Négy oszlopon nyugvó, szabályozható magasságú, sátortetős szénatároló építmény, amely a Kárpát-medence magyar, ukrán és szlovák lakosságú északkeleti részére, így DK-Szl. magyar területeire, az Ung-vidékre és a Bodrogközre volt jellemző (a magyar nyelvterület egyéb részein lényegében ismeretlen). A kutatás mai állása szerint valószínűsíthető, hogy az építmény Ny-Európából a középkor folyamán terjedt el kelet felé; a Bodrogközben helységnévként már a 13. sz.-ban fölbukkan.

Néprajzi tájegység. A Palócföld keleti, az egykori Torna és Abaúj megyék területén található térség kulturálisan lazán kapcsolódik a klasszikus értelemben vett Palócföldhöz. A térséget valamivel szűkítőbb értelemben Bódva-völgyként is szokás emlegetni.

Örökzöldből, rendesen fenyőágakból készített koszorú, négy gyertyával. Ezeket a gyertyákat az adventi időszak egyes vasárnapjain egyenként, fokozatosan növelve a számukat gyújtják meg, ezzel is jelezve a növekedő fényt, a Megváltó eljövetelének a közeledtét. Az adventi koszorú protestáns észak-német területen alakult ki a 19. században (első konkrét adatunk 1833-ból származik), majd fokozatosan terjedt el Kelet-Közép-Európa római katolikus lakossága körében is. A szlovákiai magyar nyelvterületen az 1989-es rendszerváltás után jelent meg, s hódított teret néhány év alatt (karácsonyi szokáskör). Ir.: Liszka József: Az adventi koszorú. Egy felmérés előzetes eredményei (FTSZ 2000/1).

A tető gerincvonalán elhelyezkedő szelemengerendát az épület elején, közepén és végén elhelyezett három, V-alakban végződő, ágasfa tartja. Ily módon az egész tető súlya nem a falakat terheli, hanem ezek a földbe mélyesztett ágasfák tartják. Az újabb kőkortól ismert tetőszerkezet, s paraszti használatban a 20. század közepéig adatolható. Jellegzetes példája a vágsellyei tájház épülete.

Alsó-Csallóköz − táj Csallóközaranyos határában (FI)

Néprajzi tájegység. A Csallóköz keleti, Altájként is emlegetett, az egykori Komárom vármegyéhez tartozó területe. Természetföldrajzi adottságainak köszönhetően és a török háborúk pusztításainak következtében nagy határú, nagy lélekszámú, halmazos települések alakultak ki a térségben. Ezen a területen gyakran kiterjedt tanyarendszer is létrejött, pl. Gúta környékén (kisalföldi tanyák). Itt először az állattenyésztés velejárójaként alakultak ki huzamosabb ott tartózkodásra alkalmas tanyák. Mivel a döntően szarvasmarha-tenyésztésből élő gútaiak állataikat az óriási határnak csak a magasabban fekvő, víz nem járta területein tudták legeltetni, gyakran előfordult, hogy a belvizek elvágták a visszatérési lehetőséget. A 19. sz. végétől, ám főleg a 20. sz. első évtizedeiben, a földművelés egyre fontosabbá válása, valamint a belterület túlnépesedése következtében egy másik jelentős kiköltözés, tanyásodási folyamat indult meg. Lényegében ettől az időtől kezdve kísérhető nyomon az ún. ártéri tanyák kialakulása is (kisalföldi tanyák). A Kis-Duna és a Vág árterében, mesterséges dombokon épített lakóházakba a szegényebb lakosok költöztek ki. Csak gyümölcstermesztéssel és halászattal foglalkoztak. E folyamatok következtében 1933-ban Gúta összlakosságának mintegy 35%-a élt tanyán. Az ártéri tanyák a második vh. után folyamatos hanyatlásnak indultak, s napjainkra gyakorlatilag teljesen fölszámolódtak. – Ir. Angyal Béla: Kisalföldi tanyák. Gúta és vonzáskörzetének településnéprajza (2012); Fehérváry Magda: Parasztgazdaság a XX. sz. első felében. Gútai példa (1988).

