Lexikonok - Történelem
1 2 3
73 találat

reszlovakizáció

Részletek

reszlovakizáció
Reszlovakizáció − az "elmagyarosodott szlovákokat" reszlovakizáló kurzusra invitáló újságcikk 1947-ből (FI)

A szlovákiai magyar kisebbség statisztikai eltüntetésére irányuló akció a második vh.-t követő években. A ~ abból a nyilvánvalóan hamis feltételezésből indult ki, hogy a szlovákiai magyarság nagy része az elmúlt évszázadokban elmagyarosított szlovák, akiknek lehetőséget adnak arra, hogy visszatérjenek „eredeti” nemzetiségükhöz. A ~t a Szlovák Liga nevű szervezet kezdeményezte. Végrehajtását a szlovákiai Belügyi Megbízotti Hivatal 1946. jún. 17-én kiadott rendelete tette lehetővé, mely szerint a szlovák felmenőkkel is bíró, de magukat magyarnak jelentő csehszlovákiai magyarok önkéntességi alapon kérhették a szlovák nemzetiség megadását. Azok, akik hajlandóak voltak magukat szlováknak vallani, visszakapták állampolgári jogaikat, s mentesültek a vagyonelkobzás és a kitelepítés réme alól (jogfosztó intézkedések). A ~ valójában zsarolás volt a hatóságok részéről. A csehszlovák kormány és a Szlovák Nemzeti Tanács politikai egyezsége alapján a ~t csak Szl.-ban hirdették meg, Cseh- és Morvaországban „bizalmasan kezelték”, nem akartak hasonló lehetőséget biztosítani az ottani németeknek. A ~t a Belügyi Megbízotti Hivatal elnöksége által kinevezett Központi Reszlovakizációs Bizottság irányította és ellenőrizte. Fennhatósága alá tartoztak az egyes járásokban működő reszlovakizációs csoportok. A ~ első, 1946. jún. 1–1947. febr. 28-ig tartó szakaszában a 27 magyarlakta járás 712 településén 96 906 család, 327 827 személy reszlovakizált. Mivel a csehszlovák–magyar lakosságcsere a csehszlovák kormány számbeli elvárásait nem teljesítette, 1947. okt. 3-án meghirdették a ~ második szakaszát. A ~ végső eredményeként 135 317 család, vagyis 410 820 személy kérte a szlovák nemzetiséget, akik közül 326 679 személy kérelmét elfogadták, 84 141 személy kérelmét pedig különböző okok miatt elutasították. A ~t igazoló végzések kiadása adminisztrációs okokból kifolyólag elhúzódott, s mivel a 248/1948-as törvény értelmében a magyar nemzetiségű lakosság visszakapta a csehszlovák állampolgárságát, sok kérelmező nem vette át a végzést. A ~ nem hozta meg a kitervelői által elvárt eredményeket, mert bár statisztikailag jelentős mértékben csökkent a szlovákiai magyarok száma, a reszlovakizáltak döntő többsége továbbra is magyar identitású maradt, s amikor az ötvenes években már mód volt rá, ismét magyar nemzetiségűnek vallotta magát. – Ir. Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció (1993). Šutaj, Štefan: Reslovakizácia (1991).

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőVK - Vadkerty Katalin
Rövid URL
ID378867
Módosítás dátuma2014. december 12.

Rothermere-akció

Részletek

Rothermere-akció
Felhívás a Rothermere-akció elítélésére (FI)

Harold Sidney Rothermere lord, konzervatív angol sajtómágnás, a Daily Mail c. angol lapkonszern tulajdonosa 1927. jún. 21-én „Magyarország helye a nap alatt” címmel cikket közölt lapjában. Ebben azt a véleményét fejtette ki, hogy Közép-Európa békéjét csak a trianoni határok etnikai revíziója teremtheti meg, és Mo.-nak vissza kell kapni az elcsatolt – többségében magyarlakta – határ menti területeket, így D-Szl. magyarok által lakott területeit is. Noha az etnikai elvű revízió terve nem felelt meg teljes mértékben a korabeli magyar elképzeléseknek, a lord írása óriási lelkesedést váltott ki Mo.-on. Szintén pozitívan fogadták a felvetést a kisebbségben elő magyarok, akik egy esetleges határváltozás előhírnökét látták benne. Rothermere lordnak a határrevízió melletti nyílt kiállását részben a szlovákiai magyar kisebbség helyzete és a földreform során elszenvedett sérelmei váltották ki. A szlovákiai magyar politika – bár visszafogott formában – felsorakozott a Lord terve mögé, Szüllő Géza pedig a szlovákiai magyarság nevében táviratban köszönte meg Rothermere-nek a magyar kisebbség ügye melletti nyílt kiállását. A csehszlovák hivatalos politika viszont heves ellenakcióba kezdett. A kormány és különféle társadalmi egyesületek (Szlovák Liga, Matica slovenská) szervezésében Szl. szerte nemzeti tiltakozó gyűléseket tartottak, amelynek kicsúcsosodását az 1927. aug. 20-án Pozsonyban rendezett tömegdemonstráció jelentette. Egy össznépi petíciós akció is indult, amely során a magyar lakosságra is – többnyire sikertelen – nyomást próbáltak gyakorolni, hogy írják alá a revízióellenes szöveget. A Daily Mailben megjelent írás körüli vihar csak 1928 folyamán csitult el. A Rothermere-akció hozzájárult ahhoz, hogy Mo.-on újra felerősödjék a határrevíziós propaganda, miközben a korábban hangoztatott integrális revízió (Mindent vissza!) helyett az addiginál nagyobb teret kapott az etnikai elvű revízió. A Rothermere-akció egyik következménye a magyarországi Revíziós Liga megalakulása volt.

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID378966
Módosítás dátuma2014. december 15.

