Lexicon

A szlovákiai magyar kisebbség nyelvhasználati jogait a kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó nemzetközi dokumentumok, ill. a hatályos csehszlovák, majd szlovák törvények határozták meg. A két vh. közötti időszak (Csehszlovákia) kisebbségi nyelvhasználatának szempontjából döntő szerepe volt a saint-germain-en-laye-i kisebbségi szerződésnek, amelyet a Csehszlovák Köztársaság 1919. szept. 10-én írt alá. A saint-germaini-i szerződés bizonyos rendelkezései bekerültek az 1920. évi 121. számú alkotmánylevélbe, ill. az 1920. évi 122. számú nyelvtörvénybe is, amely a hivatalos nyelvhasználatot szabályozta. A nyelvtörvény Csehszl. állam- és hivatalos nyelveként a csehszlovák nyelvet határozta meg, előírta azonban a kisebbségek nyelvének használatát is. Eszerint az állami szervek és köztestületek azokban a járásokban voltak kötelesek használni, ahol az adott kisebbség a lakosság legalább 20%-át alkotta. Az 1920-as nyelvtörvénynek köszönhetően a szlovákiai magyarok a két vh. között aránylag széles körű nyelvi jogokkal rendelkeztek, kiterjedt volt a magyar nyelvű iskolahálózat, D-Szl.-ban használni lehetett a magyar nyelvet a hivatalokban és a bíróságokon. Ám az államhatalom mindvégig igyekezett elérni, hogy csökkenjen a nyelvhasználati jogok érvényesítéséhez szükséges 20%-nyi kisebbségi lakosságot kimutató közigazgatási egységek száma, s az állami hivatalnokok is rendszeresen megsértették a törvény rendelkezéseit. Az 1939 és 1945 között létező Szlovák Köztársaságban (Szlovákia) a kisebbségek nyelvhasználatát illetően is a kölcsönösséget (reciprocitás elve) alkalmazták, ami jelentősen szűkítette a Szl.-ban maradt magyarok nyelvhasználati lehetőségeit. Az 1945 és 1948 közötti évek a teljes jogfosztottság időszakát jelentették (jogfosztó intézkedések). Noha a kisebbségi nyelvhasználatot külön jogszabály nem szabályozta, a magyar nyelv nem csupán a hivatalokból szorult ki, de a magánéletben való használatát is üldözni kezdték: az utcán magyarul beszélőket több településen is inzultálták. Ebben az időszakban nem működhettek magyar iskolák és szervezetek, nem jelenhetett meg magyar nyelvű sajtó stb. 1948 nyarától megkezdődött a szlovákiai magyarok fokozatos (ám nem teljes) egyenjogúsítása: magyar iskolák nyíltak, megjelenhettek magyar nyelvű újságok, lehetővé vált a magyar nyelv használata a közéletben is. A kisebbségi nyelvhasználat szabályozása elsősorban az SZLKP által kiadott határozatok útján történt. 1952. júl. 1-jén a szlovák kormány szerepét ellátó Megbízottak Testülete határozatban rendelte el a magyar nyelvű területek kétnyelvűségének biztosítását. A határozat értelmében biztosítani kellett, hogy a magyarok a hivatalokkal és a bíróságokkal való érintkezésben használhassák az anyanyelvüket, az állami és közintézmények megnevezését pedig magyar nyelven is fel kellett tüntetni. A határozat gyakorlatba való átültetése azonban akadályokba ütközött, mivel azt titkosnak minősítették, s így teljesítését sem lehetett számon kérni. Az 1952-es határozat végrehajtásában mutatkozó hiányosságok motiválták a Megbízottak Testületének 1959. évi 37. számú határozatának kiadását. Ebben kimondták, hogy a magyar nyelvterületen a nemzeti bizottságok kétnyelvűen kötelesek kiadni határozataikat és rendeleteiket, s magyar nyelven kötelesek intézni a magyarok írásbeli és szóbeli beadványait. Az említett határozatok ellenére, s egységes szabályozás hiányában a szocializmus évtizedeiben a kisebbségi nyelvhasználat esetleges volt, s a mindenkori – helyi és állami – politikai vezetéstől és az államigazgatás különböző szintű képviselőitől függött. Viszonylag jobb volt a helyzet pl. a Dunaszerdahelyi és Komáromi járásban, míg az ettől keletebbre eső területeken sok