiltakozott, így végül az előkészítetlen akciót a CSKP 1949. okt. 24-i határozatával leállította. – Ir. Šutaj, Štefan.: „Akcia Juh”. Odsun Maďarov zo Slovenska do Čiech v roku 1949 (1993).

A szlovákiai magyarokat az 1945 és 1947 közötti időszakban sújtó esemény, amely során magyarok ezreit hurcolták csehországi kényszerközmunkára. A deportálásokat a csehszlovák köztársasági elnök 1945. okt. 15-én kiadott 88/1945-ös számú rendelete tette lehetővé, amely a csehszlovák állampolgárok, ill. lakosok közmunkára való behívásáról rendelkezett. A rendelet érintett minden 15–55 év közötti férfit és 18–45 év közötti nőt, de a kivételek felsorolásával lehetőséget adott a felmentésre. A gyakorlatban azonban ezek a kivételek nem vonatkoztak a német és a magyar nemzetiségű lakosságra, amellyel szemben a „toborzás” helyett sokkal inkább a kényszerítés eszközét alkalmazták. A „munkaerő-toborzás” ilyen fajta alkalmazása tulajdonképpen egyfajta nyomásgyakorlás volt a magyar kormányra, amely elutasította, később pedig hátráltatta a lakosságcsere-egyezmény megkötését, ill. végrehajtását. A magyarok kényszerközmunkájának első fázisában, 1945 őszén megközelítően 12 ezer értelmiségit, tisztviselőt, iparost, szakmunkást és mezőgazdasági dogozót vittek ki a cseh országrészekbe, de dec. végére már mind hazatértek. A második, 1947 nyarán megkezdett, de okt.-ben már le is zárt szakaszban a cseh országrészekben eluralkodott munkaerőhiány pótlására hirdetették meg Szl.-ban „A szlovák földművesek segítsége a cseh mezőgazdaságnak” elnevezésű toborzást, ez azonban a magyar lakosság körében eredménytelenül végződött. A magyar nemzetiségű lakosság kivételeket nem ismerő kényszerítésének részleteit a Belügyi Megbízotti Hivatal és a Szlovák Telepítési Hivatal dolgozta ki. Célja a hazai magyarok közötti félelemkeltés, azok távozásra kényszerítése, valamint a lakosságcserét a magyar családok gazdasági érdekeinek védelmében késleltető magyar kormány figyelmeztetése volt. Mikor a magyar kormány ennek ellenére is megtagadta a lakosságcsere megkezdését, s a párizsi békekonferencia is elutasította a magyar lakosság egyoldalú kitelepítésére vonatkozó csehszlovák javaslatot, 1946. nov. 17-én a belügyi szervek és a katonai egységek megkezdték a kijelölt magyar családok kényszerű kitelepítését, deportálását a cseh országrészekbe. A deportálásokat a kíméletlenség, a deportáltak vagyonának törvénytelen elkobzása és új, szlovák tulajdonosoknak való kiutalása jellemezte. A téli időszakban fűtetlen marhavagonokban szállított férfiak, nők, gyerekek és idősek sorsa megszólalásra késztetett több szlovák, magyar és a nyugati országokban élő főpapot, politikust és közéleti személyiséget. A deportálások leginkább a zárt magyar etnikai terület (Csallóköz, Mátyusföld, Gömör) falvait érintették, ahonnan átlagban egy-egy település egynegyedét, néhány esetben akár 30–40%-át is Csehországba hurcolták. A ~ok alkalmával 9610 családot, vagyis 41 666 személyt szállítottak ki, köztük 5422 hat évnél fiatalabb gyermeket (12,5%). További 2489, zömmel egyedülálló gazdasági munkás az események hatására önként költözött Csehországba. A tiltakozás hatására a csehszlovák hatóságok 1947. febr. 22-én leállították a ~okat. A deportáltak zöme 1947–1948 folyamán engedély nélkül, 1949. jan. 1-jét követően pedig a hivatalosan szervezett transzportokkal hazatért, kb. 10%-uk azonban Csehországban maradt, s leszármazottaik máig ott élnek. A hazatértek jelentős többsége visszaköltözhetett saját lakásába, visszakapta a házát, de az időközben szlovák kolonistáknak kiutalt házaikba (→belső telepítések) nem térhettek vissza. A deportáltak jelentéktelen összeget kaptak ún. kárpótlás keretében, amit 1953 nyaráig vehettek át. – Ir. Vadkerty Katalin: A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945–1948 között (1996), Janics Kálmán: A hontalanság évei (1979), Šutaj, Štefan: Nútené presídlenie Maďarov do Čiech (2005).