sportélet

Részletek

A szlovákiai magyarok sportélete két egymástól jól elkülöníthető korszakra bontható. Az 1918-tól 1938-ig tartó korszakban a magyar sportélet autonóm szervezetet alkotva működött, a második vh. utáni évtizedekben azonban erre már nem volt lehetőség. Az első Csehszlovák Köztársaságban a sport nemzetiségi elv alapján szerveződött meg, az egyes nemzeti kisebbségek külön sportszervezetekkel rendelkeztek és külön bajnokságokat, sportversenyeket rendeztek. A csehszlovákiai magyar sportélet legfőbb szerve a Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség volt. A labdarúgás mellett a szlovákiai magyarok körében a tenisz, az atlétika, az úszás és vízilabda számított népszerűnek, de külön magyar jéghokiszövetség és jéghokibajnokság is létezett. A szlovákiai magyar sportolók közül többen értek el kiemelkedő eredményeket. Közülük is kiemelkedik Kóczán Mór, aki az első köztársaság idején Dunaradványban volt ref. lelkész. A több atlétikai számban is eredményes Kóczán legjelentősebb eredményét még a Csehszlovák Köztársaság megalakulása előtt, az 1912-es stockholmi olimpián érte el, ahol bronzérmet szerzett gerelyhajításban. A legsokoldalúbb sportolók egyike Bárczy Oszkár volt, aki teniszben 1918-előtt magyar, 1918 után pedig szlovák bajnok volt. A Pozsonyi Torna Egylet (PTE) asztaliteniszezőjeként indult annak a Sidó Ferencnek a sportpályafutása, aki később Mo.-nak számtalan világbajnoki címet szerzett. 1938 és 1945 között a szlovákiai magyar sportszervezet betagolódott a magyarországi sportéletbe. Az első Szlovák Köztársaságban élő kis számú magyar kisebbség sportélete leginkább csak Pozsonyra korlátozódott, amelynek magyar egyesületei főleg az atlétikában értek el kimagasló eredményeket. A második vh.-t követően a szlovákiai magyarságot sújtó intézkedések közepette nem kerülhetett sor az autonóm magyar sportélet újjászervezésére. Mivel az 1948-tól kiépülő szocialista rendszerben erre szintén nem volt mód, így a továbbiakban autonóm szlovák magyar sportéletről már nem beszélhetünk. A magyar falvakban és városokban működő sportegyesületek az egységes csehszlovák sportszervezet tagjaiként működhettek, s az egyesületek tagsága is vegyes volt nemzetiségileg. A szlovákiai magyar sportolók leginkább a labdarúgásban, vívásban, vízilabdában, kajak-kenuban értek el jó eredményeket. Vízilabdában elsősorban Kassa, labdarúgásban Dunaszerdahely és Rimaszombat, kajak-kenuban és ökölvívásban Komárom, birkózásban Bős, női kézilabdában Nyárasd, vívásban pedig Somorja vált a szlovákiai magyar s egyben a csehszlovákiai sportélet egyik központjává. A második vh.-t követő évtizedekben a szlovákiai magyar sportolók közül többek között a diszkoszvetőBugár Imre, a labdarúgó Szikora György, Gőgh Kálmán, Móder József, Németh Szilárd, a kajakozó Szabó Attila, a vívó Loksáné Rácz Katalin, a vízilabdázó Gergely István, Riszdorfer Mihály és Richárd, ill. Vlček Erik kajakosok vagy a két paraolimpiai bajnok, az íjász Lyócsa Imre és az aszteliteniszező Gáspár László ért el kiemelkedő nemzetközi sikereket. – Ir. Turczel Lajos: Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918-1938 (1992).

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID379422
Módosítás dátuma2014. december 29.

szlovák–magyar államhatár

Részletek

A ~ Csehszlovákia megalakulását követően 1918–1919 folyamán alakult ki, végleges formáját pedig a trianoni békeszerződés rögzítette. Mivel a mai Szl. területe 1918-ig a történelmi Mo. szerves részét képezte, s attól közigazgatásilag sohasem különült el, a ~ kijelölésénél a történelmi elvek helyett más szempontokat kellett érvényesíteni. A Masaryk irányította cseh-szlovák emigráció által megfogalmazott határelképzelésekben kezdetben még az etnikai elvek is érvényesültek, 1916-tól azonban már arra törekedtek, hogy egy a Duna és Ipoly által behatárolt Szlovákiát fogadtassanak el a nyugati döntéshozókkal. A balkáni francia haderő parancsnoka, Franchet d´Esperey és Mo. miniszterelnöke, Károlyi Mihály között 1918. nov. 13-án Belgrádban megkötött katonai egyezmény azonban Észak-Mo. egész területét magyar igazgatás alatt hagyta. Ennek ellenére a csehszlovák kormány által a nov. 4-én megbízott ideiglenes szlovák kormány Szakolcára tette át a székhelyét, s ezzel egy időben cseh csapatok kezdtek benyomulni az a történelmi Mo. északnyugati megyéibe. Ezek a hadműveletek azonban sikertelenek voltak, s a cseh egységek kénytelenek voltak morva területekre visszavonulni. A Beneš külügyminiszter által irányított csehszlovák diplomácia a fait accompli elvére építve az észak-magyarországi területek (még a békekonferencia megkezdése előtti) birtokbavételére törekedett, s ehhez az ideiglenes magyar-szlovák határvonal kijelölését kérte Párizstól. Közben a csehszlovák kormányt Budapesten képviselő Milan Hodža tárgyalásokat kezdett a magyar kormánnyal, s dec. 6-án megegyezés született a Bartha-Hodža-féle magyar-szlovák demarkációs vonalról. Ez a Pozsony, Galánta, Léva, Rimaszombat és Kassa fölött meghúzott határvonal nagyjából a nyelvhatárt követte, érvényessége azonban csupán a végleges demarkációs vonal kijelöléséig tartó időszakra korlátozódott. Közben Beneš sürgetésére Párizsban kijelölték azt a demarkációs vonalat, amelynek leírását a magyar kormány dec. 23-án kapta kézhez. A Vix-jegyzékben előterjeszett döntés az etnikai elv helyett stratégiai, gazdasági és közlekedési megfontolások alapján a Duna, az Ipoly majd a Rimaszombattól az Ung folyóig húzott vonalban jelölte ki a Mo. és Szl. közötti demarkációs vonalat. Miután a magyar kormány a kijelölt vonal mögé vonta vissza csapatait, az olaszországi légiókkal megerősített csehszlovák egységek dec. és 1919. jan. folyamán fokozatosan birtokukba vették a nekik kijelölt területeket (államfordulat). A ~ kijelölése a békekonferencia feladata volt, amelyet az első demarkációs vonallal elégedetlen csehszlovák küldöttség egy ettől is délebbre, a Mátra és a Bükk déli lejtőin, húzódó határt jelölte meg, ezt a csehszlovák csapatok a márc. végén a Magyar Tanácsköztársaság ellen indított támadás során meg is próbáltak elérni. A békekonferencia illetékes bizottságai a határvonalat 1919 márcciusában tárgyalták, s a Legfelsőbb Tanács június 12-én véglegesítette, amely jórészt a Vix-jegyzékben meghatározott, ún. első demarkációs vonalra épült, noha az Ipolytól keletre több helyen Mo. hátrányára megváltoztatták azt, s több fontos vasúti csomópontot (pl. Ipolyság, Fülek, Feled stb.) Csehszlovákiához csatoltak. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés szövegébe néhány kisebb korrekciótól eltekintve (pl. Ligetfalu hovatartozása) a június 12-én megállapított határvonal került be, amely a mai napig a Mo. és Szl. közötti államhatárt képezi. Az 1938 és 1945 közötti időszakot kivéve, amikor az első bécsi döntés határozata értelmében a mai Dél-Szl. területe Mo.-hoz tartozott, jelentősebb változást ezen csupán a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés eszközölt, amely Mo.-tól Csehszlovákiához csatolta a pozsonyi hídfő három települését.

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
FejezetTörténelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID379944
Módosítás dátuma2015. május 8.

