Lexicon

A ruszinok a történelmi Mo. északkeleti Felvidékén, elsősorban Zemplén, Ung, Bereg, Máramaros vármegyékben élő szláv lakosság, akik a 14–18. sz. folyamán telepedtek le ezen a vidéken. A magyar történelemben 1918-ig elsősorban ruténeknek (ruthéneknek), utána ruszinoknak (ritkábban oroszoknak), 1938 után rövid ideig magyaroroszoknak, majd ismét ruszinoknak nevezték őket. Nyelvük az ukránhoz áll a legközelebb. 1945 után a szovjet fennhatóság alá került Szovjetunióban a ruszin mint külön nemzetiség nem létezett, ukránoknak nyilvánították őket. Az 1991 óta független Ukrajna sem ismeri el hivatalosan a ruszin nemzetiséget, szemben más országokkal, pl. a szomszédos Szlo.-val vagy Mo.-gal. Pontos számuk így megállapíthatatlan. A görögkeleti (pravoszláv) és a gör. kat. vallást gyakorolják. A kárpátaljai ruszinokat földrajzi elhelyezkedés szerint két fő csoportra oszthatjuk: a síkföldön és a Kárpátok alacsony nyúlványain élnek a völgy-, ill. síklakók: a dolisnyánok, a Kárpátok gerince közelében, a hegyvidéken pedig a hegylakók: a verhovinaiak. Az utóbbiak népcsoportjai: a huculok, a bojkók és a lemkók. Hivatalosan ukránokként tartják őket számon. Az ukránok nagy arányú betelepedése a két vh. közötti időszakban és a második vh. után következett be. A szlovákok nagyobb arányú betelepedése a mai Kárpátalja területére a 18. sz. második felétől történt. Legnagyobb számban az első vh. után, amikor a terület a Csehszlovák Köztársasághoz került. 1938–1939-et követően a szlovákok jelentős része, főleg azok, akik 1919 után települtek a vidékre, arra kényszerültek, hogy visszatérjenek Csehszl.-ba. A második vh. után a kárpátaljai magyarok és a németek egy része szlováknak vallotta magát, hogy ezzel elkerülje a megtorlást. A 2001-es népszámlálás adatai szerint 5600-an élnek a területen. Jelentős részük szétszórtan, az ukránok között, a terület nyugati részében él. A második vh. idején és a szovjet időszakban nem volt szlovák nyelvű oktatás. A helyzet Ukrajna függetlenné válása (1991) után változott meg. Az ungvári egyetemen szlovák tanszéket is nyitottak. A múltban a szlovákok majdnem kizárólag a r. k. egyházhoz tartoztak. Többségük ma is r. k., de vannak közöttük gör. kat.-ok és protestánsok (lutheránusok) is. A zsidók ma Kárpátalján alig több mint kétezren vannak, a jiddist töredékük vallja anyanyelvének. Többségük Ungváron és Munkácson, ill. Huszt környékén él. A zsidóság térhódítása Kárpátalja mai területén a 18. sz. végén indul meg, amikor a szomszédos Galíciából, a különböző korlátozó intézkedések ellenére folyamatosan szivárogtak át a Kárpátokon. Számuk nőtt és az 1910. évi népszámláláskor elérte a kárpátaljai lakosság 15%-át, azaz mintegy 90 ezer főt. A csehszlovák időszakban önálló nemzetiségként szerepeltek a statisztikákban, aktívan bekapcsolódtak a politikai életbe, héber nyelvű iskolák, gimnáziumok nyíltak (Ungváron, Munkácson), újságokat, könyveket adtak ki. 1938–39 után, amikor a terület ismét Mo.-hoz került, sorsuk nehézre fordult. 1942-ben és 1944 ápr.