esetben nem sikerült biztosítani a magyar nyelv használatát a közéletben és a hivatalokban. Jelentős regionális eltérés mutatkozott a települések magyar nyelvű megnevezésének alkalmazásában és a személynevek használatában is. A hetvenes évektől kezdődően (normalizáció hatalom több ízben is megkísérelte felszámolni a magyar nyelvű iskolai oktatást, a sajtóban pedig megtiltották a települések magyar nyelvű megnevezésének használatát. A rendszerváltást (bársonyos forradalom) követően szinte azonnal terítékre került a kisebbségek nyelvhasználati jogainak rendezése. Az 1990. évi 428. számú nyelvtörvény – amelynek elfogadását rendkívül heves szlovák nacionalista kampány előzte meg – hivatalos nyelvként a szlovák nyelvet határozza meg. A törvény szerint ezt kötelesek használni az államigazgatási és helyi önkormányzati szervek, valamint dolgozóik a hivatalos kapcsolattartás során, ezen a nyelven állítják ki a közokiratokat, s ezen a nyelven nevezik meg a településeket és azok részeit. A törvény ugyan azokon a településeken, ahol az adott kisebbség részaránya meghaladja a 20%-ot, megengedte a kisebbségi nyelvek hivatalos érintkezésben való használatát, ám az államigazgatási és önkormányzati hivatalok dolgozói számára nem tették kötelezővé a kisebbségi nyelvek ismeretét és használatát. Az 1990-es nyelvtörvény a gyakorlatban jelentősen szűkítette a magyar nyelv használatának lehetőségét, s negatívan diszkriminálta a szlovákiai magyarokat. A belügyminisztérium a nyelvtörvényre hivatkozva törvényellenesnek minősítette a kétnyelvű hivatalos feliratokat, pecsétnyomókat, utcanévtáblákat és helységnévtáblákat, s elrendelte azok eltávolítását. Az 1990-es nyelvtörvény nemcsak a szlovákiai magyarok, hanem a nemzetközi szervezetek bírálatát is kiváltotta, s elsősorban a nemzetközi nyomás eredményezte, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1993/94-ben engedélyezte, hogy a szülők „idegen nyelvű” (vagyis magyar) utónevet adhassanak gyermeküknek, ill. a nem szlovák nemzetiségű nők vezetéknevüket az -ová toldalék nélkül is használhassák. Szintén 1994-ben fogadta el a szlovák parlament az ún. táblatörvényt, amely megengedte a települések nevének nemzetiségi nyelven való feltüntetését is. 1995-ben az akkor hatalmon lévő nacionalista szlovák kormánykoalíció ismét újabb nyelvtörvényt fogadott el, amely az 1990-es nyelvtörvényhez képest is korlátozta a kisebbségek nyelvhasználatát a hivatalos életben. Az 1995-ös államnyelvtörvény kimondta, hogy a szlovák nyelv – amely előnyt élvez minden más nyelvvel szemben – a mindennemű hivatalos érintkezés nyelve. Noha az államnyelvtörvény elméletileg csupán a szlovák nyelv használatát szabályozta, a gyakorlatban a kisebbségek nyelvének diszkriminálását szolgálta, s azt eredményezte, hogy a magyar nyelv szinte teljesen kiszorult a hivatalokból. Noha az államnyelvtörvény feltételezte, hogy a kisebbségek nyelvhasználatát külön törvényben fogják szabályozni, annak elfogadására csupán 1998-ban, a Mečiar-kormány bukását követően kerülhetett sor. Az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvtörvény ugyan némileg korrigálta az 1990-es és 1995-ös törvények rendkívül negatív következményeit, de így is számos ponton ütközött az Európa Tanács Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Chartájának ajánlásaival és szellemiségével. A törvény ugyan lehetővé tette, hogy a kisebbségek használhassák saját anyanyelvüket a hivatalos érintkezésben (azokon a településeken, ahol számarányuk meghaladja a 20%-ot), ám a közigazgatási szervek alkalmazottait nem kötelezte a kisebbségi nyelvek ismeretére. Nagy hiányossága a törvénynek, hogy a kisebbségi nyelvhasználatot csupán a közigazgatásban szabályozza, míg a hivatalos élet más