Szlovákia

Részletek

1939–1945 között és 1993- tól Szlovák Köztársaság. Szl. területe a történelmi Mo. északi részének atrianoni békeszerződés által az 1918-ban létrehozott Csehszlovák Köztársasághoz (→Csehszlovákia) való csatolásával alakult ki. ~ 1918-tól 1938-ig Csehszl. része, majd 1938 okt.-étől autonóm terület volt. Az önálló szlovák állam (az első Szlovák Köztársaság) létrehozása Csehszl. belső fejlődésének és a harmincas években egyre radikálisabbá váló szlovák szeparatista törekvéseknek, valamint a hitleri Németország szándékának köszönhető. A független Szlovák Köztársaság létrejöttét 1939. márc. 14-én kiáltotta ki a szlovák parlament. A magyarok által lakott déli területeit azelső bécsi döntés által elveszített ~ Európa egyik legkisebb állama volt (38 456 km2 és 2,6 millió lakos). Az 1939 júl.-ában elfogadott alkotmány szerint államformája köztársaság, élén a köztársasági elnökkel. A végrehajtó hatalom a kilenc tagú kormány, a törvényhozó hatalom pedig az egyre formálisabbá váló parlament kezében volt. A totalitárius, fasiszta jellegű állam ideológiája a szlovák nacionalizmusra, a rendiségre és a keresztény világnézetre épült. A hatalom az állampárt szerepét betöltő Hlinka Szlovák Néppártja (HSLS) kezében összpontosult, amely élén a vezérként tisztelt Jozef Tiso, a köztársaság elnöke állt. A HSLS-n kívül csupán az őshonos nemzetiségnek elismert németek és magyarok egy-egy pártja (Szlovenszkói Magyar Párt) fejthetett ki tevékenységet. A formális önállóság ellenére ~ a náci Németország csatlósállama volt, gazdasági, politikai és katonai lépéseit a háborús német hadigépezet érdekeinek rendelte alá. Tevékenyen vett részt Lengyelország és a Szovjetunió ellen viselt háborúban (1939. szept. 1-jén Németország mellett ~ is megtámadta Lengyelországot), s 1941 dec.-ében Nagy-Britanniának és az USA-nak is hadat üzent. A zsidókérdés megoldásában szintén a náci modellt követte, s faji alapú zsidótörvényt fogadott el. ~ból 1942 folyamán 58 ezer, majd az ország 1944-es német megszállása után további 13 ezer zsidót hurcoltak a náci haláltáborokba (→holokauszt). A demokrácia és az állampolgári jogok felszámolása ellenére a lakosság jelentős része pozitívan fogadta a szlovák államiság megteremtését, így az illegalitásba szorult ellenzék mozgástere sokáig viszonylag szűk volt. A polgári és kommunista ellenállás csupán 1943 végén fogott össze, aminek eredményeként 1944 aug.-ában kitört a szlovák nemzeti felkelésnek nevezett partizánháború. A Közép-Szl. hegyes-erdős területeire lokalizálható felkelést a szlovák hadsereg csupán német segítséggel tudta elfojtani. A második vh. vége után a Szlovák Köztársaság vezetői külföldre menekültek. Az önálló szlovák állam megszűnt létezni, s a Beneš által vezetett emigráció szándékai szerint és a győztes hatalmak döntése értelmében ~ 1992 végéig újból a felújított Csehszl. részévé vált. Noha az 1945-ben elfogadottkassai kormányprogram a szlovák alkotmányos szervek önállóságát irányozta elő, a prágai kormányzat a következő években azt fokozatosan felszámolta, s a kommunista fordulat után Csehszl. ismét centralizált államként működött. A cseh–szlovák ellentéteket és a szlovák szeparatista törekvéseket az 1968-asprágai tavasz átmeneti nyíltsága ismét a felszínre hozta. Az 1968. okt. 28-án elfogadott alkotmánytörvény Csehszl.-t ugyan szövetségi állammá nyilvánította, de a szlovák szervek továbbra is inkább csak formális szerepet kaptak. A szlovák emancipációs törekvések csupán a bársonyos forradalom után kerülhettek a felszínre, s Csehszl. szétválását követően ~ 1993. jan. 1-jétől ismét független állammá vált. A Szlovák Köztársaság területe 49 034 km2, lakosainak száma a 2011-es népszámlálás alapján 5 397 036 fő volt. Noha az alkotmány ~t nemzetállamként definiálja, a lakosság jelentős részét képezik a kisebbségek (kb. 15%). A békés szétválás ellenére ~nak számos nehézséggel kellett megküzdenie. Mivel a szövetségi állam intézményrendszerét és a külképviseleteket a cseh állam örökölte, ~ban ezeket ki kelleti. A gazdasági helyzet, a növekvő munkanélküliség és a demokratikus intézményrendszer kialakulatlansága permanens társadalmi elégedetlenséghez vezetett. Az 1992 és 1998 között Vladimír Mečiar vezetésével irányító kormánykoalíció számos, a demokráciát gyöngítő intézkedést hozott, amely következtében az ország fokozatosan elszigetelődött, és hátrányba került az európai uniós és NATO-csatlakozási tárgyalások során. Mivel a kormánynak a nacionalista Szlovák Nemzeti Párt is a tagja volt, megromlott a többségi nemzet és a kisebbségek, főleg a szlovákiai magyarság közötti kapcsolat is. Az 1998-as választásokon az euroatlanti integrációt támogató és a demokratikus intézményrendszer megszilárdítását szorgalmazó politikai erők kerültek hatalomra. Az új kormánykoalíciónak a szlovákiai magyarok legjelentősebb politikai képviselete, aMagyar Koalíció Pártjais részévé vált, s ezáltal csökkentek a nemzetiségi feszültségek is. A 2002-ben újból választási győzelmet arató koalíciónak köszönhetően a Szlovák Köztársaság 2004-ben a NATO és az Európai Unió teljes jogú tagjává vált.

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID379947
Módosítás dátuma2014. november 12.