-ában Kárpátaljáról mintegy 80 ezer zsidó származású egyént hurcoltak el koncentrációs táborokba, s közülük csak néhány ezren tértek vissza. A szovjet időszakban igen nagy mértékű volt a kivándorlás. Ukrajna függetlenedése nem állította meg, de némileg lelassította a folyamatot. A 19. sz. második felétől a neolog irányzat a mai Kárpátalja területén csak a nagyobb városokban, elsősorban Ungváron nyert teret. A zsidók többsége ortodox maradt. A szovjet időszakban elveszítették egyházi vagyonukat és nem gyakorolhatták nyíltan vallásukat. Ukrajna függetlenné válásával újra feléledt a zsidó vallás és egyházi élet. A zsidó hitközségek az ortodox, a progresszív és a chabad irányzatokat képviselik. A németek a kárpátaljai etnikumok között az egyik legkisebb, de jól elkülöníthető csoportot alkotják. Számuk ma (a 2001-es népszámlálás alapján) mintegy három és félezer főre tehető. A tatárjárás utáni időszakban és a 18. sz.-ban történt telepítésekkel kerültek erre a vidékre. Főleg a volt Bereg és Máramaros vármegyékben éltek, mára településterületük Munkács környékérodott. A szovjet időszakban nem voltak iskoláik, bár az iskolai oktatásban és a felsőoktatásban az egyik választható – de kötelezően oktatott – idegen nyelv a német volt (az angol és a francia mellett). A számos archaikus elemet tartalmazó helyi német nyelvjárások a frank és a bajor–osztrák német nyelvi csoportokhoz tartoznak. Az 1960-as években megindult a kivándorlás Németországba. Ez a folyamat mind a mai napig tart. A románok a mai Kárpátalja területén, az egykori Máramarosban a 14. sz. elején jelentek meg. A szovjet időszakban a hivatalos szervek a Kárpátalján élő románokat moldovánoknak nevezték. Ők saját magukat mindvégig románoknak tartották. 1945–1990-ig kényszerből cirill betűs írást használtak, utána visszatértek a latin betűsre. A második vh. után iskoláik moldován, az 1990-es évektől román tanítási nyelvűek, az ungvári egyetemen román tanszék nyílt. A 2001-es népszámlálás adatai szerint a kárpátaljai románok lélekszáma 32,1 ezer. Többségük pravoszláv és gör. kat. vallású, kisebb részben r. k. Kompakt területen, a Tisza jobb partján, a Rahói és a Técsői járás egymással érintkező részein, 80%-ban faluhelyen élnek. Jellemző a szezonális munkavállalás Kárpátalja területén kívül. A helyben maradottak zömmel a sóbányászatból élnek, melynek központja Szlatina. Történelmükből ki lehet emelni 1919–1920-at, amikor Kárpátaljának ezt a részét a román hadsereg tartotta megszállva. Romák ma Kárpátalján a hivatalos adatok szerint 14 ezren, becslések szerint 20–30 ezren élnek. Nyelvük az európai romák újindoárja nyelvének ún. kárpáti és vlach dialektusához tartozik. Saját írással nem rendelkeznek. Jellemző a vegyes házasságok elenyésző száma. Igen mozgékonyak, keveseknek van állandó munkája. A muzsikus romák alkotják a legfelsőbb társadalmi rétegét. Vannak kézműves csoportok. A városokban túlnyomórészt az alacsony presztízsű munkát végzik. A romák Kárpátalján nem alkotnak zárt települési tömböt, szétszórtan élnek más, elsősorban az ukrán és a magyar etnikum között, sok helyütt ma is táborokban. Többségük a síksági területeken él és csak kisebb részük a hegyvidéken, jellemző módon a nagy közlekedési központokban összpontosulnak. Több érdekvédelmi, kulturális szervezetük van. – Ir. Kárpátalja településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai 1880–1941 (KSH 1996); Rékai Miklós: A munkácsi zsidók „terített asztala” (1997); Sonnevend Péter: A szlovákiai és kárpátaljai németek élet- és tudati viszonyai a két vh. közötti időszakban (Kisebbségkutatás, 1991/1992/4.); Udvari István: Ruszinok (In: Ács Zoltán szerk.: Együtt élő népek a Kárpát-medencében (1994).