Az 1938. nov. 2-i első bécsi döntéssel Mo.-hoz visszacsatolt szlovákiai területekkel kapcsolatos ügyek igazgatására létrehozott tárca nélküli miniszteri tisztség. Miután nov. első napjaiban a magyar honvédség bevonult a Bécsben Mo.-nak ítélt területekre, ott katonai közigazgatást vezettek be. Ennek keretén belül először egy Felvidéki Unifikációs Csoportot hoztak létre, majd 1938. nov. 16-án az unifikációs csoport vezetőjét, Jaross Andort a ~vé nevezték ki. A tárca nélküli miniszter jogköre kiterjedt a visszacsatolt területek egészére, s minden, a területet érintő közigazgatási, gazdasági, társadalmi kérdésre. Az egyes szakminisztériumoknak minden a visszacsatolt területet érintő intézkedés ügyében egyeztetni kellett Jarossal, ill. beosztottjaival. A tárca nélküli miniszter feladata volt, hogy a visszacsatolt területekre kinevezendő tisztségviselők névsorát a belügyminiszter elé terjessze. Feladatköre miatt a ~ számos esetben került kompetenciavitába a többi minisztériummal. Miután Jaross miniszteri tisztsége nem illett bele Teleki Pál miniszterelnök elképzeléseibe, a kormányfő javaslatára a tárca nélküli miniszteri tisztséget 1940. ápr. 1-jei hatállyal megszüntették.

Mo. 1941 decemberében üzent hadat az Egyesült Államoknak, de a Roosevelt-adminisztráció a hadiállapot beálltát csak 1942 jún. elején nyilvánította ki. A háború végén Bajorország és Ausztria területén tartózkodtak nagyobb magyar katonai egységek – nagy részüknek sikerült olyan területekre kerülniük, amiket a nyugati szövetséges csapatok foglaltak el, ill. olyanokra, melyek Németország és Ausztria zónákra osztása után nyugati szövetségesek kezébe kerültek (sokan csak máj. 8-a után estek fogságba). Amerikai fogságba érthető módon azok a katonák kerültek, akik a front átvonulásakor az amerikai hadsereg felvonulási területén voltak. Németország esetében a Münster-Hannover vonaltól délre eső területekről van szó (Észak-Rajna-Vesztfália egy része, Hessen, Rajna-vidék-Pfalz, Baden-Würtenberg, Bajorország), keleti irányban a későbbi szovjet zóna jelentékeny részéről egészen Magdeburg-Lipcse vonalig, továbbá Ny.-Csehország déli határvidékéről, valamint Ausztria egyes részeiről (Felső-Ausztria nyugati része az Enns folyóig, Salzburg tartomány, Tirol). Az 1945. máj. 8-i demarkációs vonalak nem egyeztek meg a későbbi zónahatárokkal, amelyeket 1945 nyarán véglegesítettek. Ennek köszönhetően az amerikai fogságba került magyarok egy része a zónahatárok kijelölésekor más szövetségesek ellenőrzése alá kerültek. A felvidéki honvédek és leventék közül a legrosszabb helyzetbe azok jutottak, akik a nagy Rajna menti fogolytáborokba kerültek – itt elsősorban az első hónapokban, 1945 tavaszán éltek rossz viszonyok között, mind az élelmiszer-ellátás, mind a rossz higiéniai körülmények és a szállás tekintetében, bár a helyzet az idő múltával általában jobbra fordult. Másoknak (elsősorban fiatalabb leventéknek) az amerikai fogság az előző háborús tapasztalathoz viszonyítva a relatív jólétet jelentette. A foglyok egy részét az amerikai hatóságok német, osztrák, ill. francia családoknál helyezték el, hogy ott segítsenek a mezőgazdasági munkákban, de voltak a magyarok között olyanok is, akik civil táborokba kerültek, vagy sikerült elkerülniük a fogságba esést és szabadon próbáltak hazajutni. A felvidéki visszaemlékezők legnagyobb része említést tett arról, hogy csehszlovák komissziók érkeztek a táborba, akik csehszlovák állampolgárokat (szlovákokat, cseheket) kerestek a hadifoglyok között, sokan a felvidéki magyarok közül éppen ezeknek a segítségével jutottak haza. Ahogy a háború befejezésével egyre nyugodtabb lett a helyzet, az amerikai katonai hatóságok szervezett hadifogoly-transzportokat indítottak Mo. felé. Ezek két irányban mentek – a Mo.-ra jelentkezők dél-Németországon és Ausztrián keresztül jutottak a végcéljukba, a kaposvári és dél-komáromi fogadó- és szűrőtáborokba, ahol a magyar biztonsági szervek a múltjukról kérdezték a hazatérőket, és így igyekeztek kiszűrni az ellenséges személyeket (SS, nyilasok, csendőrök). Ugyanilyen kivizsgálások vártak azokra, akik az északi vonalon (Csehországon keresztül) érkeztek haza, őket Pilzenben és Pozsonyban vizsgálták ki. A felvidéki foglyok döntő része 1946 nyaráig haza tudott jutni.

