Ha valakinek észrevétele, kiegészítése lenne az egyes szócikkekkel kapcsolatban, jelezze a bibliohungarica@gmail.com címen.

Az 1938. nov. 2-i első bécsi döntéssel Mo.-hoz visszacsatolt szlovákiai területekkel kapcsolatos ügyek igazgatására létrehozott tárca nélküli miniszteri tisztség. Miután nov. első napjaiban a magyar honvédség bevonult a Bécsben Mo.-nak ítélt területekre, ott katonai közigazgatást vezettek be. Ennek keretén belül először egy Felvidéki Unifikációs Csoportot hoztak létre, majd 1938. nov. 16-án az unifikációs csoport vezetőjét, Jaross Andort a ~vé nevezték ki. A tárca nélküli miniszter jogköre kiterjedt a visszacsatolt területek egészére, s minden, a területet érintő közigazgatási, gazdasági, társadalmi kérdésre. Az egyes szakminisztériumoknak minden a visszacsatolt területet érintő intézkedés ügyében egyeztetni kellett Jarossal, ill. beosztottjaival. A tárca nélküli miniszter feladata volt, hogy a visszacsatolt területekre kinevezendő tisztségviselők névsorát a belügyminiszter elé terjessze. Feladatköre miatt a ~ számos esetben került kompetenciavitába a többi minisztériummal. Miután Jaross miniszteri tisztsége nem illett bele Teleki Pál miniszterelnök elképzeléseibe, a kormányfő javaslatára a tárca nélküli miniszteri tisztséget 1940. ápr. 1-jei hatállyal megszüntették.

Mo. 1941 decemberében üzent hadat az Egyesült Államoknak, de a Roosevelt-adminisztráció a hadiállapot beálltát csak 1942 jún. elején nyilvánította ki. A háború végén Bajorország és Ausztria területén tartózkodtak nagyobb magyar katonai egységek – nagy részüknek sikerült olyan területekre kerülniük, amiket a nyugati szövetséges csapatok foglaltak el, ill. olyanokra, melyek Németország és Ausztria zónákra osztása után nyugati szövetségesek kezébe kerültek (sokan csak máj. 8-a után estek fogságba). Amerikai fogságba érthető módon azok a katonák kerültek, akik a front átvonulásakor az amerikai hadsereg felvonulási területén voltak. Németország esetében a Münster-Hannover vonaltól délre eső területekről van szó (Észak-Rajna-Vesztfália egy része, Hessen, Rajna-vidék-Pfalz, Baden-Würtenberg, Bajorország), keleti irányban a későbbi szovjet zóna jelentékeny részéről egészen Magdeburg-Lipcse vonalig, továbbá Ny.-Csehország déli határvidékéről, valamint Ausztria egyes részeiről (Felső-Ausztria nyugati része az Enns folyóig, Salzburg tartomány, Tirol). Az 1945. máj. 8-i demarkációs vonalak nem egyeztek meg a későbbi zónahatárokkal, amelyeket 1945 nyarán véglegesítettek. Ennek köszönhetően az amerikai fogságba került magyarok egy része a zónahatárok kijelölésekor más szövetségesek ellenőrzése alá kerültek. A felvidéki honvédek és leventék közül a legrosszabb helyzetbe azok jutottak, akik a nagy Rajna menti fogolytáborokba kerültek – itt elsősorban az első hónapokban, 1945 tavaszán éltek rossz viszonyok között, mind az élelmiszer-ellátás, mind a rossz higiéniai körülmények és a szállás tekintetében, bár a helyzet az idő múltával általában jobbra fordult. Másoknak (elsősorban fiatalabb leventéknek) az amerikai fogság az előző háborús tapasztalathoz viszonyítva a relatív jólétet jelentette. A foglyok egy részét az amerikai hatóságok német, osztrák, ill. francia családoknál helyezték el, hogy ott segítsenek a mezőgazdasági munkákban, de voltak a magyarok között olyanok is, akik civil táborokba kerültek, vagy sikerült elkerülniük a fogságba esést és szabadon próbáltak hazajutni. A felvidéki visszaemlékezők legnagyobb része említést tett arról, hogy csehszlovák komissziók érkeztek a táborba, akik csehszlovák állampolgárokat (szlovákokat, cseheket) kerestek a hadifoglyok között, sokan a felvidéki magyarok közül éppen ezeknek a segítségével jutottak haza. Ahogy a háború befejezésével egyre nyugodtabb lett a helyzet, az amerikai katonai hatóságok szervezett hadifogoly-transzportokat indítottak Mo. felé. Ezek két irányban mentek – a Mo.-ra jelentkezők dél-Németországon és Ausztrián keresztül jutottak a végcéljukba, a kaposvári és dél-komáromi fogadó- és szűrőtáborokba, ahol a magyar biztonsági szervek a múltjukról kérdezték a hazatérőket, és így igyekeztek kiszűrni az ellenséges személyeket (SS, nyilasok, csendőrök). Ugyanilyen kivizsgálások vártak azokra, akik az északi vonalon (Csehországon keresztül) érkeztek haza, őket Pilzenben és Pozsonyban vizsgálták ki. A felvidéki foglyok döntő része 1946 nyaráig haza tudott jutni.