szlovákiai magyar történetírás

Részletek

A történetírás évtizedeken keresztül a szlovákiai magyar tudományosság egyik legelhanyagoltabb területe volt, hiszen a rendszerváltás előtt intézményi háttérrel nem rendelkezett, magyar nyelvű egyetemi képzés hiányában pedig a szakemberképzés sem volt megoldott. A két vh. között a tudományos műhelyek hiányában csak a regionális jellegű művelődési szervezetek keretén belül folyt történetírói munka, amit elsősorban nem szakképzett történészek műveltek. A kevés szakképzett és a történetírást tudományos igénnyel művelő szakember közül is kiemelkedett Sas Andor, aki elsősorban gazdaság- és művelődéstörténeti munkákat publikált. A történettudomány diszciplínái közül jelentősebb eredményeket az egyház- és művelődéstörténet produkált. Haiczl Kálmán regionális témájú írásai mellett, a két háború közötti szlovákiai magyar katolikus mozgalmak történetét kutatta. A református püspök, Balogh Elemér, aki dolgozatai nagy részét még az államfordulat előtt jelentette meg, elsősorban a protestáns gályarabok történetét és a magyar-csehszlovák történeti kapcsolatokat dolgozta fel. Egyháztörténeti munkákat Kúr Géza, Pfeiffer Miklós és Czibor József jelentetett még meg. Művelődéstörténeti munkákat a magyar mellett németül is publikáló Benyovszky Károly, a műveinek nagy részét még az államfordulat megíró Kumlik Ede, az eperjesi kollégium és Sáros történetével foglalkozó Gömöry János publikált. Fontos részét képezte a korabeli szlovákiai magyar történetírásnak a hely- és várostörténet, amely témakörben többek között Alapy Gyula, Sziklay Ferenc, Jócsik Lajos, Ethey Gyula és Darkó István. Blanár Béla a jogtörténet, Wick Béla pedig a művészettörténet témakörében alkotott jelentőset, a korabeli magyar sportélet egyik irányítója, Révay István pedig a demográfia kiváló művelője volt. A második vh.-t követően a ~ még rosszabb helyzetbe került, mint korábban, hiszen immár nem csupán az intézményi háttér hiányzott, de az 1945 utáni években a szlovákiai magyarságot megfosztották értelmiségétől (lakosságcsere), a szocializmus viszonyai között pedig a szabad kutatómunka feltételei is hiányoztak. A rendszer ideológiai béklyóba zárta a történetírást, az egyedüli üdvözítő módszer a marxizmus, a legfontosabb téma pedig a munkásmozgalom története volt. A szlovákiai magyarok története viszont nem tartozott a megengedett témák közé, így ennek feldolgozásával elsősorban az emigrációban élő Halász Miklós és Ölvedi János foglalkoztak. Az ötvenes évek legfontosabb hazai alkotója a pozsonyi magyar tanszék akkori vezetője, Sas Andor volt, igaz A szlovákiai zsidók üldözése c. munkája csupán harminc évvel a halála után jelenhetett meg. A munkásmozgalmi témákat Roják Dezső, Csizmadia Dezső, Hamar Kálmán dolgozták fel. A hatvanas évek politikai és társadalmi erjedése a szlovákiai magyarok történet feldolgozásának az igényét is megszülte, ehhez azonban sem az intézményi, sem a személyi feltételek nem voltak adottak. 1968-ban egy önálló magyar tudományos intézményrendszer (Csehszlovákiai Magyar Tudományos Akadémia) kialakítása is felmerült, ám ez nem valósulhatott meg. Ennek híján a Csemadokon belül próbálták megteremteni a szakkutatások, közte a történetírás feltételeit. Az így létrehozott történelmi szakosztály, ill. a csupán a megalakulás stádiumáig eljutó Csehszlovákiai Magyar Történelmi Társulat azonban érdemi munkát nem tudott végezni. Noha a normalizáció időszaka sem kedvezett az önálló ~ kibontakozásának, ebben a korszakban több jelentős egyéni teljesítmény született. A szlovákiai magyarság két háború közötti történetének megismerésében kiemelkedő szerepe volt Turczel Lajosnak. Ő ugyan nem volt történész, de művelődéstörténeti jellegű munkái máig nélkülözhetetlen forrásai a korszakkal foglalkozó szaktudománynak. A magyar sportéletről szóló monográfiája pedig a mai napig az egyedüli kísérlet a téma feldolgozására. Szintén nem volt professzionálissz Janics Kálmán, ám A hontalanság évei című munkája úttörő jelentőségű a szlovákiai magyarok 1945 utáni sorsának kutatása szempontjából. Bár Gyönyör József könyvei jórészt a rendszerváltás után jelentek meg, genezisük 1989 ellőttre nyúlik vissza. Gyönyör munkái, elsősorban jog- és alkotmánytörténeti szempontból fontosak, de demográfiai vonatkozásai máig megkerülhetetlenek. Az orvostörténeti témákban Duka Zólyomi Norbert alkotott jelentőset, Pozsony helytörténetét pedig Fogarassy László kutatta. Igaz e témájú dolgozatai jórészt csak a rendszerváltás után jelenhettek meg. Püspöki Nagy Péter munkássága számos területen, a helytörténetben, a heraldikában és a középkori magyar történelem kutatásában is megkerülhetetlen. A rendszerváltás a ~ szempontjából is éles korszakhatárnak számít, hiszen a változások nem csupán a kutatás és publikálás szabadságát hozták el, hanem lehetővé tették az ehhez szükséges intézményrendszer kiépülését is. Ez elsősorban a Fórum Kisebbségkutató Intézetet és a Selye János Egyetemet jelenti, de fontos szerepet tölt(ött) be a honi történetírásban a Mercurius Társadalmtudományi Kutatócsoport, a Magyar Kultúra Múzeuma, a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület és több dél-szlovákiai múzeum és levéltár is. A hazai folyóiratok közül történeti témájú tanulmányokat elsősorban a Fórum Társadalomtudományi Szemle, a Gömörország, az Irodalmi Szemle jelentetnek meg. A rendszerváltás után fellendülő ~ ugyan elsősorban a szlovákiai magyar kisebbség történetére fókuszál, de más témákban is jelentős alkotói vannak. A régészet szakterületén Trugly Sándor és Nevizánszky Gábor tevékenykedik, Püspöki Nagy Péter a középkori egyháztörténettel, Novák Veronika a történelmi segédtudományok és a Mátyusföld múltjával, Stresnák Gábor a nemesi családok kutatásával foglalkozik. A SZTA kutatói, Lengyel Tünde a koraújkori társadalomtörténet, Vörös László pedig a dualizmus nemzetiségi viszonyainak a kutatója. Az eperjesi egyetem oktatója, Kónya Péter a régió története mellett elsősorban a koraújkor történetét kutatja. Az első Csehszlovák Köztársaság időszakának politikatörténeti vonatkozásaival Popély Gyula és Simon Attila, gazdaságtörténetével Gaucsík István foglalkozik. A szlovákiai magyarok 1945 utáni üldöztetésének feltárásában Vadkerty Katalin végzett úttörő jelentőségű munkát, a kommunizmus időszakának kutatói közül pedig Popély Árpád és Kiss JózsefSzarka László a magyar–szlovák kapcsolattörténetet érintő dolgozatai mellett kutatásszervező tevékenysége által emelkedik ki. Molnár Imre elsősorban Esterházy János tevékenységének feltárásában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Erősen jelen van a szlovákiai magyar történetírásban a helytörténetírás, amelynek a kiemelkedő alakjai közé a Gömörrel foglalkozó B. Kovács István, a Nógrádról több munkát megjelentető Puntigán József, a Hont térdségét kutató Csáky Károly, a nagymegyeri Varga László, a komáromi Mácza Mihály és Szénássy Zoltán és a galántai Pukkai László tartozik. A Csallóközi Kiskönyvtár sorozatának szerkesztésével példaértékű munkát végez Koncsol László. A művelődéstörténet terén Tóth László alkotott jelentőset.

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem / Egyéb
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID488504
Módosítás dátuma2016. január 21.