A brit hadsereg az európai hadjáratában É.-Németország ny.-i részeit foglalta el a Münster-Hannover vonalig, valamint Ausztria egyes déli részeit. Később, 1945 nyarán a brit zónahatárt a fent említett vonaltól több tíz kilométerrel délebbre jelölték ki. Ezenkívül Nagy-Britannia saját megszállási zónát kapott a háború után megújult Ausztriában, konkrétan Stájerországban és Karintiában. Ellenkezőleg, a későbbi NDK ÉNy-i területének egy kis részét a szovjeteknek adta át. A britek az európai kontinensen összesen 3,7 millió foglyot ejtettek. Magyarország 1941. december 7-től hadiállapotban volt Nagy-Britanniával, anélkül, hogy a két ország hadserege ekkor szemben állt volna egymással. Brit fogságba magyarok, köztük a felvidékiek nagyrészt Schleswig-Holsteinben, a Wilhelm Kaiser csatorna környékén kerültek, ill. D.-Ausztriában. A két brit zónában 65 tábor fogadta be a magyarokat. A táborokon kívül nyolc kórház is működött itt. A brit táborviszonyokra általában az volt a jellemző, hogy a foglyok nem kényszerültek szabad ég alatti tartózkodásra. Az angolok a hadifogolykérdést sokkal liberálisabban kezelték, mint az amerikaiak, a liberalizmus a belső táborrendben is megnyilvánult, legtöbb helyen szinte teljesen szabad mozgást biztosítottak a foglyoknak, hogy így saját ellátásukról is gondoskodjanak, ill. az elég szegényes ellátást saját ötleteik és üzleteik révén kiegészítsék. Az összes szövetségesek közül a britek engedték szabadon a foglyokat leghamarabb. A felvidékiek visszaemlékezései általában arról szólnak, hogy a brit fogságban viszonylagosan szabadon éltek, viszont ez nem egyszer azzal járt, hogy a táborok drótjain kívül lakóknak az élelem nagy részét saját maguknak kellett beszerezniük, mint például az északnémet tengerparton, szabad ég alatt lakó leventéknek, ill. katonáknak. Azokat, akik nem jutottak haza 1945/46 tele előtt, táborokba helyezték el. Őket főleg 1946 első hónapjaiban lettek bocsátották el. Egy részük Pilzenen és Pozsonyon keresztül jutott haza, ahol a biztonsági szervek a múltjukról kérdezték a hazatérőket – így igyekeztek kiszűrni az ellenséges személyeket (SS, nyilasok, csendőrök). Ugyanilyen kihallgatásokon estek át azok is, akik Mo.-t jelölték meg hazájuknak, és Ausztrián keresztül érkeztek a dél-komáromi és kaposvári szűrőtáborokba.

A háborúba annak utolsó hónapjaiba bekapcsolódó 1. francia hadsereg mintegy 280 ezer hadifoglyot ejtett. Mivel az 1945 júniusában létrejött megállapodás alapján Németország és Ausztria területén a franciák is megszállási övezetet kaptak, az ott működő amerikai és angol táborok automatikusan francia kézbe kerültek. A franciáké lett többek között a Rajna menti nagy táborok legnagyobb része, ami sorsdöntő hatással volt az ottani hadifoglyok életére. Így mintegy 60-70 ezer magyar katona, levente, civil hadimunkás került a franciaországi táborok embert próbáló viszonyai közé. A felvidéki adatközlők, akik francia kézre kerültek, általában rossz helyzetbe kerültek. Bár a gyakran nagyon rossz tábori viszonyok mögött objektív okok is voltak – a francia szervek nem diszponáltak annyi élelemmel, mint például az amerikaiak vagy a britek, maga a francia lakosság nagy része is élelmiszerhiányban szenvedett – a francia lágerek szenvedései mögött azonban sokszor az emberi tényező is szerepet játszott. Ellentétben az általában fegyelmezett britekkel és amerikaiakkal, a francia hadsereg soraiban észak-afrikai gyarmati katonák szolgáltak, akik elöl jártak a kegyetlenkedésben: több esetben előfordult olyan is, hogy belövöldöztek a táborba, vagy leventéket is megerőszakoltak. A francia táborokban a helyzet 1945 őszén kezdett javulni, amiben a sajtó is közrejátszott, hiszen az általa közölt hírek a Vöröskereszthez, az amerikaiakhoz és de Gaulle elnökhöz is eljutottak. A francia övezetekben 1946-47 telén szüntették meg a magyarok hadifogságát, csak ekkor oszlatták fel a táborokat, de a magyar foglyok még így is egy évvel előbb szabadultak, mint a németek. A nyugaton hadifogságba esett felvidékiek a nyugati hadifogolytáborok közül a francia fennhatóságú táborokba kerültek a legkisebb számban. Általában ők is a francia táborokban létező mostoha viszonyokról beszéltek (nagyon gyenge élelmezés, rossz higiéniai körülmények, betegségek, durva őrség). A visszaemlékezéseikben több pozitív emlék is megmaradt: a francia őrök együtt fényképezkedtek a fiatal leventékkel, vagy a francia parasztgazdaságokba helyezett magyarok a család részének érezték magukat. A hazatérő hadifoglyokra általában ugyanazok a kivizsgálások és szűrések vártak, mint az amerikai és brit hadifogságból érkezőkre (Kaposvár, Dél-Komárom, Pilzen, Pozsony).