Kárpátalján nem voltak meg a nagy fajsúlyú regionális hagyományok, e régióban szakadt el leginkább az irodalmi gondolkodás a magyar irodalom egészének fejlődési ívétől, és szorult zárkózott regionális keretek közé, különösen a második vh. után. A 20–30-as években nem választható szét pontos határ mentén a kárpátaljai és a szlovenszkói magyar irodalom, legfeljebb az előbbi perifériálisabb jellegére utalhatunk. Bár történtek kísérletek ennek az irodalmi anyagnak a megemelésére. Az ezt megmozgató lokális hazafiság azonban nem maga az irodalmi mérce. Ennek ellenére nem hagyható ki a magyar irodalomból ez a fejezet sem, amely sajátos színt képvisel, megkerülhetetlen eleme a kárpátaljaiságnak. Az időszak nevesebb alkotói: Fülöp Árpád (1863–1953), Ilku Pál (1912–1973), Ják (Jakubovits) Sándor (1898–1980), Kiss László (1904–1976), Nátolyáné Jaczkó Olga (1895–1970), Prerau Margit (1909–1944), Rácz Pál (1888–1952), Sáfáry László (1910–1943), Simon Menyhért (1897–1962), Tamás (Tvaroska) Mihály (1897–1967), Vaskó István (1893–1940) és mások. – Ir. Keresztény Balázs: Irodalmi barangolások a Kárpátok alján (1993); Keresztény Balázs: Kárpátaljai művelődéstörténeti kislexikon (2001).

A Csehszl.-ban megjelent több mint kétezer magyar nyelvű könyvnek csak igen kis töredéke esett Kárpátaljára. Az adott időszakban a következő könyvsorozatokat adták ki (egyes esetekben csak a nevében volt sorozat, hiszen a tervezetből végül csak egy-egy könyv lett, vagy a megjelenés helye elkerült innen): A Néplap Könyvtára, Hitvédelmi Füzetek, A Néplap Műkedvelő Színtára, Cserkész-könyvtár, A Szeretet Kiskönyvtára, A Jó Barátom Kiskönyvtára. Az egyéb megjelent magyar nyelvű könyvek között a legnagyobb tétel a szépirodalom. Az adott időszakban magyar nyelvű könyveket megjelentető nyomdák (ezek szerepelnek kiadóként, eltekintve egy-két magánkiadástól; némely esetben a megjelenés helye és a nyomda telephelye nem egyezik; ilyen esetekben sejthető, hogy nem a nyomda a kiadó, csak bérmunkát végzett): Beregszászban – Kálvin, Merkur, Kormos, Haladás; Munkácson – Grosz, Grünstein, Nekudah, Kárpáti, Novina, Pannonia, Reform; Ungváron – Földesi, Lám, Miravcsik, Skolnaja Pomoscs, Svoboda, a Szent Bazil rend nyomdája, Unio, Viktoria. A legjelentősebb a maga huszonöt körüli kiadványával a Kálvin Nyomda volt Beregszászban. A nyomda a Kárpátaljai Református Egyház tulajdonát képezte. A Csehszlovák Köztársaságban az egyik leghasznosabbnak tartott törvény a könyvtárak szervezésére vonatkozott, melyek alapján a kárpátaljai helyzet is javult. 1935-ben Kárpátalján 592 könyvtár volt, ebből 190 magyar, 421 ruszin (orosz, ukrán), 36 cseh (szlovák), a többi német és román. Ezekben összesen mintegy 100 ezer kötettel tudtak szolgálni. A könyvtárak statisztikái szerint az emberek a magyar szerzők közül elsősorban Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Zilahy, Harsányi, Makkai, Gulácsy műveit keresték. A helyi lapoknak többnyire volt irodalmi rovata, ahol közöltek könyvismertetéseket, s ezek között szerepeltek a kárpátaljai alkotók művei is. 1922-ben megjelent egy kérész életű lap Napsugár címmel a „könnyű fajsúlyú irodalmi termékek” terjesztésére, nem elhanyagolva „a mélyebb és irodalmilag értékesebb műfajok kultiválását sem.” Mo.-ról írók érkeztek előadókörútra: Szabó Dezső, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond és mások. Az 1935-ben Budapesten tartott ún. első Kisebbségi Irodalmi Esten (erdélyi, felvidéki és vajdasági résztvevőkkel) Kárpátalját Tamás Mihály képviselte. Komoly esemény volt 1937 végén, amikor erdélyi magyar írók estjeit tartották több kárpátaljai (és szlovenszkói) településen. A vendégek között volt többek között Tamási Áron, Molter Károly, Ligeti Ernő. Az Erdélyi Szépműves Céh 10 kötetes, a Felvidék számára készült válogatása megvehető, ill. megrendelhető volt a könyvesboltokban, a lapkiadóknál. Mo.-on az 1931. évi könyvnapokra először adták ki külön kötetben „az elszakított országrészek íróinak antológiáját” Koszorú címmel. Kárpátalján (Ungváron, Munkácson, Beregszászban) könyvnapokat 1936-ban rendeztek. – Ir. Fedinec Csilla: Magyar könyvkiadás és képzőművészet kapcsolata Kárpátalján (1918-tól napjainkig). In: Az elsüllyedt jelek. I. A 20. századi magyar könyvillusztráció Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig (2003).