szlovákiai magyarság története

Részletek

A mai Szl. területén élő nagyszámú magyarság az önálló csehszlovák állam megalakulása (Csehszlovákia megalakulása) következtében vált kisebbséggé. Történetét az 1938-ban bekövetkezett határrevízió (első bécsi döntés), a második vh. befejezése, az 1948-as kommunista hatalomátvétel és a bársonyos forradalom öt nagyobb korszakra osztja. Az 1918. okt. 28-án megalakult Csehszlovák Köztársaság (Csehszlovákia) és Mo. között elsősorban stratégiai és gazdasági (a vasútvonalak szerepe volt a meghatározó) elvek alapján húzták a trianoni békeszerződés által szentesített államhatárt. Ennek következtében egy Pozsonytól Királyhelmecig húzódó összefüggő, magyarok által lakott területsáv is Csehszl.-hoz került, valamint ekkor még jelentős számú magyar lakosság élt szinte valamennyi fontos szlovákiai városban is. Az 1910-es népszámlálás alapján a Csehszl.-hoz került területeken 890 ezer (Kárpátalját is beszámítva pedig több mint 1 millió) magyar anyanyelvű személy élt. A Szl.-ba került magyarság nehezen viselte, hogy megkérdezése nélkül idegen országba került (államfordulat). Kisebbségi helyzetét sokáig csupán ideiglenesnek tekintette, s néhány kisebb helyi incidenstől eltekintve nem is fejtett ki ellenállást a Mo. északi megyéibe bevonuló cseh légiókkal szemben. Több mint 120 ezer főre tehető viszont azoknak a száma, akik Csehszl. megalakulását követő első hónapokban, önkéntesen vagy az új hatalom kényszerének engedve, Mo.-ra költöztek. Többségük állami alkalmazott: rendőr, vasutas, postás, tanító volt, akik a bizonytalan jövőjű új hatalomnak nem akartak hűségesküt tenni. Részben ezzel is magyarázható, hogy az 1921-es csehszlovákiai népszámlálás idején már csupán 650 597-en, az 1930-as népszámlálás idején pedig csupán 592 337-en vallották magukat Szl. területén magyarnak. A szlovákiai magyarság számának folyamatos csökkenése leginkább a korábban két- vagy háromnyelvű (német-magyar-szlovák) városi közegben (pl. Pozsony, Kassa, Nyitra stb.), ill. Szl. északi területein volt erőteljes. De hozzájárult ehhez a csökkenéshez az is, hogy a magyar nyelvű és korábban magát magyar anyanyelvűnek valló zsidóság egy része a csehszlovák népszámlálások során a neki felkínált lehetőséggel élve zsidó nemzetiségűnek vallotta magát. A ~nek első korszakát a hatalomváltás utáni első évek magyarellenes és szlovákosító intézkedései nyitották meg. A magyarság ekkor nem csupán a központi hatalomból szorult ki, de az állami és közalkalmazotti szférából is. Jelentősen csökkentek nyelvhasználati, oktatási és kulturális lehetőségei, a hatalom pedig egymás után rombolta le, ill. távolította el D-Szl.-ban a magyar jellegű emlékműveket és szobrokat. Az 1920 elején a nemzeti kisebbségek képviselői nélkül megalkotott és elfogadott csehszlovák alkotmány megteremtette a parlamentáris demokrácia kereteit, amelyben a kisebbségek jogait az alkotmány mellett a Csehszl. által Saint Germain-ben 1919. szept. 10-én aláírt kisebbségvédelmi szerződés szabta meg. A törvények lehetővé tették a szlovákiai magyarság legális politikai képviseletét, a magyar nyelv használatát D-Szl.-ban és a magyar nyelvű iskolahálózat működtetését. A szlovákiai magyarokat azonban a demokratikus viszonyok ellenére is számos sérelem érte, amelyek jórészt a csehszlovák politika nemzetállami törekvéseiből fakadtak: a magyarok ezreitől tagadták meg az állampolgárságot, a politika, a nyelvhasználat, az önkormányzatiság, oktatás és a gazdaságpolitika területén pedig napirenden voltak az olyan intézkedések, amelyek hátrányosan érintették a magyar közösséget. Az oktatás terén ilyen volt a magyar nyelvű felsőoktatás felszámolása és több dél-szlovákiai város magyar nyelvű középiskolai oktatásnak az elsorvasztása. Súlyos károkat okozott a magyarságnak a nemzeti szempontok alapján végrehajtott földbirtokreform, amely során D-Szl. magyarok által lakott területein kiosztott kisbirtokok és maradékbirtokok döntő többségét szlovák és cseh igénylők kapták meg. Sérelemként élte meg a magyar kisebbségazgatás „magyartalanítását”, a közigazgatási (közigazgatási reformok) határok átrajzolását, és azt, hogy a hatalom igyekezett gátolni a szlovákiai magyarok kulturális és politikai önszerveződését. Mindezek ellenére a csehszlovákiai demokrácia lehetőségeit kihasználva a két háború között a szlovákiai magyar kisebbség politikai, gazdasági és társadalmi élete gazdagnak volt mondható. Számos magyar közművelődési szervezet működött, volt magyar nyelvű sajtó, és a szlovákiai magyarság autonóm sportéletet folytatott. A csehszlovák parlamentáris rendszer jellegének köszönhetően, a szlovákiai magyar lakosság a politikai pártok széles spektruma között választhatott. A magyar választók nagy részét maga mögé állító sérelmi politikát folytató magyar pártok végső célja a trianoni határok békés revíziója volt, amivel a korabeli szlovákiai magyar társadalom döntő többsége is azonosult. A magyar kisebbség körében jelentős szavazóbázisa volt a CSKP-nak, amely főleg a földreform miatt elégedetlen mezőgazdasági munkások rétegét szólította meg. A csehszlovakista pártok által támogatott aktivizmus viszont leginkább csak az állami alkalmazásban álló magyarok körében volt sikeres, hiszen az aktivista pártok támogatása az állami alkalmazás egyik fontos feltétele volt. A harmincas évek nemzetközi eseményei hatására és Budapest sürgetésére 1935-ben a két legnagyobb magyar párt egyesült, s létrehozta az Egyesült Magyar Pártot, amely a korábbinál is erőteljesebben követelte a csehszlovák kormánytól a magyar kisebbség sérelmeinek orvoslását. Milan Hodža miniszterelnöksége idején, 1938-ban ugyan kidolgozásra került a kisebbségek jogállását is rendező nemzetiségi statútum, ez azonban a korabeli belpolitikai fejlődés miatt már nem kerülhetett elfogadásra. A szudétanémet kérdés miatti feszült belpolitikai helyzetben a szlovákiai magyar lakosság végig megőrizte nyugalmát, s D-Szl.-ban 1938 őszén is békés maradt a helyzet. Ekkorra a korábbi politikai megosztottságot jórészt felszámolva, az Egyesült Magyar Pártnak sikerült maga mögé állítani a szlovákiai magyarság döntő többségét. Az 1938. szept. 29-i müncheni egyezmény megkötését követően a magyarok egységesen az etnikai elvű revízió mellé sorakoztak fel. A Csehszl. és Mo. közötti komáromi tárgyalások és az azt követő jegyzékváltások során a két ország lényegében megegyezett a Szl. által Mo.-nak átadandó területekről, néhány vitás város (Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár) miatt azonban nemzetközi döntőbíráskodást kértek. A német és olasz külügyminiszter által 1938. nov. 2-án elfogadott első bécsi döntés alapján Mo.-hoz csatolták a többségében magyarok által lakott dél-szlovákiai területeket. A 10 390 km2 területen 854 217 lakos élt, amelynek az 1938-as dec.-i népösszeírás szerint több mint 80%-a magyar volt. (Az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint csupán 68%-a.) A bécsi döntés után mintegy 60 ezer magyar maradt Szlovákia területén, nagy részük Pozsonyban és Nyitra környékén élt. Helyzetüket a Mo. és a Szlovák Köztársaság közötti reciprocitásról szóló szerződés határozta meg. A totalitárius szlovák államban (első Szlovák Köztársaság) csupán korlátozott tevékenységet folytatható Szlovenszkói Magyar Párt vezetője Esterházy János volt, aki egyedül képviselte a magyar kisebbséget a szlovák parlamentben. Neki is köszönhető, hogy a Szlovenszkói Magyar Párt és a szlovákiai magyarok (néhány egyén kivételével) a fasizálódó Szl.-ban sem kompromittálódtak a fasizmus által. Az első bécsi döntéssel Mo.