Elsősorban a 19. sz. utolsó évtizedeitől nagyjából az első vh.-ig kereseti lehetőség végett a tengerentúlra (főleg az USA-ba, ill. Kanadába) kivándorló, majd onnan néhány év múlva hazatérők megnevezése. D-Szl. szegényebb térségeit érintette (Gömör, Abaúj-Torna, Ung-vidék, Bodrogköz). Az ~ a tengerentúlon megkeresett és megtakarított pénzből földeket, modern mezőgazdasági gépeket vásároltak, jelentősebb lakóházakat építettek. Az Ung-vidék ekkor épült jellegzetes amerikás házai L-alakúak és tornácosak, ami az adott településen belül presztízsnövekedést jelentett (migráció).

Csallóköz – a csicsói holtág (GJ)

Néprajzi tájegység. A Duna és a Kis-Duna által Pozsony és Komárom között közrezárt terület, Európa legnagyobb folyami szigete. Korábbi elnevezései Aranykert, Komáromi sziget, Kukkónia. Maga a megnevezés minden valószínűség szerint a középkorban létezett Csalló folyó nevét őrzi. A ~ további, földrajzi-közigazgatási gyökerű alegységekre, Alsó-Csallóközre és Felső-Csallóközre is tagolható. Részét képezi továbbá a Csilizköz. Mára gyakorlatilag elfeledett, de a 13. sz.-i oklevelek tanúsága szerint akkor még élő csallóközi tájnév a Vágköz. ~ egykor rendkívül vízjárta, mocsaras, folyóerekkel és tavakkal tarkított terület volt, ami elsősorban a halászatnak, a gyűjtögető gazdálkodásnak, ártéri állattartásnak kedvezett (→kisalföldi tanyák). A Duna fövenyéből évszázadokon keresztül csallóközi aranyászok mosták ki az aranyszemcséket (→aranymosás). A tájegység képe alapvetően a 19. sz. végén létrejött somorjai és komáromi árvízmentesítő társulatok munkájának köszönhetően változott meg. Ekkor lecsapolták a mocsarakat, mederbe szorították a folyókat, így a térség a gabonatermesztésre alkalmas területté vált. A folyók vízierejének kihasználására a Dunán és a Kis-Dunán vízimalmok (hajómalmok) tucatjai működtek még a 20. sz. első harmadában is. Az ellenreformáció időszakától az egyes szentek kultusza nyugat felől érte el a Kárpát-medencét. Ezzel is magyarázható a csallóközi Nepomuki Szent János kultusz virágzása. Mindamellett az is egyértelmű, hogy a víziveszély ellen oltalmat nyújtó szent kultusza a térség természetföldrajzi adottságaival, a halász-, hajós- és vízimolnár élettel is magyarázható. Alig akad a szigeten olyan r. k. település, amelynek területén ne állna a szentnek egy szobra. Amade László, a térség költője, saját védőszentjeként tisztelte Nepomuki Szent Jánost, és több imát, szent éneket is írt hozzá. – Ir. Liszka József: Két Duna keríti… Tanulmányok a Csallóköz néprajzához (2005); Püspöki Nagy Péter: A Csallóköz neveiről (1989).

Gabonatermesztő vidékeken a sikeres aratást lezáró, közösségi jellegű ünnepség, amely eredendően az azévi termésért kifejezett hálaadást és a következő esztendő jó termésének mágikus előkészítését jelentette (szüreti felvonulás). Később inkább a köszönetkifejező jellege domborodott ki. A részesaratók az ~ keretében köszönték meg a munkalehetőséget. A marokszedő lányok az aratás befejezésének a napján (vagy az azt megelőző napon) egy gabonaszárakból és vadvirágból fonott aratókoszorút készítettek, amelyet az aratás befejeztével ünnepélyes menetben vittek a birtokosnak, tiszttartónak vagy intézőnek, aki aztán megvendégelte az aratókat, s kisebb táncmulatsággal zárták le az aratást. Az ~eket meglehetősen régóta igyekeztek különféle rendeletekkel is szabályozni. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter az akkori szociális feszültségek enyhítésére szorgalmazta ezek egységesített, országos megtartását. Szl.-ban a második vh. után az aratókoszorút sok településen a helyi földműves szövetkezet elnökének adták át, ill. magukkal vitték a központilag megszervezett nyitrai aratási ünnepségre. Az érsekújvári porciunkula-búcsú (aug. 2.) ellensúlyozására a kommunista rezsim arra az időszakra tette a járási ~et. A Garam menti Bényben a Nagyboldogasszony-napi búcsú (aug. 15.) egyszersmind ~nek (aratási hálaadó ünnepnek) is számít, amikor népviseletbe öltözött lányok viszik az aratókoszorút és az új kenyeret a templomba, amelyeket a pap megszentel. – Ir. Kovács Ákos: A kitalált hagyomány (2006).

