Ha valakinek észrevétele, kiegészítése lenne az egyes szócikkekkel kapcsolatban, jelezze a bibliohungarica@gmail.com címen.

Az első vh. idején adománygyűjtés és háborús propaganda céljából készült objektumok. E szobortípus állítását Theodor Hartig osztrák gróf kezdeményezte, aki számára az alapötletet a középkorban Európa-szerte elterjedt „Vastuskó” adta. A nevesebb városokban egy fába vagy faoszlopba az arra járó mesterlegények szöget vertek be annak emlékére, hogy megfordultak ott. A nemzeti áldozatkészség első szobrát Bécsben állították fel egy középkori vaskatona (Wehrmann im Eisen) formájában 1915. márc. 6-án. A nevével ellentétben nem fémből, hanem fából készült, amelybe a bizonyos összegért megvásárolt szögeket, vagy lemezeket („pikkelyeket”) mindenki saját kezűleg verhette be, s a tervek szerint ezáltal kellett volna fokozatosan vassá válnia. Mo. területén elsőként a pozsonyi vashonvédet avatták fel 1915. máj. 23-án. Budapesten később, 1915. szept. 15-én, a Deák-téren állítottak egy hatalmas Mátyás korabeli lovas szobrot. Az erre kerülő pikkelyekre Mo. különböző megyéiből is küldtek pénzadományokat. A szoborhoz kapcsolódóan ugyancsak adománygyűjtés céljából jelvényeket, a szobor miniatűr másolatát, emléklapot készítettek. Ez általános gyakorlatnak számított az ebbe a kategóriába tartozó többi szobornál is. Az eddigi kutatások alapján a mai Szl. területén a pozsonyin kívül Pöstyénben (Vaskorona), Nyitrán (Vasturul), Losoncon (Nógrádi Vitéz), és Komáromban (Nemzeti Áldozatkészség Pajzsa) állítottak ilyen objektumokat. Trencsénben is terveztek egy szobrot, azonban nincs tudomásunk róla, hogy elkészült volna. A Komáromban tervezett Vaskatona felállítására sem került sor a háború idején, csupán egy, már a háború befejezése után rendezett kiállításról szóló hír kapcsán említik egy fakatona szobrának felavatását. Szl.-ban a felsorolt objektumok közül ma már egyik sem létezik, valószínűleg valamennyi az első vh. után semmisülhetett meg, miután a cseh legionáriusok bevonultak erre a területre, és amely a megalakult Csehszlovák Köztársaság részévé vált. – Ir. L. Juhász Ilona: Vaskatona, vaskorona, vasturul. A nemzeti áldozatkészség szobrai az első világháborúban. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 11–38. p.

Olyan vallási vagy vallásinak vélt képzetek (hiedelmek, babonák), s az azokhoz kapcsolódó mágikus cselekmények, praktikák rendszere, amely a tételes vallásokkal (esetünkben főleg a kereszténységgel) vagy nem hozható kapcsolatba, vagy egyszerűen nem hozták velük kapcsolatba, ill. azokkal szemben, azok „árnyékában” realizálódott. Az egyes ~elemeket kimondva-kimondatlanul kereszténység előtti, „pogány” maradványoknak tekintik, bár egy adott vallási képzet, képzetek rendszere egy másik tételes vallás oldaláról szemlélve szintén tekinthető ~nek. Olykor, inkább a szlovák szakirodalomban népi vallásosság értelemben is használják. A ~ a néprajzkutató számára egyrészt emlékezettöredékek, élményelbeszélések, ill. hiedelemmondák, másrészt különféle mágikus praktikák, ezoterikus cselekmények realizálása révén mutatkozik meg. A hiedelmek, miközben zömük kétségtelenül régies vonásokat mutat föl, ma is keletkeznek, s városi, nagyvárosi környezetben is virágoznak> diákélet hiedelmei, a gépkocsivezetők babonái stb. Térségünk egyik legkorábbi, a korabeli ~ kimeríthetetlen forrásának számító publikációja Bornemisza Péter Semptén 1578-ben megjelent, Ördögi kísírtetek avagy röttenetes utálatosságáról ez megfertéztetett világnak c. munkája. Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája (1854) szintén kincsesbányája többek között a mai Dél-Szl. területének akkori ~éhez (csallóközi munkatársa, Csaplár Benedek Dunaszerdahely-környéki népszokás- és ~-adatokkal gazdagította gyűjteményét). A szlovákiai magyar néprajzi kutatás a népszokás- és a mondakutatás kapcsán produkált viszonylag jelentős ~ forrásanyagot (Csáky Károly , Juhász Ilona, L. , Marczell Béla ).