-hoz került tömegek a szociális és gazdasági nehézségek ellenére is örömmel illeszkedtek be az anyaország társadalmi életébe. Az 1939-ben kitört második vh. azonban a visszacsatolt területeken is súlyos áldozatokat követelt: tízezrek haltak meg a frontokon és a hátországban, ill. a koncentrációs táborokban. A második vh. befejezése után a szlovákiai magyar kisebbség történetének legnehezebb szakasza kezdődött el. Az már a háború alatt eldőlt, hogy az első bécsi döntést a győztes hatalmak semmisnek tekintik, slmazódott a Beneš által vezetett emigrációnak az a célja, hogy a jövendőbeli Csehszl. németek és magyarok nélkül, szláv nemzetállam legyen. A német és magyar kisebbség sorsa azonban mégis eltérően alakult. Noha a tervek megvoltak rá, a magyar kisebbségnek a csehországi németekéhez hasonló vad elűzése csupán minimális mértékben valósult meg, a nyugati hatalmak pedig nem járultak hozzá a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítéséhez. A szlovákiai magyarság háború utáni üldöztetésének alapját az 1945. ápr. 5-én elfogadott kassai kormányprogram jelentette, amely megfogalmazta a kollektív bűnösség elvét. A kormányprogram szellemét Beneš elnök és a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei (jogfosztó intézkedések) érvényesítették. A jogfosztó rendeletek megfosztották a magyarokat állampolgárságuktól és földtulajdonuktól, betiltották egyesületeiket, felszámolták a magyar nyelvű iskolahálózatot és a sajtót. Beneš elnök 88/1945-ös rendelete alapján 1946–1947 telén magyar családok ezreit, összesen 44 ezer személyt hurcoltak Csehországba (deportálás), hogy ott a kitelepített németek helyén dolgozzanak. A deportált magyarok nagy része ugyan a következő években hazatért szülőföldjére, házaikba azonban nem mindig költözhettek vissza, hiszen azokba közben szlovák telepesek költöztek. A deportálások körülményei miatt nemcsak a magyar közvélemény emelte fel a szavát, de a szlovák püspöki kar is tiltakozott ellene. Habár a potsdami konferencia elutasította a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítését, a csehszlovák kormánynak a Szovjetunió támogatásával sikerült az ún. csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményre rábírni a magyar kormányt. Ennek értelmében a csehszlovák hatóságoknak joguk volt ugyanannyi szlovákiai magyart Mo.-ra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák hajlandó volt önként Szl.-ba költözni. Az 1947 ápr.-ától 1949 nyaráig tartó akció során Szl.-ból Mo.-ra 89 660 személyt telepítettek át, míg Mo.-ról 73 ezer személy költözött Szl.-ba. A felsorolt eseményekkel egyidőben zajlott a reszlovakizáció, amely az anyagi, szociális és jogi biztonságától megfosztott magyarok megzsarolásának bizonyult, s arra kényszerítette őket, hogy szlováknak vallják magukat. A deportálást, kitelepítést és a jogfosztás egyéb következményeit elkerülni kívánó magyar családok tízezrei választották ezt a lehetőséget, s összesen 326 ezer személy vallotta magát szlováknak. Az 1948 febr.-i kommunista fordulat a nemzetiségi kérdés megoldásában is új eszközöket hozott. A Moszkva által erőltetett proletár internacionalizmus jegyében a magyar kisebbség fokozatosan visszanyerhette jogait: visszakapta állampolgárságát, leállították a lakosságcserét, s a Csehországba deportáltak is hazatérhettek. 1948 őszén újra nyitották kapuikat a magyar iskolák, s megindult a magyar nyelvű sajtó. A kommunista párt azonban szigorú ellenőrzést gyakorolt a nemzetiségi politika fölött is, így a magyar kisebbség csak olyan tevékenységet fejhetett ki, amely a párt érdekeinek megfelelt. Erre az SZLKP KB-a mellett létrehozott Magyar Bizottság felügyelt. A magyar kisebbség szempontjából meghatározó volt a Csemadok létrehozása, amely annak ellenére, hogy a párt politikáját közvetítette a magyar kisebbség felé, a rendszerváltásig pótolhatatlan szerepet töltött be a magyarság kulturális életében. Az ötvenes években a szlovákiai gazdaságban és társadalomban bekövetkezett változások jelentős mértékben befolyásolták a szlovákiai magyarok helyzetét is. A főleg falusi magyar lakosságot erőteljesen sújtó kollektivizálás és az urbanizáció gyorsították a belső telepítések és lakosságcsere által amúgy is megbontott magyar közösségek további bomlását. Az országban beindult nagyfokú iparosítás ellenére D-Szl.-ba szinte alig telepítettek ipart, így megerősödött a magyar lakosság munka utáni migrációja Pozsonyba, Kassára, a Vág völgyébe vagy Csehországba. Mindezek hatására a korábban kompakt magyar településszerkezet is bomlásnak indult. Az 1960-ban elfogadott közigazgatási határok pedig azt eredményezték, hogy i hét helyett mindössze két magyar többségű járás (a Komáromi és a Dunaszerdahelyi) maradt. Az ötvenes évek viszonylag toleráns nemzetiségi politikája következtében viszont, hogy az 1950-es népszámlálással szemben, amikor csupán 354 532 személy vallotta magát magyarnak, 1961-re ez a szám 518 782-re emelkedett. Az 1960-as évek a merev sztálinista rendszer fokozatos lazulását és a prágai tavasz reformmozgalmának kibontakozását hozták magukkal. A társadalom demokratizálásával azonban felszínre került az eddig mesterségesen szőnyeg alá söpört nemzetiségi probléma is. A CSKP új vezetésének a felszólítására a Csemadok kidolgozta a magyar-kérdés megoldására irányuló javaslatát, amely a teljes egyenjogúság és a kulturális önigazgatás elveire épült. Az öt szomszédos ország 1968. aug. 21-i katonai inváziója azonban nemcsak a társadalom demokratizálását szakította félbe, hanem a kisebbségi kérdés megnyugtató megoldását is. Az 1969-ben életbe lépett alkotmánytörvényből így a magyar kisebbség egyenjogúságát szavatoló – korábban már megígért – biztosítékok kimaradtak. A husáki normalizáció éveiben az erősödő pártállami ellenőrzés és centralizáció a magyarságot az ország többi lakójával egyformán sújtotta. A nemzetiségeket hátrányosan érintő, a magyar kisebbség nyelvi, oktatási jogai ellen irányuló intézkedésekre a Charta 77-tel is kapcsolatban álló és a magyar nyelvű oktatás védelmére alakult a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága próbálta felhívni a nemzetközi közvélemény és a magyar kisebbségek iránt közömbös magyarországi kormányzat figyelmét. 1989. nov. 17-ét követően a közélet demokratizálása mellett a nemzetiségi kérdés megoldását is remélő szlovákiai magyarok a rendszerváltás határozott támogatóivá váltak, vezetőik pedig az átalakulás élharcosai közé tartoztak. Az első szabad választásokat követően a demokratikus szlovák erőkkel szorosan együttműködő FMK (Magyar Polgári Párt) kormánytényezővé vált, az Együttélés Politikai Mozgalom és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pedig konstruktív ellenzéki szerepet vállalt. A Vladimír Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomból (Hnutie za demokratické Slovensko – HZDS) és Szlovák Nemzeti Pártból (Slovenská národná strana – SNS) álló és Szl.-t 1992 és 1998 között irányító kormánykoalíció idején a szlovákiai magyarság helyzetében romlás állt be. A kormánykoalíció által tudatosan szított kisebbségellenes közhangulat, a magyar nyelvhasználatot és a magyar nyelvű oktatást sújtó intézkedések sora a magyar kisebbséget a kormányváltást szorgalmazó erők legstabilabb támogatójává tették. Az 1998-as parlamenti választásoktól a magyar kisebbség döntő többségének támogatását élvező Magyar Koalíció Pártja két cikluson keresztül is a kormányon lévő erők közé tartozott. Így jelentős szerepe volt a szlovákiai társadalom demokratizálásában, s abban, hogy Szl. az Európai Unió és a NATO teljes jogú tagjává vált. Eközben azonban D-Szl. térsége és a szlovákiai magyar társadalom is jelentős átalakuláson ment keresztül. Mára a szlovákiai magyar kisebbség Trianon idején egységes és kompakt településszerkezete jelentősen összezsugorodott, és néhány kistérség kivételével vegyes lakosságúvá vált.

