deportálás
A szlovákiai magyarokat az 1945 és 1947 közötti időszakban sújtó esemény, amely során magyarok ezreit hurcolták csehországi kényszerközmunkára. A deportálásokat a csehszlovák köztársasági elnök 1945. okt. 15-én kiadott 88/1945-ös számú rendelete tette lehetővé, amely a csehszlovák állampolgárok, ill. lakosok közmunkára való behívásáról rendelkezett. A rendelet érintett minden 15–55 év közötti férfit és 18–45 év közötti nőt, de a kivételek felsorolásával lehetőséget adott a felmentésre. A gyakorlatban azonban ezek a kivételek nem vonatkoztak a német és a magyar nemzetiségű lakosságra, amellyel szemben a „toborzás” helyett sokkal inkább a kényszerítés eszközét alkalmazták. A „munkaerő-toborzás” ilyen fajta alkalmazása tulajdonképpen egyfajta nyomásgyakorlás volt a magyar kormányra, amely elutasította, később pedig hátráltatta a lakosságcsere-egyezmény megkötését, ill. végrehajtását. A magyarok kényszerközmunkájának első fázisában, 1945 őszén megközelítően 12 ezer értelmiségit, tisztviselőt, iparost, szakmunkást és mezőgazdasági dogozót vittek ki a cseh országrészekbe, de dec. végére már mind hazatértek. A második, 1947 nyarán megkezdett, de okt.-ben már le is zárt szakaszban a cseh országrészekben eluralkodott munkaerőhiány pótlására hirdetették meg Szl.-ban „A szlovák földművesek segítsége a cseh mezőgazdaságnak” elnevezésű toborzást, ez azonban a magyar lakosság körében eredménytelenül végződött. A magyar nemzetiségű lakosság kivételeket nem ismerő kényszerítésének részleteit a Belügyi Megbízotti Hivatal és a Szlovák Telepítési Hivatal dolgozta ki. Célja a hazai magyarok közötti félelemkeltés, azok távozásra kényszerítése, valamint a lakosságcserét a magyar családok gazdasági érdekeinek védelmében késleltető magyar kormány figyelmeztetése volt. Mikor a magyar kormány ennek ellenére is megtagadta a lakosságcsere megkezdését, s a párizsi békekonferencia is elutasította a magyar lakosság egyoldalú kitelepítésére vonatkozó csehszlovák javaslatot, 1946. nov. 17-én a belügyi szervek és a katonai egységek megkezdték a kijelölt magyar családok kényszerű kitelepítését, deportálását a cseh országrészekbe. A deportálásokat a kíméletlenség, a deportáltak vagyonának törvénytelen elkobzása és új, szlovák tulajdonosoknak való kiutalása jellemezte. A téli időszakban fűtetlen marhavagonokban szállított férfiak, nők, gyerekek és idősek sorsa megszólalásra késztetett több szlovák, magyar és a nyugati országokban élő főpapot, politikust és közéleti személyiséget. A deportálások leginkább a zárt magyar etnikai terület (Csallóköz, Mátyusföld, Gömör) falvait érintették, ahonnan átlagban egy-egy település egynegyedét, néhány esetben akár 30–40%-át is Csehországba hurcolták. A ~ok alkalmával 9610 családot, vagyis 41 666 személyt szállítottak ki, köztük 5422 hat évnél fiatalabb gyermeket (12,5%). További 2489, zömmel egyedülálló gazdasági munkás az események hatására önként költözött Csehországba. A tiltakozás hatására a csehszlovák hatóságok 1947. febr. 22-én leállították a ~okat. A deportáltak zöme 1947–1948 folyamán engedély nélkül, 1949. jan. 1-jét követően pedig a hivatalosan szervezett transzportokkal hazatért, kb. 10%-uk azonban Csehországban maradt, s leszármazottaik máig ott élnek. A hazatértek jelentős többsége visszaköltözhetett saját lakásába, visszakapta a házát, de az időközben szlovák kolonistáknak kiutalt házaikba (→belső telepítések) nem térhettek vissza. A deportáltak jelentéktelen összeget kaptak ún. kárpótlás keretében, amit 1953 nyaráig vehettek át. – Ir. Vadkerty Katalin: A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945–1948 között (1996), Janics Kálmán: A hontalanság évei (1979), Šutaj, Štefan: Nútené presídlenie Maďarov do Čiech (2005).
Hibát talált?
Üzenőfal