A hivatalos egyház által nem kanonizált, alapvetően a szájhagyományban élő imádságok, amelyeket általában baj- és rontáselhárítás, valamint bűnbocsánat elnyerése céljából mondtak el (némely szerző apokrif népi imádságnak, laikus imádságnak, ill. archaikus apokrif népi imádságnak nevezi). Tartalmukat tekintve jóval régiesebbek, mint nyelvileg. A magyar nyelvű közköltészet születésének fontos letéteményesei, miközben maga a műfaj egész Európában ismert. A magyar nyelvterületen Erdélyi Zsuzsannának köszönhetően az 1960-as évek legvégén indult meg rendszeres gyűjtésük. A szlovákiai magyar nyelvterületről egyelőre önálló kutatási eredményük nem ismeretes. Ir.: Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok (1999).

A nagytáji munkamegosztás keretében a különböző természetföldrajzi adottságokkal bíró, más-más terményre, ill. termékre szakosodott vidékek között kialakult, általában pénzforgalom mellőzésével, a termékek/termények cseréjén alapuló kereskedelem. Rendesen hegyes-dombos és síkvidéki jellegű területek között zajlik, ahol az előbbiek a fát, fa- és fazekas termékeket, meszet, gyümölcsöt stb. szállítják gabonáért, zöldségért, kenderért stb. cserébe (tutajozás, komáromi láda, gömöri fazekasság, furmányosok). Lebonyolítása egyrészt piacok, vásárok keretében, másrészt házaló kereskedelem révén folyt. Utóbbi D-Szl. magyarlakta területein nagyjából a 20. sz. közepéig virágzott, majd az 1989-es rendszerváltást követően ismét feltűnt olcsó ipari termékek házalás útján történő értékesítése formájában. – Ir. Liszka József: A megtermelt javak cseréje a szlovákiai Kisalföld keleti felében. In: Körmendi Géza (szerk.): Paraszti élet a Duna két partján. Komárom-Esztergom Megyei Néprajzi Tanulmányok III (1996), Viga Gyula: Utak és találkozások. Tanulmányok a népi kapcsolatok köréből (1999).

Szűkebb térségünkben a második vh. előtt Manga János gyűjtött és közölt néhány balladát, ill. Putz Éva jegyzett fel és közölt zoborvidéki balladákat. Zagiba Ferenc negyvenes évekbeli gyűjtéseit a háború után Ausztriában jelentette meg németül. A második vh. után a legtöbb balladát kétségtelenül Ág Tibor; Obenau gyűjtötte és publikálta. Ujváry Zoltán gömöri balládákat adott közre. E térségből B. Kovács István végzett figyelemre méltó kutatást: egyetlen adatközlő, a baracai Tóth Balázsné Csák Margit egész népköltészeti tudását (benne balladákat is) gyűjtötte föl és elemezte, majd később Géczi Lajos is közölt balladákat az Ondava mentéről. Ir.: Ág Tibor – Sima Ferenc: Vétessék ki szóló szívem. Szlovákiai magyar népballadák (1974).