A kárpátaljai magyar kultúregyesületek sorában a legeredményesebben a Mozaik Kultúregyesület, ill. az 1930-as években a Podkarpatszka Ruszi Magyar Kultúr Egyesület (PRMKE), a Beregszászi Irodalmi és Színpártoló Egyesület (BISZE) működött. Ezenkívül számos kisebb-nagyobb helyi szervezet szervezte a ma már elképzelhetetlen mennyiségű rendezvényt, klubestet, megemlékezést, felolvasást, népfőiskolát és egyebeket. A magyarság nagy reprezentációja volt minden év elején Beregszászban a Magyar Nemzeti Bál. Tömegeket mozgattak meg az igen népszerű torna/sportegyesületek, melyek kulturális rendezvényeikkel is kitűntek. Eseményszámba ment az FTC, az Újpest vagy a debreceni labdarúgócsapat vendégjátéka, magyar olimpiai bajnokok bemutató szereplése. Már 1926-ban virágkarnevált és rózsakirálynő-választást szervezett Ungváron a városi atlétikai klub. Komoly presztízst jelentett egy-egy településnek, ha volt dalárdája. A kárpátaljai magyar dalárdáknak „országos” – ezzel a megkülönböztetéssel illették a magyar köznyelvben a régió (vagy tartomány, vagy zsupa) egészére kiterjedő eseményeket – szemléje is volt az 1930-as években (Nagyszőlősön, Beregszászban, Munkácson, Ungváron), és volt „gyermekdalos verseny” (Tiszaújlakon, Beregszászban). Az 1930-as években már tartottak szépségkirálynő-választásokat. 1935-ben a hármashatár közönsége rendezett több ezres felvonulást a tiszabecsi Rákóczi-emlékoszlophoz, amit az 1990-es években a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség újított fel, ill. emelt hagyománnyá (ma a találkozó helye Tiszaújlak határában a helyreállított Turul-emlékmű, amit a huszas években romboltak le). Az ifjúságot a cserkészszövetség tömörítette. A kárpátaljai cserkészszövetség 1920-ban alakult; cseh/szlovák, ruszin/ukrán, zsidó és magyar tagozatai voltak; az utóbbit 1923-ban szervezte meg Haba Ferenc. Külön egyesületük volt a kárpátaljai főiskolásoknak, egyetemistáknak. Szabadkőműves-páholy működött a harmincas években Ungváron. – Ir. S. Benedek András: Kárpátalja története és kultúrtörténete (1993); Popovics Béla: Munkács kultúrtörténete a korabeli sajtó tükrében (2005).