területeire (posta, közlekedés, kereskedelem stb.) nem terjesztette ki. 2009-ben a szlovák parlament a korábbi törvényi előírásokat szigorítva elfogadta az államnyelvről szóló törvényt, amely nevével ellentétben nem csupán az államnyelvet védte, de jelentősen szűkítette a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét, sőt bevezette a „nyelvi bűntett” fogalmát, amelynek értelmében a Kulturális Minisztérium pénzbüntetéssel sújthatta a törvény megsértőit. Az alkotmánnyal és az európai normákkal több pontban is ütköző törvénnyel szemben nem csak a szlovákiai magyar politika és közélet, de több nemzetközi szervezet is tiltakozott, a budapesti kormány pedig pénzalapot hozott létre yelvük használata miatt megbüntetett magyarok kárpótlására. Bár a 2010-es kormányváltás után az új, jobboldali kormány – a külföldi kritikákra reagálva – némileg módosította a törvényt, az továbbra is diszkriminatív jellegű maradt. 2011 máj.-ában a szlovák parlament a Most-Híd párt javaslatára új törvényt fogadott el a kisebbségi nyelvek használatról. A végül kompromisszumos formában elfogadott törvény legjelentősebb újítását az jelentette, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20-ról 15%-ra szállították le, igaz ennek bevezetésére gyakorlatilag 10 évnyi haladékot adtak. Az új nyelvtörvény ellenére a szlovákiai magyarok hivatali nyelvhasználata továbbra is alacsony szintű maradt, amelynek egyrészt az az oka, hogy a szlovák közvélemény és a hivatalok továbbra is intoleránsan viszonyulnak ehhez a témához, másrészt a magyar lakosság sem él következetesen a neki járó jogokkal. A nyelvhasználat tekintetében a 2010 utáni évek legfontosabb eseményét azok a civil kezdeményezések jelentették, amelyek változatos eszközök használatával próbálják a hatóságokat az érvényes jogszabályok betartására, a magyar lakosságot pedig jogai érvényesítésére ösztönözni.

A szlovákiai magyar kisebbség nyelvhasználati jogait a kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó nemzetközi dokumentumok, ill. a hatályos csehszlovák, majd szlovák törvények határozták meg. A két vh. közötti időszak (Csehszlovákia) kisebbségi nyelvhasználatának szempontjából döntő szerepe volt a saint-germain-en-laye-i kisebbségi szerződésnek, amelyet a Csehszlovák Köztársaság 1919. szept. 10-én írt alá. A saint-germaini-i szerződés bizonyos rendelkezései bekerültek az 1920. évi 121. számú alkotmánylevélbe, ill. az 1920. évi 122. számú nyelvtörvénybe is, amely a hivatalos nyelvhasználatot szabályozta. A nyelvtörvény Csehszl. állam- és hivatalos nyelveként a csehszlovák nyelvet határozta meg, előírta azonban a kisebbségek nyelvének használatát is. Eszerint az állami szervek és köztestületek azokban a járásokban voltak kötelesek használni, ahol az adott kisebbség a lakosság legalább 20%-át alkotta. Az 1920-as nyelvtörvénynek köszönhetően a szlovákiai magyarok a két vh. között aránylag széles körű nyelvi jogokkal rendelkeztek, kiterjedt volt a magyar nyelvű iskolahálózat, D-Szl.-ban használni lehetett a magyar nyelvet a hivatalokban és a bíróságokon. Ám az államhatalom mindvégig igyekezett elérni, hogy csökkenjen a nyelvhasználati jogok érvényesítéséhez szükséges 20%-nyi kisebbségi lakosságot kimutató közigazgatási egységek száma, s az állami hivatalnokok is rendszeresen megsértették a törvény rendelkezéseit. Az 1939 és 1945 között létező Szlovák Köztársaságban (Szlovákia) a kisebbségek nyelvhasználatát illetően is a kölcsönösséget (reciprocitás elve) alkalmazták, ami jelentősen szűkítette a Szl.