Lexicon

Földrajzi fogalom és néprajzi nagytáj, amely a Duna Kárpát-medencei felső szakasza mentén, nagyjából Dévény és Esztergom között terül el. Régebbi földrajzi munkák Győri-medenceként is emlegetik. A Dunától északra elterülő része 1918 óta Csehszl.-hoz, ill. Szl.-hoz tartozik, s ennek a területnek a jelölésére a szlovák névhasználat (Podunajská nížina) alapján a szlovákiai magyar iskolai nyelv (s következményeként részben a sajtó- és a köznyelv) is helytelenül annak tükörfordítását vette át, Dunamenti-síkság vagy Dunamenti-alföld formájában. Hagyományosan vízjárta, folyóágakkal, tavakkal gazdagon szabdalt, mocsaras terület, amelynek lecsapolására és árvízmentesítésére a 19. sz. második felétől került sor. Azóta szántóföldi földművelésre alkalmas, gabonatermesztő vidék. A honfoglaló magyaroknak már az első hulláma megtelepedett a térségben, ahol minden valószínűség szerint az avarok maradványaira (Komárom és környéke), valamint germán és szláv népek kisebb-nagyobb csoportjaira találtak. A magyar megyerendszer megszilárdulása után a Kisalföld északi részén Bars, Győr, Komárom, Nyitra és Pozsony megye osztozott. A Felső-Csallóközben jelentős volt a 13. sz.-i német megtelepülés. A 15–16. sz.-tól Komáromban viszonylag jelentős szerb (rác) népesség telepedett le, melynek tagjai főleg gabonakereskedelemmel foglalkoztak, s rövidesen a város polgárságának legtehetősebb rétegét alkották. Pozsony környékén ugyanebben az időben horvát menekültek telepedtek le (Horvátgurab és környéke). A török csak a terület keleti részét foglalta el. A török megszállás alóli felszabadító háborúk során (Érsekújvár felszabadítása: 1685) a terület elnéptelenedett. A megüresedett falvakba cseh, morva, szlovák, valamint német telepesek jöttek (a morva jövevények legjelentősebb csoportja Nagysurányban és környékén telepedett le, s mára elszlovákosodott). Az 1920-as évek elején a csehszlovák földreformból adódóan a térségben cseh és morva kolóniák tucatjai jöttek létre (kolonizáció), amelyek lakossága az első bécsi döntést követő, az 1938-as határmódosítások után nagyobbrészt elmenekült. Ezek a falvak a második vh. után zömében ismét szláv (részben cseh, főleg azonban szlovák) telepesekkel népesültek be. Ekkor a térség magyar lakosságának egy részét a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény értelmében Mo.-ra telepítették. Helyükbe magyarországi szlovák családok érkeztek. Nyugati részét Árpád-kori gyökerű aprófalvas településhálózat jellemzi (Felső-Csallóköz), míg a keleti, a török és a felszabadító seregek által végigpusztított területén nagyhatárú, olykor kiterjedt tanyavilággal rendelkező (Gúta, Keszegfalva), halmazos települések találhatóak (Alsó-Csallóköz). A Kárpát-medence nyugati kapujaként is emlegetett Dévényi-szoroson keresztül a nyugati vívmányok jelentős része erre áramlott be. Ennek és a közeli nagyvárosok (Bécs, Budapest, Győr, Pozsony) kulturális hatásának tudható be, hogy a ~ lakossága viszonylag korán polgárosult. Élénk gazdasági kapcsolatokat tartott fenn a tőle északra (főleg a Vág és a Garam felső folyása mentén) élő szlovák lakossággal. A velük évszázadokon keresztül ápolt kapcsolatok alapvetően határozták meg a térség kulturális képét. A cseh-morva, továbbá dunántúli és alföldi gazdasági kapcsolatai sem elhanyagolhatóak. Az említett többnyelvű közeggel való kapcsolattartást a nyelvtanulás egy sajátos formája, a cseregyerek-rendszer intézménye segítette. Fontosabb tájegységei a Csallóköz, a Mátyusföld, valamint a Vág és Garam köze. A ~ szlovákiai része jelenleg Nagyszombat és Nyitra megyéhez tartozik. – Ir. Liszka József: Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzához (1992).