A szovjet hadifogolytáborok rendszere 1939 és 1956 között működött. Ebben az időszakban a Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd később a Belügyminisztérium (MVD) kötelékében mintegy 500 hadifogolytábor, több mint 2000 táborrészleg és közel 400 munkászászlóalj működött. Az irányításuk a belügyi központi kormányszerven belül teljesen elkülönült a GULAG (Javítómunka-táborok Főigazgatósága) felügyelete alá tartozó büntető- és javító-nevelő táboroktól. Egy önálló szervet, az UPVI/GUPVI, a Hadifogoly- és Internáltügyi Parancsnokságot/Főparancsnokságot hozták létre e célból. A magyarok már az 1941-es hadjárat folyamán is estek hadifogságba, de a számuk csak az 1943 januári doni katasztrófa idején szökött magasra. Szovjet fogságba összesen 555-565 ezer magyar állampolgár esett. Ebből 385-390 ezer személy került a Szovjetunió területére, azok, akiket nem vittek ki a Szovjetunióba, még 1945 folyamán szabadultak. A felvidéki származású hadifoglyok visszaemlékezései is a szovjetunióbeli végcélba való utazást (marhavagonokban) tartják a fogság egyik legnehezebb fázisának – a visszaemlékezők tudatában nagyon rossz emlékek maradtak meg (a hely, az élelem, az innivaló hiánya, a fogva tartók kíméletlensége, a hideg stb.). A hadifoglyokkal a fogolytáborokban végeztetett munka célja elsősorban a lerombolt vidékek gazdaságának talpra állítása volt. Ezt bizonyítja az is, hogy a hadifoglyok részvételi aránya az építőiparban volt a legnagyobb, ez után következett az energiaipar, a hadiipar, az építőanyag-gyártás, a faipar, a kohó- és gépipar, valamint a maradék egyéb ipari és mezőgazdasági ágazat. Az elégtelen élelmezés, a kemény munka, rossz higiéniai körülmények, de a stressz és a lehangoltság is legyengítették a foglyok szervezetét és így hajlamosabbak voltak a betegségekre. Németország kapitulálása után kezdődött rögtön elkezdték a munkaképtelen foglyok hazaengedését. A munkaképeseket szovjetunióbeli munkatáborokba vitték. 1945 novemberéig az első hullámban több mint 189 ezer magyar hadifogoly került haza. A Szovjetunióban a hadifogoly munkaerő kihasználásában 1946 és 1947 első fele volt a legintenzívebb, így 1946 folyamán alacsony volt a hazaengedettek száma. A második nagy hazaengedési hullám 1947 májusában kezdődött, az év végéig megközelítőleg 93 ezer magyar hadifoglyot küldtek haza. A harmadik nagy hullám 1948-ban következett, amikor közel 89 ezer hadifoglyot eresztettek el. 1949 januárjában még 12 ezer magyar volt szovjet hadifogságban, őket a következő években küldték fokozatosan haza, bár a hadifoglyok utolsó kis csoportjai csupán 1956-ban jöttek haza Szovjetunióból. 1946 tavaszán változás történt a magyar hadifoglyok hazaszállítási útvonalán: addig csak Foksányon (Focşani, Románia), keresztül történhetett a hazatérés, ekkortól pedig a máramarosszigeti (Sighetu Marmației, Románia) 36. sz. repatriáló tábor is fogadott magyarokat, és 1948 áprilisától már csakis Máramarosszigeten keresztül kerültek Mo.-ra a magyar hadifoglyok és internáltak. A felvidékieket, akik a kivizsgálásokon és szűrréseken Csehszl.-t adták meg a hazájuknak, gyakran több hónapig a romániai tranzitlágerekben visszatartották, mivel az akkori Csehszl.-nak nem volt érdekében a magyar foglyokat otthon fogadni, a helyzetük 1948 nyarán javult, a felvidéki visszaérkezők legnagyobb része 1948 őszére hazajutott. Máig nem tudni, hogy a magyar hadifoglyok közül mennyien származtak az 1938-ban visszacsatolt felvidéki területekről, mint ahogyan az sem feltárt, mennyien nem tértek vissza a szovjet hadifogságból.