-ban maradt magyarok nyelvhasználati lehetőségeit. Az 1945 és 1948 közötti évek a teljes jogfosztottság időszakát jelentették (jogfosztó intézkedések). Noha a kisebbségi nyelvhasználatot külön jogszabály nem szabályozta, a magyar nyelv nem csupán a hivatalokból szorult ki, de a magánéletben való használatát is üldözni kezdték: az utcán magyarul beszélőket több településen is inzultálták. Ebben az időszakban nem működhettek magyar iskolák és szervezetek, nem jelenhetett meg magyar nyelvű sajtó stb. 1948 nyarától megkezdődött a szlovákiai magyarok fokozatos (ám nem teljes) egyenjogúsítása: magyar iskolák nyíltak, megjelenhettek magyar nyelvű újságok, lehetővé vált a magyar nyelv használata a közéletben is. A kisebbségi nyelvhasználat szabályozása elsősorban az SZLKP által kiadott határozatok útján történt. 1952. júl. 1-jén a szlovák kormány szerepét ellátó Megbízottak Testülete határozatban rendelte el a magyar nyelvű területek kétnyelvűségének biztosítását. A határozat értelmében biztosítani kellett, hogy a magyarok a hivatalokkal és a bíróságokkal való érintkezésben használhassák az anyanyelvüket, az állami és közintézmények megnevezését pedig magyar nyelven is fel kellett tüntetni. A határozat gyakorlatba való átültetése azonban akadályokba ütközött, mivel azt titkosnak minősítették, s így teljesítését sem lehetett számon kérni. Az 1952-es határozat végrehajtásában mutatkozó hiányosságok motiválták a Megbízottak Testületének 1959. évi 37. számú határozatának kiadását. Ebben kimondták, hogy a magyar nyelvterületen a nemzeti bizottságok kétnyelvűen kötelesek kiadni határozataikat és rendeleteiket, s magyar nyelven kötelesek intézni a magyarok írásbeli és szóbeli beadványait. Az említett határozatok ellenére, s egységes szabályozás hiányában a szocializmus évtizedeiben a kisebbségi nyelvhasználat esetleges volt, s a mindenkori – helyi és állami – politikai vezetéstől és az államigazgatás különböző szintű képviselőitől függött. Viszonylag jobb volt a helyzet pl. a Dunaszerdahelyi és Komáromi járásban, míg az ettől keletebbre eső területeken sok esetben nem sikerült biztosítani a magyar nyelv használatát a közéletben és a hivatalokban. Jelentős regionális eltérés mutatkozott a települések magyar nyelvű megnevezésének alkalmazásában és a személynevek használatában is. A hetvenes évektől kezdődően (normalizáció hatalom több ízben is megkísérelte felszámolni a magyar nyelvű iskolai oktatást, a sajtóban pedig megtiltották a települések magyar nyelvű megnevezésének használatát. A rendszerváltást (bársonyos forradalom) követően szinte azonnal terítékre került a kisebbségek nyelvhasználati jogainak rendezése. Az 1990. évi 428. számú nyelvtörvény – amelynek elfogadását rendkívül heves szlovák nacionalista kampány előzte meg – hivatalos nyelvként a szlovák nyelvet határozza meg. A törvény szerint ezt kötelesek használni az államigazgatási és helyi önkormányzati szervek, valamint dolgozóik a hivatalos kapcsolattartás során, ezen a nyelven állítják ki a közokiratokat, s ezen a nyelven nevezik meg a településeket és azok részeit. A törvény ugyan azokon a településeken, ahol az adott kisebbség részaránya meghaladja a 20%-ot, megengedte a kisebbségi nyelvek hivatalos érintkezésben való használatát, ám az államigazgatási és önkormányzati hivatalok dolgozói számára nem tették kötelezővé a kisebbségi nyelvek ismeretét és használatát. Az 1990-es nyelvtörvény a gyakorlatban jelentősen szűkítette a magyar nyelv használatának lehetőségét, s negatívan diszkriminálta a szlovákiai magyarokat. A belügyminisztérium a nyelvtörvényre hivatkozva törvényellenesnek minősítette a kétnyelvű hivatalos feliratokat, pecsétnyomókat, utcanévtáblákat és helységnévtáblákat, s elrendelte azok eltávolítását. Az 1990-es nyelvtörvény nemcsak a szlovákiai magyarok, hanem a nemzetközi szervezetek bírálatát is kiváltotta, s elsősorban a nemzetközi nyomás eredményezte, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1993/94-ben