Néprajzi kistáj Gömör, Nógrád, Borsod és Heves megye határvidékén, amelynek egy szeglete a mai Szl. területére is átnyúlik (fontosabb falvai Ajnácskő, Dobfenek, Egyházasbást, Gesztete, Vecseklő, Velkenye). Lakosainak megnevezése (barkók) eredetileg gúnynévként volt ismeretes, amivel később maguk a barkók is azonosultak. Mivel a Rima-völgyi földművelésből és nagyállattartásból élő ref. magyarok szemében az erdei állattartó, r. k. népesség egyet jelent a barkóval, a megnevezést egyre nagyobb körzetben honosították meg, s ily módon maga a népnév fokozatosan terjedt ki egyre nagyobb területre. A számos kísérletből, amelyek a név eredetének felfejtésére törekedtek, Paládi-Kovács Attila etimológiája a legvalószínűbb. Eszerint a 18. sz. utolsó két évtizedében a 10. magyar huszárezred (amelynek tulajdonosa ekkoriban Barco Vince tábornok volt) toborzási körzete nagyjából éppen a ma Barkóságként ismert terület volt. Az innen huszárnak került legények tehát a Barco-ezredben szolgáltak, majd mint leszerelt „barkó huszárok” kerültek vissza. Logikusnak tűnik tehát, hogy ebből ragadt a térség lakóira a barkó megnevezés. Maga a térség természetföldrajzi egységet jelent (részét képezi Medvesalja és Erdőhát), s már e népnév kialakulása előtt is gazdasági-kulturális egységet alkotott. A szűk völgyekben megbúvó, zömében irtáseredetű, elzárt falvakban a barkók hosszú ideig egy viszonylag archaikus népi kultúrát őriztek meg. A 19. sz. végén az ózdi bányaipar fellendülésével viszont a Barkóság dinamikus fejlődésnek indult, ami azonban az 1918-as államfordulat nyomán az akkori Csehszl.-hoz került területen megtorpant. A barkók jellemzője a csoportendogámia, s hogy népességét r. k. magyarok alkotják. Megélhetésük alapját elsősorban az erdei legeltetésen alapuló állattartás, az állatokkal való kereskedés jelentette. – Ir. Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (1982).

Néprajzi kistáj Gömör, Nógrád, Borsod és Heves megye határvidékén, amelynek egy szeglete a mai Szl. területére is átnyúlik (fontosabb falvai Ajnácskő, Dobfenek, Egyházasbást, Gesztete, Vecseklő, Velkenye). Lakosainak megnevezése (barkók) eredetileg gúnynévként volt ismeretes, amivel később maguk a barkók is azonosultak. Mivel a Rima-völgyi földművelésből és nagyállattartásból élő ref. magyarok szemében az erdei állattartó, r. k. népesség egyet jelent a barkóval, a megnevezést egyre nagyobb körzetben honosították meg, s ily módon maga a népnév fokozatosan terjedt ki egyre nagyobb területre. A számos kísérletből, amelyek a név eredetének felfejtésére törekedtek, Paládi-Kovács Attila etimológiája a legvalószínűbb. Eszerint a 18. sz. utolsó két évtizedében a 10. magyar huszárezred (amelynek tulajdonosa ekkoriban Barco Vince tábornok volt) toborzási körzete nagyjából éppen a ma Barkóságként ismert terület volt. Az innen huszárnak került legények tehát a Barco-ezredben szolgáltak, majd mint leszerelt „barkó huszárok” kerültek vissza. Logikusnak tűnik tehát, hogy ebből ragadt a térség lakóira a barkó megnevezés. Maga a térség természetföldrajzi egységet jelent (részét képezi Medvesalja és Erdőhát), s már e népnév kialakulása előtt is gazdasági-kulturális egységet alkotott. A szűk völgyekben megbúvó, zömében irtáseredetű, elzárt falvakban a barkók hosszú ideig egy viszonylag archaikus népi kultúrát őriztek meg. A 19. sz. végén az ózdi bányaipar fellendülésével viszont a Barkóság dinamikus fejlődésnek indult, ami azonban az 1918-as államfordulat nyomán az akkori Csehszl.-hoz került területen megtorpant. A barkók jellemzője a csoportendogámia, s hogy népességét r. k. magyarok alkotják. Megélhetésük alapját elsősorban az erdei legeltetésen alapuló állattartás, az állatokkal való kereskedés jelentette. – Ir. Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (1982).

Csehszl. megalapítása utáni megnevezés a szlovákiai magyarokra. A köznyelvben gyökeret nem nyert kifejezés az 1938-as határmódosítás tájékán bukkan fel, és a Baťa-cipő metaforájával azt hivatott kifejezni, hogy a szlovákiai magyarok az elmúlt időszak alatt, a szétfejlődés következtében más nyelvi, kulturális és mentalitásbeli jegyeket mutatnak, mint a magyarországi, romániai stb. magyarok. – Ir.: Liszka József: Újabb szempontok és közelítések az 1920 utáni magyarság néprajzi kutatásában. Néprajzi Látóhatár 9, 2000/1–2, 89–95. p.