Az állam beavatkozása a földtulajdonlásba, amelynek során a nagybirtokot politikai, gazdasági és szociális indíttatások miatt kisebb gazdaságokra osztották fel. A szlovákiai magyar kisebbség eddigi története során három földreformot élt át. Az első csehszlovák földreform 1918 és 1935 között zajlott le, szerves része volt a Csehszl. megalakulását követő szociális és nemzeti forradalomnak. A földreform alaptörvényeit az ún. forradalmi nemzetgyűlés fogadta el. A földreform kerettörvénye az 1919. ápr. 16-án megszavazott lefoglalási törvény volt, amely értelmében lefoglaltak minden olyan nagybirtokot, amely meghaladta a 150 hektárnyi mezőgazdasági területet vagy 250 hektárnyi területet általában. A tulajdonosok a lefoglalt birtokból 150 (250) ha területet automatikusan visszaigényelhettek, sőt kivételesen akár 500 ha nagyságú földterületet is megtarthattak, a többiért pedig kárpótlás járt nekik. A lefoglalt földet a föld vételárának megtérítése ellenében az 1920. jan. 30-án elfogadott kiutalási törvény értelmében a földigénylőknek utalták ki. A törvény alapvető célja a 6–15 ha nagyságú önellátó földműves gazdaságok létrehozása volt. Ezt egyrészt a már létező törpebirtokok kiegészítésével, vagyis kiskiutalással, másrészt pedig teljesen új parasztgazdaságok létrehozásával (kolonizáció) lehetett elérni. A kiutalás harmadik alapvető formáját a 30 ha-t meghaladó ún. maradékbirtokok létrehozása jelentette. A földreform lebonyolítását az állam az 1920-ban létrehozott Állami Földhivatalra (ÁFH) bízta, amely szinte korlátlan jogosítványokkal rendelkezett: megszabhatta a reform ütemét, kivételeket adhatott a lefoglalás alól, döntött a kiutalás formájáról, s arról, hogy ki kaphat földet. A földreform véglegesnek szánt mérlege szerint 1937. dec. 31-ig Szl.-ban összesen 1 407 361 ha földterület (Szl. összterületének több mint 28%-a) került lefoglalásra, amelyből 507 176 ha volt a mezőgazdasági terület. A lefoglalt területből az eredeti tulajdonosok 562 078 ha-t (ebből 178 190 ha mezőgazdasági területet) visszaigényeltek. Az összesen 189 424 új tulajdonos birtokába (ebbe az állam, a községek, az egyesületek stb. is beletartoztak) összesen 690 525 ha földtulajdon került. A kiutalt terület 42%-a, vagyis 290 453 ha terület 30 ha alatti kiskiutalás formájában került az összesen 187 453 birtokoshoz. Maradékbirtokot összesen 611 esetben hoztak létre, amelyek összterülete 74 654 ha (ebből 60 002 ha mezőgazdasági terület) volt. A szociális és gazdasági célkitűzések mellett az első csehszlovák földreformnak az addig jórészt német és magyar kézben lévő földbirtoktulajdon nacionalizációja, vagyis cseh-szlovák tulajdonosok kezébe való juttatása volt a célja. A történelmi Mo.-tól örökölt birtokstruktúra, s a Felvidék természeti viszonyai következtében a szlovákiai magyarságot különösen érzékenyen érintette ez. Szl.-ban a nagy- és középbirtokosok döntő többsége magyar volt, s a földbirtokreform hatálya alá eső birtokok többsége pedig a magyarok által lakott D-Szl.-ban volt található. A déli területeken különösen magas volt a mezőgazdasági munkások és cselédek száma, akik a nagybirtokok felszámolásával elveszítették addigi megélhetési lehetőségeiket, megfelelő anyagi eszközök hiányában és a földhivatal diszkriminatív politikájának következtében viszont nem jutottak földkiutaláshoz. Szl. déli járásaiban a ~ során kiutalt mintegy 140 ezer ha területből a szlovákiai magyarságnak mindössze annak 20%-a, vagyis 27 540 ha jutott. Ebből 24 311 ha magántulajdonba, 3229 ha pedig bérletbe került. A magyar kisebbségnek juttatott földterületből 17 622 ha kiskiutalásként lett kiosztva, 9918 ha nagyságú területet pedig maradékbirtokként kapott meg. A magyar nyelvterületen több mint 41 ezer ha került többségében pártpolitikai szempontok által kiválasztott cseh és szlovák nemzetiségű maradékbirtokosok, 44 000 ha pedig a kolonizáció során ideköltözött telepesek kezébe, a fennmaradó közel 30 000 ha pedig az állam tulajdonába ment át. A földreform ilyen eredménnyel végződő végrehajtása súlyos gazdasági károkat okozott a si magyarságnak, s nemcsak