A brit hadsereg az európai hadjáratában É.-Németország ny.-i részeit foglalta el a Münster-Hannover vonalig, valamint Ausztria egyes déli részeit. Később, 1945 nyarán a brit zónahatárt a fent említett vonaltól több tíz kilométerrel délebbre jelölték ki. Ezenkívül Nagy-Britannia saját megszállási zónát kapott a háború után megújult Ausztriában, konkrétan Stájerországban és Karintiában. Ellenkezőleg, a későbbi NDK ÉNy-i területének egy kis részét a szovjeteknek adta át. A britek az európai kontinensen összesen 3,7 millió foglyot ejtettek. Magyarország 1941. december 7-től hadiállapotban volt Nagy-Britanniával, anélkül, hogy a két ország hadserege ekkor szemben állt volna egymással. Brit fogságba magyarok, köztük a felvidékiek nagyrészt Schleswig-Holsteinben, a Wilhelm Kaiser csatorna környékén kerültek, ill. D.-Ausztriában. A két brit zónában 65 tábor fogadta be a magyarokat. A táborokon kívül nyolc kórház is működött itt. A brit táborviszonyokra általában az volt a jellemző, hogy a foglyok nem kényszerültek szabad ég alatti tartózkodásra. Az angolok a hadifogolykérdést sokkal liberálisabban kezelték, mint az amerikaiak, a liberalizmus a belső táborrendben is megnyilvánult, legtöbb helyen szinte teljesen szabad mozgást biztosítottak a foglyoknak, hogy így saját ellátásukról is gondoskodjanak, ill. az elég szegényes ellátást saját ötleteik és üzleteik révén kiegészítsék. Az összes szövetségesek közül a britek engedték szabadon a foglyokat leghamarabb. A felvidékiek visszaemlékezései általában arról szólnak, hogy a brit fogságban viszonylagosan szabadon éltek, viszont ez nem egyszer azzal járt, hogy a táborok drótjain kívül lakóknak az élelem nagy részét saját maguknak kellett beszerezniük, mint például az északnémet tengerparton, szabad ég alatt lakó leventéknek, ill. katonáknak. Azokat, akik nem jutottak haza 1945/46 tele előtt, táborokba helyezték el. Őket főleg 1946 első hónapjaiban lettek bocsátották el. Egy részük Pilzenen és Pozsonyon keresztül jutott haza, ahol a biztonsági szervek a múltjukról kérdezték a hazatérőket – így igyekeztek kiszűrni az ellenséges személyeket (SS, nyilasok, csendőrök). Ugyanilyen kihallgatásokon estek át azok is, akik Mo.-t jelölték meg hazájuknak, és Ausztrián keresztül érkeztek a dél-komáromi és kaposvári szűrőtáborokba.

A háborúba annak utolsó hónapjaiba bekapcsolódó 1. francia hadsereg mintegy 280 ezer hadifoglyot ejtett. Mivel az 1945 júniusában létrejött megállapodás alapján Németország és Ausztria területén a franciák is megszállási övezetet kaptak, az ott működő amerikai és angol táborok automatikusan francia kézbe kerültek. A franciáké lett többek között a Rajna menti nagy táborok legnagyobb része, ami sorsdöntő hatással volt az ottani hadifoglyok életére. Így mintegy 60-70 ezer magyar katona, levente, civil hadimunkás került a franciaországi táborok embert próbáló viszonyai közé. A felvidéki adatközlők, akik francia kézre kerültek, általában rossz helyzetbe kerültek. Bár a gyakran nagyon rossz tábori viszonyok mögött objektív okok is voltak – a francia szervek nem diszponáltak annyi élelemmel, mint például az amerikaiak vagy a britek, maga a francia lakosság nagy része is élelmiszerhiányban szenvedett – a francia lágerek szenvedései mögött azonban sokszor az emberi tényező is szerepet játszott. Ellentétben az általában fegyelmezett britekkel és amerikaiakkal, a francia hadsereg soraiban észak-afrikai gyarmati katonák szolgáltak, akik elöl jártak a kegyetlenkedésben: több esetben előfordult olyan is, hogy belövöldöztek a táborba, vagy leventéket is megerőszakoltak. A francia táborokban a helyzet 1945 őszén kezdett javulni, amiben a sajtó is közrejátszott, hiszen az általa közölt hírek a Vöröskereszthez, az amerikaiakhoz és de Gaulle elnökhöz is eljutottak. A francia övezetekben 1946-47 telén szüntették meg a magyarok hadifogságát, csak ekkor oszlatták fel a táborokat, de a magyar foglyok még így is egy évvel előbb szabadultak, mint a németek. A nyugaton hadifogságba esett felvidékiek a nyugati hadifogolytáborok közül a francia fennhatóságú táborokba kerültek a legkisebb számban. Általában ők is a francia táborokban létező mostoha viszonyokról beszéltek (nagyon gyenge élelmezés, rossz higiéniai körülmények, betegségek, durva őrség). A visszaemlékezéseikben több pozitív emlék is megmaradt: a francia őrök együtt fényképezkedtek a fiatal leventékkel, vagy a francia parasztgazdaságokba helyezett magyarok a család részének érezték magukat. A hazatérő hadifoglyokra általában ugyanazok a kivizsgálások és szűrések vártak, mint az amerikai és brit hadifogságból érkezőkre (Kaposvár, Dél-Komárom, Pilzen, Pozsony).