A Kisalföld északi részén, az Alsó-Csallóközben és a Mátyusföldön, több folyó árterének találkozásában elhelyezkedő területen a huszadik század közepére több település határában (Gúta, Bogya, Ekecs, Naszvad, stb.) fejlett tanyarendszer alakult ki. A Kis-Duna, a Vág a Dudvág, valamint a Nyitra alsó folyásának környékén, egykor áradmányos, mocsaras területen található községek többsége az Árpád-korban alakult ki. A 19. század végéig, a vidék gazdálkodásának legjelentősebb ágazata az állattartás volt. A terület, bonyolult vízrajzi viszonyai miatt, szántóföldi gazdálkodásra kevésbé volt alkalmas. A Kisalföldön az elmúlt 250–300 év alatt az alföldi tanyák csaknem valamennyi formája kialakult, létezett. Ez a sokfajta, gyakran egymás mellett élő szórványtelepülés az utóbbi kétszáz évben nagyban hozzájárult a lakosság megélhetéséhez, a táj jobb kihasználásához. A gyakori áradások, amelyek néha hetekre elvágták a falvakat a határuk jelentős részétől, megkívánták egy folyón túli, mocsarakon átnyúló állattartó szállásrendszer kialakulását. A szállások, aklok a 18–19. században elsősorban az állatteleltetésre szolgáltak, de az év többi szakaszában a gazda időszakos kinntartózkodásának színhelyei, a gazdasági eszközök és mezőgazdasági termények tároló helyei is voltak. Az aklok jelentős része, vízrajzi okok miatt, csoportosan helyezkedett el a magasabban fekvő árvízmentes szinteken. A vidék életében és gazdálkodásában nagy változást okoztak az ármentesítések, a töltések, belvízlevezető csatornák megépülése a 19. század folyamán. Egyre nagyobb területek váltak alkalmassá szántóföldi művelésre, zsugorodott a természetes füves területek nagysága, a folyók ártereit a töltések leszűkítették. A gazdálkodásban egyre nagyobb szerepet kapott a növénytermesztés, az állattartás szerepe csökkent, ugyanakkor újabb, igényesebb állatfajták jelentek meg, és az állattartás egyre belterjesebbé vált. A táj arculatában, és ezzel párhuzamosan a gazdálkodásban bekövetkezett változások nyomán az aklok, szállások szerepe is megváltozott. Miután az aklok körüli területek a 19. század végére fokozatosan szántóföldi művelés alá kerültek, azok állandóan lakott tanyákká alakultak, első időkben a szolgák, majd később egyre gyakrabban a családot alapító fiúgyerekek költöztek ide állandó lakónak. A korábbi állatteleltető szállások azonban nem minden esetben váltak fokozatosan állandóan lakott tanyákká. Negyeden, ahol a zöldségtermesztés vált a legfőbb megélhetési forrássá és kiviteli cikké, a jelentőségüket vesztett aklok a huszadik század harmincas éveire lassan elsorvadtak. A jobbágyfelszabadítás után a tulajdonba kapott egykori telki szántóföldeken újabb és újabb szántóföldi tanyák épülnek. Különösen Gúta tagosítatlan határában tapasztalható ekkor nagymértékű kitelepülés, a kiköltöző fiatal családok a földjükön építették fel házukat, hozták létre saját gazdaságukat. A határ egész területén megjelentek a szétszórt tanyák. Az egykori csoportos állattartó szállások helyén valóságos kis falvak keletkeztek. Gúta határában ilyenek Seregakol és Örtény, a szomszédos Bogya határában már üzlet, kocsma is nyílt a 20. század elején. Az itt lakóknak kialakulóban volt a saját