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID380013
Módosítás dátuma2015. február 7.

Tavaszi Parlament

Részletek

A csehszlovákiai magyar kulturális szervezetek népfrontos jellegű találkozója. A ~et a Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Társaságban és a Magyar Szellemi Társaságban tevékenykedő többségében aktivista és baloldali érzelmű személyiségek hívták létre. Első összejövetelére 1936. ápr. 18–19-én került sor Érsekújvárott. A mintegy negyven résztvevő között a szlovákiai magyar művelődés olyan meghatározó személyiségei voltak, mint Brogyányi KálmánHantos LászlóRévay István grófSzalatnai RezsőSzombathy ViktorEsterházy LujzaPeéry Rezső és Győry Dezső. A ~ célja az antifasiszta szemléletű magyar szervezetek összefogása és közös program kidolgozása volt. Az érsekújvári találkozó résztvevői 10 pontba sűrített programot fogadtak el, amelyben a csehszlovákiai magyarság kulturális igényeinek felsorolása mellett a szlovák–magyar együttműködés igénye is megfogalmazódott. A ~ végül rövid életű kezdeményezésnek bizonyult. Az 1936 dec.-ében megtartott második találkozón ugyanis az ellenzéki magyar politika befolyása alatt álló szervezetek képviselői már nem vettek részt, ami a kezdeményezés kudarcát jelentette. – Ir. Vadász Ferenc: Magyar kulturális népfrontszervezési kísérletek Csehszlovákiában. 1936–1938. (Múltunk, 1997/3).

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID380364
Módosítás dátuma2015. július 24.

telepesfalvak

Részletek

telepesfalvak
Az 1920-as években létrehozott kolóniák (SL)

Az első csehszlovák földbirtokreform során lezajlott telepítési akció, amely Csehszl. németek és magyarok által lakott határ menti területeit érintette. Mivel a földművesek letelepítésére a német határvidék kevésbé volt alkalmas, a ~ súlypontja D-Szl.-ra esett. Az Állami Földhivatal (ÁFH) és a különböző cseh-szlovák szervezetek tervei alapján D-Szl. magyarok lakta területein több mint száz telepesfalu létrehozását és több tízezer telepescsalád letelepítését tervezték. A ~ végrehajtását az ÁFH, 1925-től pedig a pozsonyi székhelyű Telepítési Hivatal végezte, amely irányításával az északi hegyvidék szlovák földműveseit, morva és cseh gazdákat, külföldről visszaköltöző cseheket és szlovákokat telepítettek le. A telepesek a nekik kiutalt földterület megvásárlásához, lakóházaik és gazdasági épületeik felépítéséhez, valamint a gazdálkodásukhoz jelentős állami segítséget kaptak. Ennek ellenére az eredeti otthonuktól eltérő természeti környezet, éghajlat és idegen gazdálkodási viszonyok között nagy részük jelentős nehézségekkel küzdött. A ~nak két formája volt, az ún. állami és a magán~. Az első esetben a telepesek az ÁFH által már lefoglalt nagybirtokokból a hagyományos kiutalási eljárás során vásárolhattak birtokot. A magán~ során a telepesek a nagybirtokostól vették meg a területet, de az adásvétel ebben az esetben is az ÁFH javaslatára és engedélyével történt. A telepítések 1921-ben indultak meg és nagyjából a húszas évek végéig tartottak. A ~ során ügyeltek arra, hogy az egyes telepek ne egymástól elszigetelten, hanem 5–8 kolóniát magukba foglaló településcsoportokként jöjjenek létre, mivel így látták biztosítottnak, hogy nemcsak megőrzik etnikai jellegüket, hanem asszimiláló hatást is tudnak gyakorolni a környező magyarságra. A kolóniák helyszínének kijelölése során elsődlegesek a nemzetpolitikai szempontok voltak, s a telepeket úgy alakították ki, hogy azok a szlovák nyelvterület irányából délfelé nyúlva észak-déli irányban felszabdalják a magyar településszerkezetet, ill. egy-egy jelentősebb magyar jellegű várost elszigeteljenek. Sajátos típusát képezték a kolóniáknak az ún. legionárius telepek, amelyeket stratégiai okokból a magyar államhatár közvetlen közelében, ill. a fontosabb vasúti csomópontok mentén hoztak létre. A legjelentősebb telepescsoportok a Felső-Csallóközben, Komárom térségében, valamint Losonc és Rimaszombat környékén jöttek létre. Míg a Duna mentén általában az ÁFH által létrehozott nagy létszámú kolóniák voltak a jellemzőek, Barsban, Nógrádban és Gömörben gyakoribb volt a magánkolonizáció. A húszas évek végéig Szl. magyarok által lakott területein 143 kolónia jött létre (ebből 59 az ÁFH által létrehozott), amelyen mintegy 3300 család telepedett le. A kolóniák összterülete meghaladta a 45 ezer ha-t. A ~ felgyorsította D-Szl. etnikai jellegének megváltozását. A korábban egynyelvű községek vegyes lakosságúvá váltak, a kolonisták számára létrehozott iskolákba pedig egyre több magyar gyereket írattak. Az 1938-ban bekövetkezett első bécsi döntés következtében a telepesek döntő többsége elhagyta a kolóniákat, s visszaköltözött eredeti lakóhelyére. Egy részük (elsősorban a csehországiak és a határvédelemből részt vállalók) még a magyar honvédség bevonulása előtt elköltözött, mások csak az új hatalom kényszere hatására. A második vh. befejezését követően a telepesek egy része ismét visszatért D-Szl.-ba. A magyar többségű környezetben hosszú távon azonban csak a nagyobb létszámú kolóniák őrizték meg szláv etnikai jellegüket, más telepek pedig vegyes etnikumúvá váltak vagy elmagyarosodtak. – Ir. Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között (2008).

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID375513
Módosítás dátuma2015. január 24.

településnevek

Részletek

A szláv nemzetállam kialakításának egyéb eszközeitől (→jogfosztó intézkedések) nem lehet különválasztani a szlovákiai magyar települések nevének megváltoztatását. Az 1948. jún. 11-én napvilágot látott rendelet célja D-Szl. etnikai képének megváltoztatása, magyar jellegének eltüntetése volt. A 946. számú rendelettel összesen 710 település nevét változtatták meg, amelyek nagy része a magyar nyelvterületen volt található. Egyúttal megszüntették a magyar és német nyelvű települések 1927 óta érvényben lévő kétnyelvű megnevezését is. A települések nevének megváltoztatása újdonságnak számított a szlovák nacionalizmus eszköztárában, hiszen az első köztársaságban általában a magyar nevek hagyományos szlovák változatát, pl. a Rimavská Sobota (Rimaszombat), Košice (Kassa), Rožnava (Rozsnyó), Bes (Bős) vagy újonnan alkotott szlovák fordítását, pl. Veľký Meder (Nagymegyer) használták, s a hivatalos szlovák helységnév mellett feltüntették a magyar nevet is. Az 1948-ban kihirdetett belügyi rendelet értelmében viszont a magyarosnak tűnő településneveket teljesen megváltoztatták. Az új név alapja gyakran a régi név nyersfordítása volt, így lett pl. Csiliznyáradból, amely az első köztársaság idején a Ňárad Čilizský nevet viselte Topoľovec, Nemesgombából Hubice, Oldalfalából pedig Stránska. Az új megnevezések sokszor minden logikát nélkülöző fantázianevek voltak, pl. Nagymegyer nevét Čalovóra, Szalakuszt előbb Salakúzy-ra, majd Sokolníky-ra változtatták. Gyakori volt az is, hogy a magyar településekre neves szlovák személyiségek, nemzetébresztők neveit erőszakolták: Párkányból Štúrovo, Tornaljából Šafárikovo, Bősből pedig Gabčíkovo stb. lett. Az első köztársasággal ellentétben 1948 után a helységnévtáblákon és a nyomtatott sajtóban csupán a települések hivatalos szlovák nevét lehetett feltüntetni, s noha egy 1952-ben született titkos párthatározat előírta a magyar megnevezések használatát is, ez a gyakorlatban nem valósult meg. A településnevek kérdése újból a rendszerváltás után vált aktuálissá, amikor a magyarok által lakott települések egész sorában a lakosság spontán kezdeményezésére került ki a hivatalos szlovák helységnévtábla mellé, alá a település magyar megnevezése is, amelyeket azonban belügyminiszteri rendelettel eltávolítottak. A Szlovák Nemzeti Tanács 1994-ben a magyar politikai erők és a nemzetközi közvélemény nyomására elfogadta a 191/1994-es ún. táblatörvényt, amely azoknak a településeknek, ahol a kisebbség aránya eléri a 20%-ot, újból engedélyezte a települések nemzetiség nyelvén való megjelölését. A rendszerváltás után több településen tartottak sikeres népszavazást, amelyek következtében ezek visszakapták eredeti nevüket. Így Šafárikovóból ismét Tornaľa (Tornalja), Čalovóból pedig újra Veľký Meďer (Nagymegyer) lett. Néhány esetben azonban ezt nem engedték meg az illetékes szervek, így Párkány hivatalosan továbbra is Štúrovo, Bős pedig Gabčíkovo, és a 2013-as sikeres helyi népszavazás ellenére Pered Tešedíkovo maradt.