A csehszlovák időszakban a kárpátaljai magyarok sajátos utat jártak be. Az államfordulatot („prevrat”) a lakosság nehezen tudta elfogadni. Hosszú időt vett igénybe annak a ténynek a tudatosítása, hogy az új határok nem ideiglenes állapotot jeleznek. Kezdetben a terület ügyeit direktórium intézte az Egyesült Államokból érkezett ruszin származású ügyvéd, Gregory Zhatkovych vezetésével. Rövid, néhány hónapos próbálkozás után belátta törekvései kilátástalanságát. Ettől kezdve Kárpátalját, megszakításokkal, Prágából kinevezett kormányzó irányította, azzal az ígérettel, hogy ez ideiglenes állapot a kárpátaljai autonómia bevezetéséig, amire azonban csupán 1938 okt.-ében került sor. 1924 és 1928 között megtörtént a terület unifikálása, azaz integrálása a csehszlovák igazgatási rendszerbe. A magyar közösség az első lépéseket a felszámolásra ítélt magyar gimnáziumi oktatás megmentése (Munkácson, Beregszászban és főleg Ungváron, ahol petíciókat fogalmaztak meg az ügyben, ill. megpróbálkoztak önerőből iskolát alapítani), valamint saját politikai szervezeteinek létrehozása érdekében tette. Ebben a korai időszakban megalakult kárpátaljai magyar pártok: Magyar Jogpárt, Őslakosok Autonóm Pártja, Keresztényszocialista Párt, Kisgazda-, Kisiparos és Földműves Párt. Problémát okozott, hogy az egykori Ung megyét a csehszlovák közigazgatás megosztotta Kárpátalja és Szlovenszkó között. A magyar élettérben betöltött központi szerepért Ungvár, Munkács, ill. Beregszász és Nagyszőlős versengett. A magyar pártok közül a 20-as évek második felére megszűnt a Magyar Jogpárt és az Őslakosok Autonóm Pártja. A Kisgazda-, Földműves és Iparos Párt átalakult Magyar Nemzeti Párttá, amely az Országos Keresztényszocialista Párttal kötött az együttműködést lehetővé tevő szövetséget. A magyar pártok választások alkalmával a német pártokkal kötöttek szövetséget. A magyar politikai élet személyiségei: Korláth Endre, Egry Ferenc, Hokky Károly, Árky Ákos, Nagy Kálmán, Jaross Gyula, Magyar Bálint, Kerekes István, Polchy István, Bakó Gábor, R. Vozáry Aladár, Köszörű Károly és mások voltak. Mo. hivatalos körei e pártokat, valamint azon ruszin pártokat, amelyek az autonómia követelését helyezték előtérbe, rendszeres anyagi támogatásban részesítette. A kárpátaljai politikában a kezdetektől fogva számottevő szerepet játszott a CSKP (Csehszl.-ban az egyetlen minden etnikumot összefogó párt). A választási eredmények szerint az 1920-as években Kárpátalján a lakosság 70 százaléka támogatta a munkáspártokat (az országban ennek körülbelül a fele), ill. a centralista pártok fölényben voltak az autonómiát követelőkkel szemben, s ez a helyzet később sem változott lényegesen. A magyarlakta járásokban a kommunisták mindig több szavazatot kaptak, mint a magyar pártok. A 20–30-as évek fordulója, a gazdasági válság időszaka az irredenta mozgalmak megerősödését hozta. A hivatalos magyarországi kormányzat a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központján, ill. közvetlenül a miniszterelnökségen és a külügyminisztériumon keresztül juttatott pénzek révén gyakorolt befolyást Kárpátalján a magyar politizálásra, ill. külön támogatásban részesültek az autonomista ruszin pártok is. Az ”őslakos egység” gondolatának szorgalmazása is azt szolgálta, hogy a magyarok természetes hajlandósága mellett a többi nemzetet is Mo. felé hajlítsák (nem utolsó sorban területi megfontolásból). 1937. jún. 26-án a parlament megszavazta a kormányzói jogkört szabályozó 172. számú törvényt, amit az autonómiához vezető első lépésként kommentáltak. 1938 nyarára, a külpolitikai tényezőktől is befolyásolva, megérett a (magyar) nemzeti autonómia követelésének gondolata, amelyet egyre hangosabban követeltek a magyar pártok. Igen nagy számban jelentek meg újságok, pl.: Ruszinszkói, majd Kárpáti Magyar Hírlap, Határszéli Újság, Az Őslakó, Kárpátalja, Kárpáti Híradó, Kárpáti Magyar Gazda, Munkás Újság stb., többnyire világos politikai elkötelezettséggel. Kárpátalja Mo.-hoz történt visszacsatolása után Teleki Pál miniszterelnök azonnal hozzálátott a megígért autonómia vatásához, ám ebben a törekvésében azok a politikusok sem támogatták, akik a 20–30-as években a kérdés exponensei voltak. Teleki gondolata a ruszin vajdaságról megbukott. – Ir. Fedinec Csilla: Magyar pártok Kárpátalján a két vh. között (Fórum Társadalomtudományi Szemle 2007/1); Токар М.: Політичні партії Закарпаття в умовах багатопартійності 1919–1939 (2006); R. Vozáry Aladár: A magyar és a magyar nyelvű újságírás a volt Csehszlovákiában. Adatok a magyar újságírás történetéhez (1942).