Területi és tárgyi vonatkozású résztanulmányok alapján leszögezhetjük, hogy vidékeink hagyományos ~át elsősorban a természetföldrajzi viszonyok határozták meg. Más növénykultúrát, más eljárásokat feltételez az alföldi jellegű Csallóköz, a Vág és Garam köze, részben a Mátyusföld, ill. az Ung-vidék vagy a Bodrogköz, megint másokat a Palócföld (ami önmagában is rendkívül tagolt). A gabonaszemnyerés alföldi változata a nyomtatás, a domb- és hegyvidékre pedig a cséplés volt jellemző. Az állattartásban szintén alapvető különbségek mutatkoznak a magashegyi jellegű gömöri vagy a síkvidéki, az ártéri jellegű csallóközi (kisalföldi tanyák), ill. Ung-vidéki pásztorkodás között. A ~ mikéntjét a különféle modernizációs folyamatok, valamint társadalmi változások határozták meg másodsorban. A nyugat felől érkező modernizációs hatások (pl. a sarló-kasza eszközváltás, a cséplőgépek megjelenése) először a Csallóköz és a Mátyusföld parasztságát érintették. Másodlagosan, s némi kerülővel az Ipoly menti franciások, az Ung-vidéki és bodrogközi amerikások hatására az ottani gazdálkodás eszközkészlete is erőteljesen modernizálódott a 20. sz. első felében. Az 1948 utáni szövetkezetesítés alapjaiban rázta meg a térség hagyományos ~át. A magánbirtokok megszűnésével, a nagyipari jellegű mezőgazdasági művelési formák bevezetésével a tradicionális ~ egyes elemei voltaképpen a szájhagyományba húzódtak vissza. – Ir. Danter Izabella (szerk.) Hagyományos gazdálkodás a Kisalföld északi részén. Farkasd, Negyed (2005); Fehérváry Magda (szerk.) Gúta hagyományos gazdálkodása a XX. század első felében (1992); Liszka József (szerk.) Leléd hagyományos gazdálkodása a XX. század első felében (1994); Pusko Gábor: Beje hagyományos gazdálkodása a 20. század első felében (2003).

A néprajz hagyományos felfogása értelmében az osztálytársadalmak írásbeliséggel nem rendelkező rétegeinek (térségünkben a parasztságnak, a pásztoroknak, kézműveseknek stb.), szájhagyomány útján öröklődő tradicionális kultúrája. Noha ezt a szemléletet a néprajz már meghaladta, s a „népi kultúra” jelenségeit nem köti bizonyos társadalmi rétegekhez, osztályokhoz; kutatási hiányosságok miatt mégis ennek szellemében tekintjük át a szlovákiai magyarok népi kultúráját. A népi kultúra vizsgálatával egy viszonylag fiatal tudományszak, a néprajz (etnográfia, etnológia, kulturális antropológia) foglalkozik. Szlovákiai magyar vonatkozású eredményeire támaszkodva rajzolható meg az alábbi kép (néprajzi kutatás). Alapvetően, a kultúra jellege és kifelé irányuló kapcsolatai okán három nagyobb egységre tagolhatjuk a szlovákiai magyar nyelvterületet (néprajzi tagolódás), ez a három egység azonban az 1918-as impériumváltást követő, kívülről érkező gazdasági, kulturális, adminisztratív stb. hatásoknak kitéve fokozatosan egységesült. – Ir. Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza (2002).