Több szereplős, jelmezes, karácsonyi dramatikus misztériumjáték. A paraszti betlehemezésnek két alapformája ismeretes. Az egyik, az élő szereplők (kifordított bundát viselő betlehemi pásztorok) által előadott, énekkel és tánccal kiegészített, párbeszéd. Ők általában házilag készített jászlat vagy templom formájú betlehemet is vittek magukkal. A másik a bábtáncoltató betlehemezés, amikor primitív bábok segítségével mesélnek el bizonyos, Jézus születéséhe kapcsolódó történeteket. A két típus olykor keveredhet, egybe is kapcsolódhat. A Középső-Ipoly mentétől Gömörön át a Bodrogközig számtalan leírással rendelkezünk e szokásról. A térség betlehemes játékait a szakirodalom „felföldi típusként” tartja számon és „bibliás betlehemeseknek” is nevezi őket. Nagy hasonlóságot mutatnak a dunántúli játékokkal. A szlovákiai magyar nyelvterületen a rendszerváltást követően a betlehemezés erőteljes revitalizációjának is tanúi lehetünk. Ez viszont már a folklorizmus, illetve a szervezett folklór kategóriájába tartozik. – Ir.: Ág Tibor: Vígan zengjetek citorák. Csallóközi betlehemes játékok és mendikák. Dunaszerdahely. Csemadok TV 1992 /Gyurcsó István Alapítványi Füzetek 1./

Néprajzi tájegység. Tágabb értelemben a Szoroskőtől keletre fekvőAbaúj-Torna területéről van szó. Részben fedi, részben kiegészíti a ~e meghatározást a Cserehát tájnév, amely a Bódva és a Hernád folyó közti területet jelzi, ám jelentősebb része ma Mo. területén fekszik. Természetföldrajzilag a ~ Szl.-hoz tartozó területét két részre bonthatjuk: a viszonylag szűk, hegyvidéki jellegű Felső-Bódva-völgyre és a síkvidékibb, mocsaras jellegű Kanyapta-medencére. A szűkebben vett ~ északi részén német (mánta) települések találhatóak (Mecenzéf, Stósz), majd dél felé haladva magyar, ill. mára magyarrá vált ruszin (Horváti), lengyel (Buzita, Jánok) népességet találunk. Gazdálkodását az északi hegyekben elsősorban az állattenyésztés jellemzi, amit különféle iparágak (fakitermelés, faszénégetés) egészítenek ki. Délen a földművelés dominál azzal, hogy a Kanyapta-medence mocsarainak 20. sz. közepén történt lecsapolása előtt jelentős volt az ide kapcsolódó gyűjtögető gazdálkodás. Településszerkezetileg a térség szintén két területre osztható: az északi, hegyvidéki jellegű településekre, melyek jellemzői a viszonylag szűk völgyi falvak, fésűs beépítettségű szalagtelkekkel. A telkeket hátul keresztben a csűr zárja le, s egymástól sövénykerítés választja el. A déli, alföldi jellegű településeit a halmazos, ill. orsós településszerkezet jellemzi (utóbbira jó példa Tornaújfalu és Perény). Mivel ez a térség a 20. sz. közepéig rendkívül vizenyős, mocsaras terület volt, a házak elhelyezkedését nagyban befolyásolták a vízrajzi körülmények. Az építkezési anyagban is megmutatkozik ez a kettősség: az északi területeken a faépítkezés és a darázskő (a mészkő egyik fajtája) felhasználásával történő kőépítkezés, délen a sárfal használata dominált. Utóbbi elsősorban vert- és rakott fal formájában. Tetőfedésre északon inkább zsindelyt, délen zsúpot, ritkábban nádat alkalmaztak. A lakóházak beosztása alapvetően hármas: első ház – pitar – utóház. Ezt követi, már külön-külön bejárattal a kamara és az istálló. Vargyas Lajos az 1940-es évek legelején, Ájban végzett népzenei gyűjtése során több száz népi és népies dallamot jegyzett le. – Ir. Bodnár Mónika–Rémiás Tibor (szerk.): Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából (1999), Magyar Zoltán: Torna megyei népmondák (2001); Paládi-Kovács Attila: Zonalitás a Bódva-vidék anyagi kultúrájában. Néprajzi Látóhatár (2002); Vargyas Lajos: Egy felvidéki falu zenei világa – Áj, 1940 (1999).

