Az első Csehszlovák Köztársaság idején a publikált kritikák mennyisége meglepően nagy volt, mert nemcsak az irodalmi folyóiratok, hanem a napilapok és politikai, társadalmi hetilapok is közöltek kritikát. Ezek nagyobbik fele azonban minőségileg értéktelen volt, s az objektivitás gyakori hiánya az értékelhető kisebbik rész hitelét is rontotta. Mivel irodalmunk indulásának első éveiben (1918–1925) a nagyarányú kiutasítások és kényszertávozások következtében nemcsak a tapasztalt írók hiányoztak, hanem az igényesebb olvasórétegek is, az irodalmi élet néhány tekintélyes szervezője (Alapy Gyula, Sziklay Ferenc) nyilvánosan védelmébe vette a dilettantizmust. Kijelentéseiket Vass László olyan „súlyos szavak”-nak nevezte, melyek „magukban hordják a kisebbségi élet tragikus vonásait, és mindenképpen találóak a kisebbségben kezelt nemzetrészek eleve alacsonyabb szellemi életére”. Nem meglepő tehát az sem, hogy a dilettantizmus pártolásával nem gyanúsítható Forbáth Imre még a 30-as évek vége felé is talált magyarázó és mentegető szavakat. – Az objektív kritika követelményét 1923-ban az ifjú Fábry Zoltán hirdette meg. Sajnos, két-három évvel később Fábry eltért a koncepciójától, további kritikusi gyakorlatában másodlagosnak tekintette az esztétikai követelményt, s csaknem egy évtizedes kommunista–rappista korszakában (1928–1936) az osztályharc törvényei alá rendelte a kritikai mércét. Az objektív kritika térnyerését leginkább azok a rendkívül kiéleződött ellentétek akadályozták, amelyek az irodalmi életben az emigráns és a hazai írók között alakultak ki. A 20-as évek első két harmadában a beszűkült kisebbségi irodalmi és sajtóéletben nagy befolyásuk volt az 1918/19-es magyarországi forradalmak emigráns íróinak és újságíróinak, egyrészt tapasztaltságuk, hozzáértésük, másrészt a Horthy-Mo. iránti gyűlöletük miatt. Az utóbbi tulajdonságért a csehszlovák állam bőkezűen honorálta őket, az anyaországgal jó kapcsolatokat tartó ellenzéki magyar körök viszont gyűlölettel feleltek a gyűlöletre. Ez az antagonisztikus helyzet úgy hatott a kritikai életre, hogy a lapokban az írókat nem valós irodalmi értékeik alapján, hanem poliltikai hovatartozásuk szerint értékelték. A 20-as évek végén, mikor az emigránsok a kisebbségi sérelmek iránti közömbösségük miatt már nagyrészt elvesztették politikai hitelüket, érezhetően erősödött az objektív kritika helyzete, de pl. a kritikairodalom akkor és később sem kvalitásaik alapján, hanem politikai-világnézeti alapállásuk szerint csoportosította a kritikusokat szocialistákra és polgáriakra. – A szocialista kritikusok közül Fábry volt a legtekintélyesebb, de ő antifasiszta és antimilitarista publicistaként lett jelentős, európai mércével is mérhető íróvá. E tevékenységének kiváló kritikusi adottságait is alárendelte, s az irodalmi alkotások értékét elsősorban s gyakran kizárólagosan erkölcsi és politikai mércével mérte. Ezzel a magatartásával „emberirodalmi” és vox humana-korszakában (1922–1927, 1936–1938) az irodalmi életben érezhető erkölcsi prevenciót tudott gyakorolni, ám esztétikai vonatkozásban akkor is rengeteg tévedést, túlzást követett el. A többi szocialista kritikus közül Barta Lajos, Sándor László és a fiatal Berkó Sándor emelhető ki. – A polgári szemléletű kritikusok közül rendszeres tevékenységével, számos irodalomtörténeti érvényű írásával és következetes objektív törekvésével Kovács Endre, Szalatnai Rezső és Vájlok Sándor emelkedik ki. Figyelemre méltó még Antal Sándor, Kázmér Ernő, Simándy Pál, Vass László és Bellyei László munkássága. A jelentős szépírók közül főleg Darkó István, Egri Viktor, Győry Dezső és Sziklay Ferenc voltak a kritikában is aktívak. – Komlós Aladárról, Peéry Rezsőről és Szvatkó Pálról külön kell szólni. Komlós csak 1924-ig élt Szlovákiában, s kritikusként-költőként az élvonalba tartozott. A 20-as évek második felében Mo.-ról figyelte s recenziókkal meg szigorú helyzetelemzésekkel segítette irodalmi fejlődésünket. A kivételes képességű Peéry Rezső 1938 előtt két-három felfigyeltető kritikát írt (Magyar mesterek, Kassák Lajos epikai fejlődése, Szempontok a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődéséhez), kritikusi kibontakozását azonban késleltette a sarlós mozgalom második szakaszában (1930–1933) vállalt szélsőbalos irodalompolitikai szerepe. A Peéryhez hasonlóan kitűnő esszéista adottságokkal rendelkező Szvatkó Pál nem volt gyakorló kritikus, de néhány átfogó irodalmi felmérésében vitathatatlan megállapításokat tett, s a minőségi elv hangsúlyozójaként egész pályafutása alatt az irodalom és kritika legjobbjait összefogó lap alapítására törekedett. – A szlovák állam éveiben (1939–1944) a magyar népesség alacsony száma, a tapasztalt írók zömének kiesése s az itt maradtak egy részének (Egri, Fábry, Sas Andor, Sebesi Ernő, Szenes Erzsi) kényszerű elhallgatása miatt az irodalmi élet erősen összeszűkült, de aktív maradt. Az Esterházy János vezette Szlovenszkói Magyar Párt napilapjaiban elég lehetőség nyílt a kritika számára is: szervezésében és gyakorlásában e lapok két tapasztalt belső munkatársa, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső játszotta a vezető szerepet. A két napilap politikáját és irodalompolitikáját keresztény szellemű antifasizmus jellemezte. Dallos István tíz számot megért Magyar Albumában és a Toldy Kör évkönyveiben is sok kritikai írás jelent meg Szalatnai, Peéry, Mártonvölgyi László és Környei Elek tollából. A kezdőkkel és dilettánsokkal is ellepett hazai irodalom iránt az összeszűkült írói közösség bővítése érdekében nagyfokú toleranciát kellett tanúsítani, ezért az igényes Szalatnai és Peéry ezt a terepet nagyrészt Mártonvölgyire és Környeire hagyta, s legjobb kritikáikat a kiemelkedő magyarországi kortársakról (Babits Mihály, Móricz Zsigmond stb.) írták. – Ir. Fábry Zoltán: Irodalom és magyarság (Kassai Napló, 1923. ápr. 1.); Komlós Aladár: Magyar költészet Szlovákiában (Nyugat, 1926/II); Féja Géza: A felvidéki irodalom és felvidéki költő (Híd, 1927/4–5); Alapy Gyula: Kisebbségi irodalmunk tíz éve. In: Sziklay Ferenc (szerk): Kazinczy Évkönyv 1898–1928 (1929); Győry Dezső: A kritikus, aki nincs (Új Munka, 1931/1); Vass László: A kiművelt emberfő hiánya (Magyar Nap, 1938. febr. 20.); Forbáth Imre: Művészet és szocializmus; Turczel Lajos: Irodalomkritikánk 1918–1945 között. In: Turczel Lajos: Tanulmányok és emlékezések (1987).