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID380400
Módosítás dátuma2014. november 12.

trianoni békeszerződés

Részletek

trianoni békeszerződés
Trianoni békeszerződés − A „négy nagy”: Lloyd George angol, Orlando olasz, Clemenceau francia miniszterelnök és Woodrow Wilson amerikai elnök (FI)

Az első vh.-t Mo. és az Antant államai (Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország), ill. annak szövetségesei (Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) között lezáró békeszerződés. A ~t 1920. jún. 4-én írták alá a Párizs melletti Nagy-Trianon kastélyban. A békeszerződés a győztes hatalmak egyoldalú diktátuma volt, amelynek kidolgozása során az Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség véleményét teljesen figyelmen kívül hagyták. A magyar békeszerződés címet viselő okmány 14 részből és összesen 364 cikkelyből állt. Részletesen szabályozta Mo. nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatait, a magyar hadsereg nagyságát és jellegét, a háborús jóvátétel kérdését, és megállapította Mo. új államhatárait. A ~ következtében Mo. elveszítette területének több mint kétharmadát (az ország területe 282 000 négyzetkilométerről 93 000-re csökkent), lakóinak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza. A Trianonban megkötött békeszerződés alapján jelentős, korábban Mo.-hoz tartozó területhez jutottCsehszl., Románia, Jugoszlávia és Ausztria. Noha az elcsatolt területek lakosságának többsége nem magyar nyelvű volt, a ~ következtében valamivel több mint 3 millió magyar is idegen államba került, ebből kb. 1 millió Csehszl.-ba, 1,6 millió Romániába, több mint fél millió pedig Jugoszláviába. A Trianonban meghúzott államhatárok gazdasági és közlekedési szempontból is rendkívül hátrányosnak bizonyultak Mo. számára. A ~, amelynek revíziója a két háború közötti Mo. legfontosabb külpolitikai célkitűzése volt, alapvetően meghatározta a magyarság huszadik századi történetét. – Ir. Galántai József: A trianoni békekötés 1920 (1990); Litván György: Trianon felé (1998); Ádám Magda–Cholnoky Győző (szerk.): Trianon. A magyar békeküldöttség tevékenysége 1920-ban (2000); Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés (2001).

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID380706
Módosítás dátuma2014. december 16.

Zselizi sortűz

Részletek

Zselizi sortűz
A zselizi sortűz áldozatainak emléktáblája (MÁ)

1919. márc. 23-án Zselíz lakossága demonstratív felvonulást szervezett, amelyen a Magyar Tanácsköztársaság iránti szimpátiájukat, ill. a csehszlovák hatalom intézkedései (államfordulat) elleni tiltakozásukat kívánták kifejezni. A magyar lobogó alatt, nemzeti töltetű dalokat éneklő tömeg a város Fő utcáján vonult végig, amikor a cseh legionáriusokból álló rendfenntartó erők sortüzet nyitottak rájuk. A sortűznek összesen öt halálos áldozata és számos sebesültje volt. A sortűz áldozataira 1994 óta emléktábla emlékeztet a városban.

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID381672
Módosítás dátuma2014. december 17.

zsidó közösség

Részletek

zsidó közösség
A komáromi zsidó hitközösség zsinagógája (SzL)

A magyarországi fejlődéssel magyarázható, hogy Csehszl. megalakulása után a Szl.-ba került több mint 130 ezer főnyi zsidó vallású lakos jelentős része magyar anyanyelvű volt, s a magyar kultúrához tartozónak vallotta magát. Az első Csehszlovák Köztársaság kedvező viszonyokat teremtett a zsidó hitélet gyakorlásához, a törvények szabad teret biztosították egyházi, kulturális és politikai életük kiteljesedéséhez. Több zsidó párt is működött, de a zsidóság jelentős számban képviseltette magát a CSKP-ben és a szociáldemokrata pártokban is. Az állam által biztosított pozitív bánásmódnak is köszönhető, hogy a zsidó vallású polgárok több mint fele zsidó nemzetiségűnek vallotta magát, s csupán kis része magyarnak. Ennek ellenére azonban a két háború közötti Szl.-ban főleg a városokban élő zsidóság továbbra is a magyar kultúra fontos bázisát képezte. A magyarok által lakott D-Szl.-ban jelentősebb zsidó közösségek Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, Érsekújvárott, Komáromban, Kassán voltak. Noha a szlovákiai magyar zsidóság döntő többsége a Csehszlovák Köztársaság híve volt, a Szl. autonómiájának kihirdetését követő zsidóellenes intézkedések miatt a D-Szl.-ban élő zsidóság jelentős része üdvözölte az első bécsi döntést. A Szl.-ban maradt és a Mo.-hoz került zsidóság sorsa egyaránt tragikusan alakult, s a holokausztba torkollott. A második vh. után a létszámában jelentősen megfogyatkozott zsidóság (az 1950-es népszámlálás idején Szl.-ban 7,5 ezren vallották magukat zsidónak) életének újrakezdését a többségi lakosság körében tovább élő antiszemitizmus nehezítette, amely számos településen (Nagytapolcsány, Eperjes) zsidóellenes megmozdulásokhoz vezetett. A koncentrációs táborokból D-Szl.-ba hazatérők pedig magyarságuk miatt mentek át újabb megpróbáltatásokon, kerültek a deportáltak (deportálás), kitelepítettek (lakosságcsere-egyezmény) listáira. Mindezek következtében a maradék zsidóság egy része 1948-ban, ill. 1968-ban a kivándorlást választotta. A 2001-es népszámlálás idején Szl.-ban 2310 személy vallotta magát zsidónak, s működő hitközséget csak néhány városban találni. D-Szl.-ban Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, Galántán, Érsekújvárott, Komáromban és Rimaszombatban folyik jelenleg hitélet.

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID488523
Módosítás dátuma2015. május 14.

1 2 3
73 találat