Vízszintesen egymásra helyezett, a sarkokban csapolással összekötött szálfákból készült, lakóépületeknél és gazdasági építményeknél egyaránt megfigyelhető fal. A szlovákiai magyar nyelvterületen első sorban a Palócföldre és a Zoborvidékre jellemző.

A r. k. valláshoz köthető szokás, amely egy adott búcsújáróhely meglátogatásán alapszik. Ezek olyan, igen régi, általános hiedelem szerinti „numinózus” helyeken alakultak ki, ahol az istenség előszeretettel tartózkodott, s az imameghallgatás esélye nagyobb volt. Térségünk kedvelt európai búcsújáróhelyei Róma, Lourdes és Mariazell. Országos jelentőségűek a sasvári, a selmecbányai, a mátraverebélyi és a máriapócsi zarándokhelyek. A bacsfa-szentantali, a pozbai, a bényi, a medveshidegkúti, a hárskúti, a debrődi búcsújáróhelyek regionális jelentőségűek. – Ir. Liszka József: Mariahilf-tisztelet a Kárpát-medence nyugati felében. In: Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (2004).

Gabonaőrlésre használatos berendezés. A vízimalmok egyik típusa a hajómalom, amelynek lényege, hogy a malomszerkezet két, vízen úszó hajótesten helyezkedik el. Előnye, hogy igény szerint mozgatni lehetett, ill. automatikusan az adott vízszint maximális kihasználását tette lehetővé. Térségünkben elsősorban a Kis- és Nagy-Dunán, a Vágon és a Garamon, valamint bizonytalan adatok alapján a Bodrogon is használták. Fénykora a 18–19. századra tehető, bár szórványosan a 20. sz. közepéig fennmaradt. Jelenleg ilyen jellegű, a nagyközönség számára is hozzáférhető szerkezet a gútai vízimalom. Másik, térségünkben használatos ~típus a cölöpös ~. Ennek lényege, hogy a malomszerkezet folyóvízben álló cölöpökön, lábakon nyugszik (ezért lábas malomnak is mondják). Ilyen jellegű építmény a látogatható dunatőkési, a tallósi, valamint a jókai vízimalom.

Egy világszerte ismert, tradicionális pedagógiai módszer. Lényege, hogy iskoláskorú gyerekeket egymástól távolabbi területeken lakó szülők hosszabb-rövidebb időre bizonyos ismeretek (nyelvtudás, gazdasági, kézműves ismeretek stb.) elsajátítása céljából egymás közt kicserélik. Az idegen környezetben eltöltött egy–két év alatt a gyerek nemcsak a célismereteket sajátítja el, hanem megismeri annak a térségnek, etnikumnak az övétől általában eltérő életmódját, szokásait is. A Kárpát-medencében a cseregyerekrendszer szinte kizárólag a nyelvtanulást szolgálta. Ez a megoldás a 19. sz. elejétől egész a második világháborúig adatolható, s elsősorban értelmiségi közegben, ill. ambiciózus, tehetősebb, kereskedelemmel is foglalkozó gazdák körében élt. Ir.: Liszka József: A cseregyerek-rendszerről — kissé másképpen. Acta Ethnologica Danubiana 8-9 (2007).