Népdalként ismert, viszonylag rövid népköltészeti, strófás szerkezetű műfaj; minden esetben énekelve adták elő. Rá is vonatkozik a szájhagyomány útján való terjedés, a variálódás szabálya, valamint a közösségi jelleg. A folklorisztikai kutatások nálunk is, és Európa más tájain is, még a 18. sz. végén, általában népdalgyűjtésekkel kezdődtek. Szűkebb térségünkben az inkább szövegközpontú gyűjtések Géczi Lajos , B. Kovács István és Ujváry Zoltán nevéhez fűződnek, miközben hangsúlyozni kell, hogy a népzenét gyűjtők viszont a szövegeket is feljegyezték (népzene).

A szlovákiai magyar nyelvterület hagyományosan három nagyrégió táplálkozási kultúrájához köthető: a kisalföldi térség (Csallóköz, Mátyusföld, Vág és Garam köze, ill. részben a Zoborvidék) a nyugati kultúrhatásokkal fémjelzett pannon térséghez kapcsolódik, ahol a főtt tészták dominálnak. A Garam és a Hernád közti Palócföld is karakterisztikus felföldi jellegű táplálkozási kultúrával bír (a tejes habarás gyakorisága, ill. a krumpliból készült ételek nagy száma), az Ung-vidék és a Bodrogköz pedig az Alföldhöz kapcsolódik (jellegzetes ételfélesége a pörkölt és a juhhús). Az 1918-as államfordulatot követően a szlovákiai magyarok táplálkozási kultúrájában egy sor, korábban ismeretlen ételféleség, étkezési szokás honosodott meg (rántott karfiol, knédli, sörivás stb.). Lokális szinten a második vh. utáni csehszlovák–magyar lakosságcsere is magával vont bizonyos változásokat a táplálkozási szokásokban. – Ir. Bődi Erzsébet: A hagyományos táplálkozási kultúra a szlovákiai magyaroknál. In: A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban (1987); Vargáné Tóth Lídia: A termelés és fogyasztás összefüggései a Csallóköz népi táplálkozásában (Néprajzi Látóhatár 1994).

Bizonyos terheknek emberi erővel, legfeljebb egyszerű segédeszközök igénybevételével történő szállítása. A hagyományos paraszti kultúrában ez elsősorban a nők feladata volt. Különféle terheket cipeltek háton (batyuzó lepedőben vagy hátikosárban), fejen, vállon, kézben. A batyuzó lepedőnek számos változata és megnevezése ismeretes (ponyus, hamvas, korcos, pacókos, fűruha stb.). A szlovákiai magyar nyelvterület középső részén a nők kedvelt teherhordó eszköze a hátikosár volt. Noha a népi teherhordás eszköztára, éppen egyszerűségénél, könnyű előállíthatóságánál fogva számos archaikus elemet őrzött meg a közelmúltig (pl. a fű szállítására szolgáló bazárka, az edényhordást megkönnyítő kantár stb.), a 20. sz. folyamán egy sor új elemmel, eszközzel bővült (pl. kézikocsi, kerékpár). – Ir. Liszka József: Adalékok a hátikosárra vonatkozó ismereteinkhez. In: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére (1994)

A hivatalos egyházi liturgiától eltérő, ill. ahhoz csak részben kapcsolódó laikus hiedelmek és rítusok rendszere (néphit). Az egyházi előírások betartása mellett a népi vallásosság keretében sokszor vallásos szövegek, imák, különféle szentelmények kerülhetnek profán, „babonás”, a hivatalos egyház által éppen csak megtűrt vagy kifejezetten tiltott felhasználására (ráolvasások, archaikus népi imádságok). A népi vallásosság bizonyos jelenségeihez kapcsolódhatnak: a kalendáris szokások, az emberi élethez kapcsolódó szokások, szakrális kisemlékek, szakrális kisemlékek. Voltaképpen minden valláshoz kapcsolódik „népi vallásosság”, térségünkben leginkább a r.k. népi vallásosság megnyilvánulási formáit ismerjük és tartjuk számon. Ir.: Csáky Károly: „Ó, szép piros hajnal”. Tanulmányok, dolgozatok a szakrális néprajz köréből (2005); Liszka József: „Szent képek tisztelete”. Dolgozatok a vallási néprajz köréből (1995); Liszka József: És az ige testté lőn… Karácsonyi motívumok kis szentképeken (2007).

