Lexicon

Néprajzi tájegység. Tágabb értelemben a Szoroskőtől keletre fekvőAbaúj-Torna területéről van szó. Részben fedi, részben kiegészíti a ~e meghatározást a Cserehát tájnév, amely a Bódva és a Hernád folyó közti területet jelzi, ám jelentősebb része ma Mo. területén fekszik. Természetföldrajzilag a ~ Szl.-hoz tartozó területét két részre bonthatjuk: a viszonylag szűk, hegyvidéki jellegű Felső-Bódva-völgyre és a síkvidékibb, mocsaras jellegű Kanyapta-medencére. A szűkebben vett ~ északi részén német (mánta) települések találhatóak (Mecenzéf, Stósz), majd dél felé haladva magyar, ill. mára magyarrá vált ruszin (Horváti), lengyel (Buzita, Jánok) népességet találunk. Gazdálkodását az északi hegyekben elsősorban az állattenyésztés jellemzi, amit különféle iparágak (fakitermelés, faszénégetés) egészítenek ki. Délen a földművelés dominál azzal, hogy a Kanyapta-medence mocsarainak 20. sz. közepén történt lecsapolása előtt jelentős volt az ide kapcsolódó gyűjtögető gazdálkodás. Településszerkezetileg a térség szintén két területre osztható: az északi, hegyvidéki jellegű településekre, melyek jellemzői a viszonylag szűk völgyi falvak, fésűs beépítettségű szalagtelkekkel. A telkeket hátul keresztben a csűr zárja le, s egymástól sövénykerítés választja el. A déli, alföldi jellegű településeit a halmazos, ill. orsós településszerkezet jellemzi (utóbbira jó példa Tornaújfalu és Perény). Mivel ez a térség a 20. sz. közepéig rendkívül vizenyős, mocsaras terület volt, a házak elhelyezkedését nagyban befolyásolták a vízrajzi körülmények. Az építkezési anyagban is megmutatkozik ez a kettősség: az északi területeken a faépítkezés és a darázskő (a mészkő egyik fajtája) felhasználásával történő kőépítkezés, délen a sárfal használata dominált. Utóbbi elsősorban vert- és rakott fal formájában. Tetőfedésre északon inkább zsindelyt, délen zsúpot, ritkábban nádat alkalmaztak. A lakóházak beosztása alapvetően hármas: első ház – pitar – utóház. Ezt követi, már külön-külön bejárattal a kamara és az istálló. Vargyas Lajos az 1940-es évek legelején, Ájban végzett népzenei gyűjtése során több száz népi és népies dallamot jegyzett le. – Ir. Bodnár Mónika–Rémiás Tibor (szerk.): Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából (1999), Magyar Zoltán: Torna megyei népmondák (2001); Paládi-Kovács Attila: Zonalitás a Bódva-vidék anyagi kultúrájában. Néprajzi Látóhatár (2002); Vargyas Lajos: Egy felvidéki falu zenei világa – Áj, 1940 (1999).

Néprajzi tájegység. Egykor Torna megyei terület, amelyet csupán 1891-ben csatoltak Gömörhöz. A völgy voltaképpen kapcsolódik a tornai Szádelői-völgyhöz is, de Gömör irányában szélesedik ki, népe abban az irányban tartott fenn mindig is élénk gazdasági és kulturális kapcsolatokat. Települései (Barka, Lucska, Kiskovácsvágása, Dernő, Hárskút, Várhosszúrét és Jólész) lakosságának az életében sem a földművelés, sem az állattartás nem játszott jelentősebb szerepet. Főleg erdei munkákból éltek (erdei gyűjtögető gazdálkodás, mészégetés, favágás, fafaragás stb.). Utóbbira jó példa Lucska és Barka. Előbbi utcáján pl. még az 1990-es években is láthatóak voltak a hatalmas méretű, fából kivájt itatóvályúk, valamint a fa törzséből kialakított ún. köpüs kutak. A helybéli idős parasztemberek még ebben az időben is apró háztartási eszközöket (főző- és evőkanalakat, szakajtókat, szűrőket stb.) faragtak. Barkán több férfi foglalkozott fafaragással. Csörgős gereblyéket, kasza- és kapanyeleket készítettek, (nyírfa)söprűt kötöttek. Általában nem ők vitték eladni termékeiket, hanem még Rozsnyóról is eljöttek értük. Dernőn, Kiskovácsvágáson és Lucskán jelentős vashámorok működtek, amelyek szintén fontos szerepet töltöttek be a helyi lakosság megélhetésében. A völgy lakossága zömében r. k. vallású. Regionális jelentőséggel bír a barkai és hárskúti búcsújáró hely (→búcsújárás). – Ir. Herkely Károly: Adatok Gömör megye népi erdőgazdálkodásához (Néprajzi Értesítő, 1941).