társadalmi életük. Kápolnák, útszéli keresztek, haranglábak épültek, búcsút is rendeztek. Seregakolban 1905-ben megépítették az első tanyai osztatlan községi iskolát. A féltucatnyi alsó-csallóközi falu határához tartozó Rétek nevű területen saját iskolájuk, templomuk, temetőjük fokozatos kiépítésével az elkülönülés, az önállóság, a sajátos réti öntudat felé mozdultak el. A tanyák következő típusa a folyók menti, ártéri gyümölcsöskertekben jött létre, ahol elsősorban a gútai szegénység telepedett meg. Számukra nem nyílt más lehetőség, mint hogy itt hozzák létre sajátságos, gazdaság nélküli, elsősorban lakóhelyül szolgáló ártéri tanyáikat. Az árvízveszély miatt mesterséges dombra épített házakhoz nem kapcsolódott szántóföld, és inkább csak lakóhelyek, semmint gazdasági központok voltak, ellentétben ai jellegű, szántóföldi tanyákkal, amelyek esetében e két funkció sajátos egységet alkotott. Az itt lakóknak a gyümölcsöskertek mellett az ártéri haszonvételek, mint a halászat és vadfogás, gyűjtögetés segítették a megélhetést. Az egykori nagybirtokok parcellázására már az első vh. előtt volt példa a vidéken (Nagyszeg, Violín), azonban csak az első Csehszlovák Köztársaság időszakában, a földreform nyomán történtek jelentősebb változások a nagybirtokrendszerben. A nemzeti célokat szolgáló csehszlovák földreform nyomán elsősorban szláv telepesfalvakat hoztak létre, és csupán kisebb mértékben vált lehetővé, hogy az itteni magyar lakosság földet vásárolhasson. Az újonnan parcellázott területeket elsősorban gútaiak vásárolták meg, akik több hullámban települtek ki az egykori környező nagybirtokokra, Kingyesre, Keszegfalvai-szigetbe, valamint Kavára, és alapítottak ott tanyákat. A kirajzás, a tanyaalapítás folyamata a múlt század negyvenes éveiben érte el a csúcspontját. A kitelepülési folyamat arányait jelzi, hogy 1900-ban a terület 15 településén a lakosság 14%-a élt a külterületen, 1941-ben pedig ez az arány 25,9%. Gúta a Kisalföld legnagyobb tanyás településévé vált, ahol 1900-ban a lakosság 22,4%-a, 1941-ben pedig mintegy 4 ezer ember lakott a tanyákon, ez lakosságának 34,1%-át jelentette. A 20. század második felében, véglegesen megszakadt a sok évszázados öröklött paraszti életforma, a hagyományos családi gazdálkodás. Az ötvenes évektől a szocializmus négy évtizede alatt lezajlott gazdasági és társadalmi változások véglegesen felszámolták a hagyományos paraszti életformát. A családi üzemek kollektív gazdaságba történt összevonásával azok egyik fontos színtere, a tanya is elveszítette jelentőségét. A gazdasági és társadalmi változások mellett az árvizek, különösen az 1965-ös csallóközi árvíz okozta sok tanya pusztulását. Néhány község tanyacsoportjai esetében, elsősorban a határban szétszórt építkezések korlátozásával, illetve a lakóházak csupán rendezett utcákba történő építésének engedélyezésével, tanyaközpontokat alakítottak ki. Ezek közül több önálló faluvá fejlődött a 20. század második felében, pl. Alsóhatár, Vágfüzes, Bogyarét. Ma már a gútai lakosságnak mindössze 6-7 százaléka lakik a tanyákon. A még meglévő házak nagy része lakatlan. – Ir. Angyal Béla: Kisalföldi tanyák. Gúta és vonzáskörzetének településnéprajza (2012)