Jellemzője a szájhagyomány útján való terjedés, a variálódás, a közösségi jelleg. Karakterisztikus műfajai a prózai ~ kategóriájában számon tartott népmese, népmonda, anekdota s egyéb kisepikai műfajok (proverbiumok), a ballada, a népi líra, valamint a szokásvilág keretében teret kapó ~ (szentiváni tűzugrás). A magyar ~i kutatások első pályázati felhívása a mai Szl. területéhez kötődik — pozsonyi Magyar Hirmondó (1782). Meghatározó szereppel bír az 1872-ben útjára bocsátott Magyar Népköltési Gyűjtemény c. könyvsorozat, ill. annak 1940-ben felújított, s a mai napi megjelenő folytatása (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény). Utóbbi sorozatban, egy-egy kötet erejéig B. Kovács István gömöri és Géczi Lajos ung-vidéki gyűjtései is helyet kaptak. Ir.: Kósa László szerk.: Rozmaringkoszorú. Szlovákiai magyar tájak népköltészete (1979); B. Kovács István szerk.: Hervadatlan rózsagyüker. Gömör-Kishont magyar népköltészete (1998).

Prózai népköltészeti elbeszélő műfaj. Hosszú ideig a szlovákiai magyar nyelvterület egyik legelhanyagoltabb folklórműfaja volt. Csak szórványos közlésekkel rendelkeztünk gyakorlatilag az 1980-as évekig. Azóta B. Kovács István és Géczi Lajos is több kötetben adott közre gömöri, valamint Ung-vidéki és Ondava menti mese- és mondagyűjtéseket. Időközben Ipolyi Arnold 19. sz. gyűjteménye is hozzáférhetővé vált nagyon gazdag korabeli felső-magyarországi mese- és mondaanyaggal. Ld. még népmonda. Ir.: Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák (1989); B. Kovács István: Szőlő-Szűlt-Kálmány. Öt gömöri hősmese (1998).

Prózai népköltészeti elbeszélő műfaj. A szlovákiai magyar nyelvterület mondaanyagának jelentős szegmensét képezi a Mátyás-hagyomány. A gömöri, bányászhagyománnyal rendelkező térség jellegzetes mondaalakja a bányamanó, permonyik (L. Juhász Ilona). Az 1980-as évek óta B. Kovács István és Géczi Lajos is több kötetben adott közre gömöri, valamint Ung-vidéki és Ondava menti mese- és mondagyűjtéseket. Az utóbbi években Magyar Zoltán egy vaskos tornai, majd zoboralji, medvesalji és nógrádi mondagyűjteménnyel gazdagította ismereteinket. Időközben Ipolyi Arnold 19. századi gyűjteménye is hozzáférhetővé vált nagyon gazdag korabeli felső-magyarországi mese- és mondaanyaggal. A térség nyugati fele (a Csallóköz, Mátyusföld, az Ipoly mente stb.) továbbra is jószerével fehér foltnak számít. Ld. még népmese. – Ir. Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák (1989); B. Kovács István: Baracai népköltészet. Tóth Balázsné Csák Margit előadásában (1994); Magyar Zoltán: Torna megyei népmondák (2001).

Szlovákiai magyar viszonylatban ~ alatt gyakran azt a művészkedő tevékenységet is érteni, amely valamilyen néprajzi művészeti foglalatosságnak vagy jelenségnek más közegben (színpadon, fafaragványok formájában, textilművészetben stb.) való újrafelhasználásában nyilvánul meg. Ennek a, helyesen a folklorizmus tárgykörébe tartozó jelenségcsokornak a legfontosabb megnyilvánulási formái a különféle „népművészeti együtteseink” számárára fellépési lehetőséget nyújtó „népművészeti fesztiválok” vagy a magyar nemzeti szimbólummá vált, D.-Szl. szerte elterjedt folklorizmus kopjafák (kopjafa). Ir.: Galgóczy Tibor: Az Ung-vidék pásztorművészete (1999); Kecskés László: Komáromi mesterségek (1978); Kútvölgyi Mihály: Magos a rutafa. Felföldi magyar famunkák 1982); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete V. kötet. Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A palócok művészete (1922).