Néprajzi tájegység. Tágabb értelemben a Szoroskőtől keletre fekvőAbaúj-Torna területéről van szó. Részben fedi, részben kiegészíti a ~e meghatározást a Cserehát tájnév, amely a Bódva és a Hernád folyó közti területet jelzi, ám jelentősebb része ma Mo. területén fekszik. Természetföldrajzilag a ~ Szl.-hoz tartozó területét két részre bonthatjuk: a viszonylag szűk, hegyvidéki jellegű Felső-Bódva-völgyre és a síkvidékibb, mocsaras jellegű Kanyapta-medencére. A szűkebben vett ~ északi részén német (mánta) települések találhatóak (Mecenzéf, Stósz), majd dél felé haladva magyar, ill. mára magyarrá vált ruszin (Horváti), lengyel (Buzita, Jánok) népességet találunk. Gazdálkodását az északi hegyekben elsősorban az állattenyésztés jellemzi, amit különféle iparágak (fakitermelés, faszénégetés) egészítenek ki. Délen a földművelés dominál azzal, hogy a Kanyapta-medence mocsarainak 20. sz. közepén történt lecsapolása előtt jelentős volt az ide kapcsolódó gyűjtögető gazdálkodás. Településszerkezetileg a térség szintén két területre osztható: az északi, hegyvidéki jellegű településekre, melyek jellemzői a viszonylag szűk völgyi falvak, fésűs beépítettségű szalagtelkekkel. A telkeket hátul keresztben a csűr zárja le, s egymástól sövénykerítés választja el. A déli, alföldi jellegű településeit a halmazos, ill. orsós településszerkezet jellemzi (utóbbira jó példa Tornaújfalu és Perény). Mivel ez a térség a 20. sz. közepéig rendkívül vizenyős, mocsaras terület volt, a házak elhelyezkedését nagyban befolyásolták a vízrajzi körülmények. Az építkezési anyagban is megmutatkozik ez a kettősség: az északi területeken a faépítkezés és a darázskő (a mészkő egyik fajtája) felhasználásával történő kőépítkezés, délen a sárfal használata dominált. Utóbbi elsősorban vert- és rakott fal formájában. Tetőfedésre északon inkább zsindelyt, délen zsúpot, ritkábban nádat alkalmaztak. A lakóházak beosztása alapvetően hármas: első ház – pitar – utóház. Ezt követi, már külön-külön bejárattal a kamara és az istálló. Vargyas Lajos az 1940-es évek legelején, Ájban végzett népzenei gyűjtése során több száz népi és népies dallamot jegyzett le. – Ir. Bodnár Mónika–Rémiás Tibor (szerk.): Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából (1999), Magyar Zoltán: Torna megyei népmondák (2001); Paládi-Kovács Attila: Zonalitás a Bódva-vidék anyagi kultúrájában. Néprajzi Látóhatár (2002); Vargyas Lajos: Egy felvidéki falu zenei világa – Áj, 1940 (1999).

Néprajzi tájegység. Egykor Torna megyei terület, amelyet csupán 1891-ben csatoltak Gömörhöz. A völgy voltaképpen kapcsolódik a tornai Szádelői-völgyhöz is, de Gömör irányában szélesedik ki, népe abban az irányban tartott fenn mindig is élénk gazdasági és kulturális kapcsolatokat. Települései (Barka, Lucska, Kiskovácsvágása, Dernő, Hárskút, Várhosszúrét és Jólész) lakosságának az életében sem a földművelés, sem az állattartás nem játszott jelentősebb szerepet. Főleg erdei munkákból éltek (erdei gyűjtögető gazdálkodás, mészégetés, favágás, fafaragás stb.). Utóbbira jó példa Lucska és Barka. Előbbi utcáján pl. még az 1990-es években is láthatóak voltak a hatalmas méretű, fából kivájt itatóvályúk, valamint a fa törzséből kialakított ún. köpüs kutak. A helybéli idős parasztemberek még ebben az időben is apró háztartási eszközöket (főző- és evőkanalakat, szakajtókat, szűrőket stb.) faragtak. Barkán több férfi foglalkozott fafaragással. Csörgős gereblyéket, kasza- és kapanyeleket készítettek, (nyírfa)söprűt kötöttek. Általában nem ők vitték eladni termékeiket, hanem még Rozsnyóról is eljöttek értük. Dernőn, Kiskovácsvágáson és Lucskán jelentős vashámorok működtek, amelyek szintén fontos szerepet töltöttek be a helyi lakosság megélhetésében. A völgy lakossága zömében r. k. vallású. Regionális jelentőséggel bír a barkai és hárskúti búcsújáró hely (→búcsújárás). – Ir. Herkely Károly: Adatok Gömör megye népi erdőgazdálkodásához (Néprajzi Értesítő, 1941).

Néprajzi tájegység. A Csallóköz déli részén terül el, amely valamikor Győr megye Dunától északra átnyúló kiszögellését, a Duna és a Csiliz folyó által behatárolt területet jelentette. Településeinek (Balony, Csiliznyárad, Csilizpatas, Csilizradvány, Kulcsod, Medve, Szap) gazdasági kapcsolatai Győr (és környéke), valamint Komárom felé irányultak.