engedélyezte, hogy a szülők „idegen nyelvű” (vagyis magyar) utónevet adhassanak gyermeküknek, ill. a nem szlovák nemzetiségű nők vezetéknevüket az -ová toldalék nélkül is használhassák. Szintén 1994-ben fogadta el a szlovák parlament az ún. táblatörvényt, amely megengedte a települések nevének nemzetiségi nyelven való feltüntetését is. 1995-ben az akkor hatalmon lévő nacionalista szlovák kormánykoalíció ismét újabb nyelvtörvényt fogadott el, amely az 1990-es nyelvtörvényhez képest is korlátozta a kisebbségek nyelvhasználatát a hivatalos életben. Az 1995-ös államnyelvtörvény kimondta, hogy a szlovák nyelv – amely előnyt élvez minden más nyelvvel szemben – a mindennemű hivatalos érintkezés nyelve. Noha az államnyelvtörvény elméletileg csupán a szlovák nyelv használatát szabályozta, a gyakorlatban a kisebbségek nyelvének diszkriminálását szolgálta, s azt eredményezte, hogy a magyar nyelv szinte teljesen kiszorult a hivatalokból. Noha az államnyelvtörvény feltételezte, hogy a kisebbségek nyelvhasználatát külön törvényben fogják szabályozni, annak elfogadására csupán 1998-ban, a Mečiar-kormány bukását követően kerülhetett sor. Az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvtörvény ugyan némileg korrigálta az 1990-es és 1995-ös törvények rendkívül negatív következményeit, de így is számos ponton ütközött az Európa Tanács Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Chartájának ajánlásaival és szellemiségével. A törvény ugyan lehetővé tette, hogy a kisebbségek használhassák saját anyanyelvüket a hivatalos érintkezésben (azokon a településeken, ahol számarányuk meghaladja a 20%-ot), ám a közigazgatási szervek alkalmazottait nem kötelezte a kisebbségi nyelvek ismeretére. Nagy hiányossága a törvénynek, hogy a kisebbségi nyelvhasználatot csupán a közigazgatásban szabályozza, míg a hivatalos élet más területeire (posta, közlekedés, kereskedelem stb.) nem terjesztette ki. 2009-ben a szlovák parlament a korábbi törvényi előírásokat szigorítva elfogadta az államnyelvről szóló törvényt, amely nevével ellentétben nem csupán az államnyelvet védte, de jelentősen szűkítette a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét, sőt bevezette a „nyelvi bűntett” fogalmát, amelynek értelmében a Kulturális Minisztérium pénzbüntetéssel sújthatta a törvény megsértőit. Az alkotmánnyal és az európai normákkal több pontban is ütköző törvénnyel szemben nem csak a szlovákiai magyar politika és közélet, de több nemzetközi szervezet is tiltakozott, a budapesti kormány pedig pénzalapot hozott létre yelvük használata miatt megbüntetett magyarok kárpótlására. Bár a 2010-es kormányváltás után az új, jobboldali kormány – a külföldi kritikákra reagálva – némileg módosította a törvényt, az továbbra is diszkriminatív jellegű maradt. 2011 máj.-ában a szlovák parlament a Most-Híd párt javaslatára új törvényt fogadott el a kisebbségi nyelvek használatról. A végül kompromisszumos formában elfogadott törvény legjelentősebb újítását az jelentette, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20-ról 15%-ra szállították le, igaz ennek bevezetésére gyakorlatilag 10 évnyi haladékot adtak. Az új nyelvtörvény ellenére a szlovákiai magyarok hivatali nyelvhasználata továbbra is alacsony szintű maradt, amelynek egyrészt az az oka, hogy a szlovák közvélemény és a hivatalok továbbra is intoleránsan viszonyulnak ehhez a témához, másrészt a magyar lakosság sem él következetesen a neki járó jogokkal. A nyelvhasználat tekintetében a 2010 utáni évek legfontosabb eseményét azok a civil kezdeményezések jelentették, amelyek változatos eszközök használatával próbálják a hatóságokat az érvényes jogszabályok betartására, a magyar lakosságot pedig jogai érvényesítésére ösztönözni.