A szovjet hadifogolytáborok rendszere 1939 és 1956 között működött. Ebben az időszakban a Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd később a Belügyminisztérium (MVD) kötelékében mintegy 500 hadifogolytábor, több mint 2000 táborrészleg és közel 400 munkászászlóalj működött. Az irányításuk a belügyi központi kormányszerven belül teljesen elkülönült a GULAG (Javítómunka-táborok Főigazgatósága) felügyelete alá tartozó büntető- és javító-nevelő táboroktól. Egy önálló szervet, az UPVI/GUPVI, a Hadifogoly- és Internáltügyi Parancsnokságot/Főparancsnokságot hozták létre e célból. A magyarok már az 1941-es hadjárat folyamán is estek hadifogságba, de a számuk csak az 1943 januári doni katasztrófa idején szökött magasra. Szovjet fogságba összesen 555-565 ezer magyar állampolgár esett. Ebből 385-390 ezer személy került a Szovjetunió területére, azok, akiket nem vittek ki a Szovjetunióba, még 1945 folyamán szabadultak. A felvidéki származású hadifoglyok visszaemlékezései is a szovjetunióbeli végcélba való utazást (marhavagonokban) tartják a fogság egyik legnehezebb fázisának – a visszaemlékezők tudatában nagyon rossz emlékek maradtak meg (a hely, az élelem, az innivaló hiánya, a fogva tartók kíméletlensége, a hideg stb.). A hadifoglyokkal a fogolytáborokban végeztetett munka célja elsősorban a lerombolt vidékek gazdaságának talpra állítása volt. Ezt bizonyítja az is, hogy a hadifoglyok részvételi aránya az építőiparban volt a legnagyobb, ez után következett az energiaipar, a hadiipar, az építőanyag-gyártás, a faipar, a kohó- és gépipar, valamint a maradék egyéb ipari és mezőgazdasági ágazat. Az elégtelen élelmezés, a kemény munka, rossz higiéniai körülmények, de a stressz és a lehangoltság is legyengítették a foglyok szervezetét és így hajlamosabbak voltak a betegségekre. Németország kapitulálása után kezdődött rögtön elkezdték a munkaképtelen foglyok hazaengedését. A munkaképeseket szovjetunióbeli munkatáborokba vitték. 1945 novemberéig az első hullámban több mint 189 ezer magyar hadifogoly került haza. A Szovjetunióban a hadifogoly munkaerő kihasználásában 1946 és 1947 első fele volt a legintenzívebb, így 1946 folyamán alacsony volt a hazaengedettek száma. A második nagy hazaengedési hullám 1947 májusában kezdődött, az év végéig megközelítőleg 93 ezer magyar hadifoglyot küldtek haza. A harmadik nagy hullám 1948-ban következett, amikor közel 89 ezer hadifoglyot eresztettek el. 1949 januárjában még 12 ezer magyar volt szovjet hadifogságban, őket a következő években küldték fokozatosan haza, bár a hadifoglyok utolsó kis csoportjai csupán 1956-ban jöttek haza Szovjetunióból. 1946 tavaszán változás történt a magyar hadifoglyok hazaszállítási útvonalán: addig csak Foksányon (Focşani, Románia), keresztül történhetett a hazatérés, ekkortól pedig a máramarosszigeti (Sighetu Marmației, Románia) 36. sz. repatriáló tábor is fogadott magyarokat, és 1948 áprilisától már csakis Máramarosszigeten keresztül kerültek Mo.-ra a magyar hadifoglyok és internáltak. A felvidékieket, akik a kivizsgálásokon és szűrréseken Csehszl.-t adták meg a hazájuknak, gyakran több hónapig a romániai tranzitlágerekben visszatartották, mivel az akkori Csehszl.-nak nem volt érdekében a magyar foglyokat otthon fogadni, a helyzetük 1948 nyarán javult, a felvidéki visszaérkezők legnagyobb része 1948 őszére hazajutott. Máig nem tudni, hogy a magyar hadifoglyok közül mennyien származtak az 1938-ban visszacsatolt felvidéki területekről, mint ahogyan az sem feltárt, mennyien nem tértek vissza a szovjet hadifogságból.