emigráns írók

Az 1918–1919-es magyarországi forradalmak bukása után elmenekült írók, újságírók. Egy részük Csehszl.-ba távozott, hosszabb-rövidebb ideig ott tartózkodott, néhányuk végleg letelepedett. Két csoportra oszthatók: kommunistákra, akik megmaradtak a Tanácsköztársaság eszméi mellett, bekapcsolódtak az itteni baloldali munkásmozgalomba s 1921 máj. után a CSKP munkájába, valamint októbristákra, akik polgári radikális vagy szocdem nézeteket vallottak, s a csehszlovák rendszerben politikai eszményüket találták meg. Akadtak emigránsok, akik „haza” jöttek, azaz itteni születés, vagy illetőség alapján igényük volt az állampolgárságra (Benjámin Ferenc, Fehér Ferenc, Forbáth Imre, Juhász Árpád, Mácza János). – Emigránsaink érdeme a korszerű kisebbségi újságírás megteremtése. Az államfordulat után ugyanis rengeteg magyar értelmiségi, köztük újságíró is, kényszerűen eltávozott Csehszl.-ból, így a szerveződő politikai és irodalmi sajtóban hiányoztak a hozzáértő emberek. Ezt a hiányt az újságírásban és -szerkesztésben tapasztalt emigránsok hidalták át. A napilapok közül kiemelkedő szerepük volt a Kassai Munkásban (Mácza János, Jász Dezső, Gyetvai János, Hidas Antal, Földes Sándor), a Kassai Naplóban (Barta János, Ignotus, Jarnó József, Juhász Árpád, Simándy Pál), A Reggelben (Antal Sándor, Benjámin Ferenc, Kaczér Illés, Lányi Menyhért), a Magyar Napban (Barta Lajos, Forbáth Imre, Földes Sándor), s még a jobboldali ellenzéki Prágai Magyar Hírlapban is (Bihari Mihály, Erdélyi László, Paál Ferenc, Sándor Imre); az irodalmi és kulturális lapok közül a Tűzben (Gömöri Jenő Tamás), az Új Szóban (Barta Lajos). Az emigránsok legjobbjai az irodalom fejlődésére is nagy hatással voltak: felkészültségükkel, világirodalmi tájékozódásukkal, az új iránti érzékenységükkel korszerű irodalmi közvéleményt teremtettek, s hatékonyan hozzájárultak az új nemzedék kibontakozásához. Az emigráns írók és publicisták közül 1919 és 1938 között számosan tartósan beépültek irodalmi életünkbe. Az emigránsok érdemeit hazai íróink közül többen (főleg Fábry Zoltán és Szalatnai Rezső) nagy elismeréssel méltatták, de Fábry 1927–28-tól szervilizmusuk miatt már kíméletlenül támadta őket, s ugyanezt tette a velük korábban jó kapcsolatokat tartó Balogh Edgár is. A magyar ellenzéki pártok kezdettől fogva végig éles harcban álltak velük, s kultúrreferensük, Sziklay Ferenc „a bontakozó kisebbségi szellem idegen elemének” nevezte őket. A Prágai Magyar Hírlap jeles szerkesztője, Szvatkó Pál többször kiemelte a sajtóra s az irodalomra gyakorolt frissítő hatásukat, de a kisebbségi sérelmek elhanyagolását súlyos bűnüknek tartotta. – Ir. Fábry Zoltán: Írók és irodalom Szlovenszkón (Kassai Napló, 1926. nov. 21.); Balogh Edgár: Emigránsok és újarcú magyarok (A Nap, 1930. ápr. 6.); Szalatnai Rezső: Irodalmi menetrend Szlovenszkón (Magyar Figyelő, 1933/1–2.); Károlyi Mihálynak Az Út szerkesztősége (Az Út, 1931. jún. 15.); Fábry Zoltán: Magyar rapszódia: 1932 (Az Út, 1932/11–12.); Sziklay Ferenc: Kulturális szervezkedésünk története. Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938 (1938); Szvatkó Pál: A sajtó. A visszatért magyarok (1938).