a magyar kisebbség társadalmi pozícióját, hanem politikai erejét is gyengítette. Az első bécsi döntés után a felvidéki földbirtokrendezés kormánybiztosává kinevezett Szilassy Béla vezetésével megkezdődött a csehszlovák földreform revíziója. A csehszlovák reform által kisemmizett magyar paraszti rétegek kárpótlására elsősorban a visszacsatolt területekről elköltözött cseh kolonisták és maradékbirtokosok földjeit használták fel. A pártpolitikai szempontok alapján végrehajtott földreform-revízió azonban a kisparaszti és földnélküli rétegek várakozásait nem váltotta be (ez ellen több helyen is – Fülek környékén, Ladamócon, Marosfalván, Nagykálnán, Újbarson, Zselízen – szót emeltek az érintettek). 2. A második földreformra az önálló szlovák állam (első Szlovák Köztársaság) idején került sor. Az elsősorban a zsidó földbirtokok felszámolását szolgáló reform kevéssé érintette a szlovákiai magyarságot, amelynek döntő többsége az első bécsi döntés révén visszakerült az anyaországhoz. 3. A harmadik földreformra a második vh.-t követően 1945 és 1948 között három szakaszban került sor. Ennek első szakaszát az 1945. júl. 21-i 12/1945-ös elnöki rendelet hirdette meg. Ez kimondta, hogy az 50 ha-on felüli mezőgazdasági, valamint 100 ha-on felüli erdőbirtok minden ellenszolgáltatás nélkül az állam tulajdonába megy át. A kisajátított földeket a Nemzeti Földalap kezelte. A kisajátított földek zömét a kassai kormányprogram által kollektív bűnösnek deklarált német és magyar nemzetiségű lakosságtól elkobzott földek képezték, amelyeket minden ellenszolgáltatás nélkül kizárólag szláv (cseh, szlovák, ruszin, ukrán) nemzetiségű kérelmezőknek utalhattak ki. A csehszlovák köztársasági elnök rendeletét megelőzte a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) 1945. febr. 27-én kiadott 4/11945-ös, csak Szl. területén hatályos rendelete, amellyel elkobozta az 1938. nov. 1-je előtt nem csehszlovák állampolgárok, valamint a jelzett időpont előtt magukat magyarnak, ill. németnek valló csehszlovák állampolgárok 50 ha-t meghaladó földtulajdonát. A határozat ellen nem lehetett fellebbezni. Mivel ez a rendelet a középbirtokot meghaladó földtulajdont érintette, az SZNT az 1945. aug. 23-án kiadott 104/1945- ös rendeletével ellenszolgáltatás nélkül azonnali hatállyal elkobozta a német és magyar nemzetiségű lakosság egész földtulajdonát. Az elkobzott, ill. lefoglalt földekből a helyi szlovákok legalább 5 ha-t igényelhettek. A már földdel bíró kisgazdák annyit, hogy az össztulajdonuk 8–12 ha, a sokgyerekes családok esetében 10–15 ha legyen. A belső telepesek 20, a repatriánsok 50 ha-ig igényelhettek. Az elkobzott nagygazdaságok német és magyar nemzetiségű alkalmazottait ellenszolgáltatás nélkül elbocsátották, a szlovákokat földdel, ill. készpénzzel kártalanították. A nemzetiségi alapokra helyezett földreform első szakaszát – az SZNT beleegyezésével – az 1945. okt. 25-én kiadott 108/1945-ös elnöki rendelet fejezte be, amely ellenérték nélkül elkobozta a köztársaság „ellenségeinek”, a magyar és a német nemzetiségű fizikai és jogi személyeknek még megmaradt földtulajdonát, valamint az összes ingó és ingatlan vagyonát. A földreform második, 1947-ben meghirdetett szakasza valójában az első csehszlovák földreform revízióját jelentette. Végrehajtása során több mint 150 ezer ha egyházi földbirtok kisajátítására került sor. A földreform harmadik szakaszára a kommunisták 1948-as hatalomátvételét követően került sor. Ekkor már minden 50 ha fölötti birtok kisajátításra került, amelyet azonban nem osztottak szét, hanem az alakuló állami gazdaságok és földműves szövetkezetek birtokába juttattak. Az 1945-ben meghirdetett földreform alapján 1948. jún. 15-ig Szl.-ban 614 426 ha földet, benne 302 104 ha mezőgazdasági területet koboztak el. Ebben a magyarlakta járások részesedése 148 000 ha volt, de a közellátás biztosítása érdekében 60 000 ha mezőgazdasági földet továbbra is magyar tulajdonosok művelhettek meg. – Ir. Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere (1999); Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között (2008).