Földrajzi fogalom és néprajzi nagytáj, amely a Duna Kárpát-medencei felső szakasza mentén, nagyjából Dévény és Esztergom között terül el. Régebbi földrajzi munkák Győri-medenceként is emlegetik. A Dunától északra elterülő része 1918 óta Csehszl.-hoz, ill. Szl.-hoz tartozik, s ennek a területnek a jelölésére a szlovák névhasználat (Podunajská nížina) alapján a szlovákiai magyar iskolai nyelv (s következményeként részben a sajtó- és a köznyelv) is helytelenül annak tükörfordítását vette át, Dunamenti-síkság vagy Dunamenti-alföld formájában. Hagyományosan vízjárta, folyóágakkal, tavakkal gazdagon szabdalt, mocsaras terület, amelynek lecsapolására és árvízmentesítésére a 19. sz. második felétől került sor. Azóta szántóföldi földművelésre alkalmas, gabonatermesztő vidék. A honfoglaló magyaroknak már az első hulláma megtelepedett a térségben, ahol minden valószínűség szerint az avarok maradványaira (Komárom és környéke), valamint germán és szláv népek kisebb-nagyobb csoportjaira találtak. A magyar megyerendszer megszilárdulása után a Kisalföld északi részén Bars, Győr, Komárom, Nyitra és Pozsony megye osztozott. A Felső-Csallóközben jelentős volt a 13. sz.-i német megtelepülés. A 15–16. sz.-tól Komáromban viszonylag jelentős szerb (rác) népesség telepedett le, melynek tagjai főleg gabonakereskedelemmel foglalkoztak, s rövidesen a város polgárságának legtehetősebb rétegét alkották. Pozsony környékén ugyanebben az időben horvát menekültek telepedtek le (Horvátgurab és környéke). A török csak a terület keleti részét foglalta el. A török megszállás alóli felszabadító háborúk során (Érsekújvár felszabadítása: 1685) a terület elnéptelenedett. A megüresedett falvakba cseh, morva, szlovák, valamint német telepesek jöttek (a morva jövevények legjelentősebb csoportja Nagysurányban és környékén telepedett le, s mára elszlovákosodott). Az 1920-as évek elején a csehszlovák földreformból adódóan a térségben cseh és morva kolóniák tucatjai jöttek létre (kolonizáció), amelyek lakossága az első bécsi döntést követő, az 1938-as határmódosítások után nagyobbrészt elmenekült. Ezek a falvak a második vh. után zömében ismét szláv (részben cseh, főleg azonban szlovák) telepesekkel népesültek be. Ekkor a térség magyar lakosságának egy részét a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény értelmében Mo.-ra telepítették. Helyükbe magyarországi szlovák családok érkeztek. Nyugati részét Árpád-kori gyökerű aprófalvas településhálózat jellemzi (Felső-Csallóköz), míg a keleti, a török és a felszabadító seregek által végigpusztított területén nagyhatárú, olykor kiterjedt tanyavilággal rendelkező (Gúta, Keszegfalva), halmazos települések találhatóak (Alsó-Csallóköz). A Kárpát-medence nyugati kapujaként is emlegetett Dévényi-szoroson keresztül a nyugati vívmányok jelentős része erre áramlott be. Ennek és a közeli nagyvárosok (Bécs, Budapest, Győr, Pozsony) kulturális hatásának tudható be, hogy a ~ lakossága viszonylag korán polgárosult. Élénk gazdasági kapcsolatokat tartott fenn a tőle északra (főleg a Vág és a Garam felső folyása mentén) élő szlovák lakossággal. A velük évszázadokon keresztül ápolt kapcsolatok alapvetően határozták meg a térség kulturális képét. A cseh-morva, továbbá dunántúli és alföldi gazdasági kapcsolatai sem elhanyagolhatóak. Az említett többnyelvű közeggel való kapcsolattartást a nyelvtanulás egy sajátos formája, a cseregyerek-rendszer intézménye segítette. Fontosabb tájegységei a Csallóköz, a Mátyusföld, valamint a Vág és Garam köze. A ~ szlovákiai része jelenleg Nagyszombat és Nyitra megyéhez tartozik. – Ir. Liszka József: Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzához (1992).