Az állam beavatkozása a földtulajdonlásba, amelynek során a nagybirtokot politikai, gazdasági és szociális indíttatások miatt kisebb gazdaságokra osztották fel. A szlovákiai magyar kisebbség eddigi története során három földreformot élt át. Az első csehszlovák földreform 1918 és 1935 között zajlott le, szerves része volt a Csehszl. megalakulását követő szociális és nemzeti forradalomnak. A földreform alaptörvényeit az ún. forradalmi nemzetgyűlés fogadta el. A földreform kerettörvénye az 1919. ápr. 16-án megszavazott lefoglalási törvény volt, amely értelmében lefoglaltak minden olyan nagybirtokot, amely meghaladta a 150 hektárnyi mezőgazdasági területet vagy 250 hektárnyi területet általában. A tulajdonosok a lefoglalt birtokból 150 (250) ha területet automatikusan visszaigényelhettek, sőt kivételesen akár 500 ha nagyságú földterületet is megtarthattak, a többiért pedig kárpótlás járt nekik. A lefoglalt földet a föld vételárának megtérítése ellenében az 1920. jan. 30-án elfogadott kiutalási törvény értelmében a földigénylőknek utalták ki. A törvény alapvető célja a 6–15 ha nagyságú önellátó földműves gazdaságok létrehozása volt. Ezt egyrészt a már létező törpebirtokok kiegészítésével, vagyis kiskiutalással, másrészt pedig teljesen új parasztgazdaságok létrehozásával (kolonizáció) lehetett elérni. A kiutalás harmadik alapvető formáját a 30 ha-t meghaladó ún. maradékbirtokok létrehozása jelentette. A földreform lebonyolítását az állam az 1920-ban létrehozott Állami Földhivatalra (ÁFH) bízta, amely szinte korlátlan jogosítványokkal rendelkezett: megszabhatta a reform ütemét, kivételeket adhatott a lefoglalás alól, döntött a kiutalás formájáról, s arról, hogy ki kaphat földet. A földreform véglegesnek szánt mérlege szerint 1937. dec. 31-ig Szl.-ban összesen 1 407 361 ha földterület (Szl. összterületének több mint 28%-a) került lefoglalásra, amelyből 507 176 ha volt a mezőgazdasági terület. A lefoglalt területből az eredeti tulajdonosok 562 078 ha-t (ebből 178 190 ha mezőgazdasági területet) visszaigényeltek. Az összesen 189 424 új tulajdonos birtokába (ebbe az állam, a községek, az egyesületek stb. is beletartoztak) összesen 690 525 ha földtulajdon került. A kiutalt terület 42%-a, vagyis 290 453 ha terület 30 ha alatti kiskiutalás formájában került az összesen 187 453 birtokoshoz. Maradékbirtokot összesen 611 esetben hoztak létre, amelyek összterülete 74 654 ha (ebből 60 002 ha mezőgazdasági terület) volt. A szociális és gazdasági célkitűzések mellett az első csehszlovák földreformnak az addig jórészt német és magyar kézben lévő földbirtoktulajdon nacionalizációja, vagyis cseh-szlovák tulajdonosok kezébe való juttatása volt a célja. A történelmi Mo.-tól örökölt birtokstruktúra, s a Felvidék természeti viszonyai következtében a szlovákiai magyarságot különösen érzékenyen érintette ez. Szl.-ban a nagy- és középbirtokosok döntő többsége magyar volt, s a földbirtokreform hatálya alá eső birtokok többsége pedig a magyarok által lakott D-Szl.-ban volt található. A déli területeken különösen magas volt a mezőgazdasági munkások és cselédek száma, akik a nagybirtokok felszámolásával elveszítették addigi megélhetési lehetőségeiket, megfelelő anyagi eszközök hiányában és a földhivatal diszkriminatív politikájának következtében viszont nem jutottak földkiutaláshoz. Szl. déli járásaiban a ~ során kiutalt mintegy 140 ezer ha területből a szlovákiai magyarságnak mindössze annak 20%-a, vagyis 27 540 ha jutott. Ebből 24 311 ha magántulajdonba, 3229 ha pedig bérletbe került. A magyar kisebbségnek juttatott földterületből 17 622 ha kiskiutalásként lett kiosztva, 9918 ha nagyságú területet pedig maradékbirtokként kapott meg. A magyar nyelvterületen több mint 41 ezer ha került többségében pártpolitikai szempontok által kiválasztott cseh és szlovák nemzetiségű maradékbirtokosok, 44 000 ha pedig a kolonizáció során ideköltözött telepesek kezébe, a fennmaradó közel 30 000 ha pedig az állam tulajdonába ment át. A földreform ilyen eredménnyel végződő végrehajtása súlyos gazdasági károkat okozott a si magyarságnak, s nemcsak a magyar kisebbség társadalmi pozícióját, hanem politikai erejét is gyengítette. Az első bécsi döntés után a felvidéki földbirtokrendezés kormánybiztosává kinevezett Szilassy Béla vezetésével megkezdődött a csehszlovák földreform revíziója. A csehszlovák reform által kisemmizett magyar paraszti rétegek kárpótlására elsősorban a visszacsatolt területekről elköltözött cseh kolonisták és maradékbirtokosok földjeit használták fel. A pártpolitikai szempontok alapján végrehajtott földreform-revízió azonban a kisparaszti és földnélküli rétegek várakozásait nem váltotta be (ez ellen több helyen is – Fülek környékén, Ladamócon, Marosfalván, Nagykálnán, Újbarson, Zselízen – szót emeltek az érintettek). 2. A második földreformra az önálló szlovák állam (első Szlovák Köztársaság) idején került sor. Az elsősorban a zsidó földbirtokok felszámolását szolgáló reform kevéssé érintette a szlovákiai magyarságot, amelynek döntő többsége az első bécsi döntés révén visszakerült az anyaországhoz. 3. A harmadik földreformra a második vh.-t követően 1945 és 1948 között három szakaszban került sor. Ennek első szakaszát az 1945. júl. 21-i 12/1945-ös elnöki rendelet hirdette meg. Ez kimondta, hogy az 50 ha-on felüli mezőgazdasági, valamint 100 ha-on felüli erdőbirtok minden ellenszolgáltatás nélkül az állam tulajdonába megy át. A kisajátított földeket a Nemzeti Földalap kezelte. A kisajátított földek zömét a kassai kormányprogram által kollektív bűnösnek deklarált német és magyar nemzetiségű lakosságtól elkobzott földek képezték, amelyeket minden ellenszolgáltatás nélkül kizárólag szláv (cseh, szlovák, ruszin, ukrán) nemzetiségű kérelmezőknek utalhattak ki. A csehszlovák köztársasági elnök rendeletét megelőzte a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) 1945. febr. 27-én kiadott 4/11945-ös, csak Szl. területén hatályos rendelete, amellyel elkobozta az 1938. nov. 1-je előtt nem csehszlovák állampolgárok, valamint a jelzett időpont előtt magukat magyarnak, ill. németnek valló csehszlovák állampolgárok 50 ha-t meghaladó földtulajdonát. A határozat ellen nem lehetett fellebbezni. Mivel ez a rendelet a középbirtokot meghaladó földtulajdont érintette, az SZNT az 1945. aug. 23-án kiadott 104/1945- ös rendeletével ellenszolgáltatás nélkül azonnali hatállyal elkobozta a német és magyar nemzetiségű lakosság egész földtulajdonát. Az elkobzott, ill. lefoglalt földekből a helyi szlovákok legalább 5 ha-t igényelhettek. A már földdel bíró kisgazdák annyit, hogy az össztulajdonuk 8–12 ha, a sokgyerekes családok esetében 10–15 ha legyen. A belső telepesek 20, a repatriánsok 50 ha-ig igényelhettek. Az elkobzott nagygazdaságok német és magyar nemzetiségű alkalmazottait ellenszolgáltatás nélkül elbocsátották, a szlovákokat földdel, ill. készpénzzel kártalanították. A nemzetiségi alapokra helyezett földreform első szakaszát – az SZNT beleegyezésével – az 1945. okt. 25-én kiadott 108/1945-ös elnöki rendelet fejezte be, amely ellenérték nélkül elkobozta a köztársaság „ellenségeinek”, a magyar és a német nemzetiségű fizikai és jogi személyeknek még megmaradt földtulajdonát, valamint az összes ingó és ingatlan vagyonát. A földreform második, 1947-ben meghirdetett szakasza valójában az első csehszlovák földreform revízióját jelentette. Végrehajtása során több mint 150 ezer ha egyházi földbirtok kisajátítására került sor. A földreform harmadik szakaszára a kommunisták 1948-as hatalomátvételét követően került sor. Ekkor már minden 50 ha fölötti birtok kisajátításra került, amelyet azonban nem osztottak szét, hanem az alakuló állami gazdaságok és földműves szövetkezetek birtokába juttattak. Az 1945-ben meghirdetett földreform alapján 1948. jún. 15-ig Szl.-ban 614 426 ha földet, benne 302 104 ha mezőgazdasági területet koboztak el. Ebben a magyarlakta járások részesedése 148 000 ha volt, de a közellátás biztosítása érdekében 60 000 ha mezőgazdasági földet továbbra is magyar tulajdonosok művelhettek meg. – Ir. Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere (1999); Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között (2008).

Az 1947. ápr. 11. és 1948. dec. 22-e között lebonyolított csehszlovák–magyarlakosságcsere-egyezmény alapelve, a megközelítőleg egyforma nagyságú ingatlannal rendelkező családok párosítása volt. A valóságban azonban ez nem valósult meg, hiszen az ikresített családok csehszlovákiai magyar tagjai általában 30%-kal nagyobb ingatlant hagytak Szl.-ban, mint ikerpárjaik Mo.-on.

A második vh. utánijogfosztó intézkedések időszakában Szl.-ban a kitelepítésre ítélt magyarok és németek, valamint a szlovák kollaboránsok számára létesített gyűjtő- és munkatáborok. Az első táborokat 1945 tavaszán hozták létre, számuk mintegy 60 volt. 1945. nov. 1-jén az akkori 50 internálótáborban 21 842 internáltat tartottak fogva, akiknek a 82%-a német, 12%-a magyar, 6%-a szlovák volt. A legjelentősebb internálótábor, amelyben magyarok is raboskodtak, a pozsonyligetfalui, a pozsonyi patrongyári, a pozsonyi Szőlősi úti, a szentgyörgyi, a szeredi, a dunaszerdahelyi, a komáromi, az érsekújvári, a párkányi, a lévai, az ipolysági, a losonci, a szádalmási, a kassai és a késmárki tábor volt. A legnagyobb, pozsonyligetfalui táborban, amelybe a Pozsonyból kitoloncolt németeket és magyarokat internálták, 1945 nov.-ében 1450 magyart őriztek. A táborok nagy részét a német lakosság kitelepítése után és a csehszlovák–magyarlakosságcsere megindulását követően felszámolták, a pozsonyligetfalui tábort 1946. aug. 1-jén oszlatták fel.