A magyar színjátszásban 1920 őszén Kiss Árpád és Horváth Kálmán kisvárdai (Mo.) színigazgatók, akik még a megelőző idényben is átjártak a határon, az ungvári városi tanácsnál jelezték szándékukat az önálló ruszinszkói magyar színi kerület megalakítására, melyhez Ungvár, Munkács, Beregszász és Nagyszőlős tartozott volna. (Az addigi, azaz „a régi magyar” beosztás szerint Ungvár, Munkács és Nyíregyháza tartozott egy kerületbe.) Az önálló színi kerület az 1920-as években zavartalanul fennállt, a harmincas években összevonták a kelet-szlovenszkóival, ami ellen Kárpátalján folyamatosan tiltakoztak. Kiss és Horváth után a színi igazgató 1926-tól Polgár Károly, 1932 nyarától Juhász Árpád, 1933 nyarán rövid ideig Nádas József, majd Faragó Ödön. Már 1926-ban megalakult Ungváron az önálló Ruszinszkói Magyar Színpártoló Egyesület. Szerveztek önálló színi tanfolyamokat, hosszabb-rövidebb ideig létezett önálló színházi lap Színházi Újság, majd Ruszinszkói Színházi Élet címen. A kárpátaljai magyar színtársulat tagjai között igen gyakran találkozunk a magyar fővárosban éppen munkanélküli, ezért ide szerződött színészekkel. Láthatták a kárpátaljai színpadon Beregi Oszkárt, Rózsahegyi Kálmánt, Medgyaszay Vilmát, Fedák Sárit, Mezei Máriát, Tőkés Annát, Somlay Artúrt, Muráti Lilit, Törzs Jenőt, Vaszary Pirit, Dayka Margitot, Lázár Máriát, Perczel Zitát stb. Az amatőr színjátszók pedig sorra mutatták be helyi szerzők darabjait, amelyek nyomtatásban is napvilágot láttak. Érdekes módon a kortárs sajtóban megjelent tudósítások azt sugallják, hogy az amatőr színjátszás nagyobb társadalmi eseményt jelentett, mint a hivatásos színjátszás folyamatos elismerése. A színtársulatok életben maradását a látogatottság biztosította, amely hullámzó képet mutatott. Az áttöréshez gyakran kellett apellálni a közönség nemzeti érzelmeire, ill. szóvá tenni annak esetleges halványodását. – Ir. Faragó Ödön: Írások és emlékek (1933); Magyar színháztörténet 1920–1949 (2005); Rácz Pál: Kárpátalja magyar színészete (Magyar Írás 1934/6); Sziklay Ferenc: A magyar színjátszás Csehszlovákiában (1930).

1920 okt.-ében kétéves szünet után megtartotta első közgyűlését az Ungi Református Egyházmegye Szűcs István esperes és Bernáth Zoltán egyházmegyei gondnok elnökletével. A gyűlés búcsúzott a Miskolcra távozó Révész Kálmán püspöktől. 1921. jún.-ában az Ungi Református Egyházmegye lelkészi kara állást foglalt azzal kapcsolatban, hogy Szlovenszkóban fel akarják állítani az önálló szlovák egyházmegyét. A lelkészi kar véleménye az volt, hogy az ungi egyházmegyéhez tartozó szlovák községekben mindig is szlovákul folyt az istentisztelet, nyelvi szempontból nem indokolt a szétválasztás. A lelkészkar ragaszkodott az egységes ungi egyházmegyéhez, az volt a véleménye, hogy a szlovák egyházmegye kérdéséről népszavazásnak kell döntenie. A Ruszinszkói Magyar Hírlap kommentárja: „Ruszinszkónak külön református püspökséggé kell alakulnia s az ungi egyházmegye egysége a ruszin és szlovák határok kiigazításáig épségben tartandó, mert az egész Ung megye Ruszinszkóé!” Ugyanekkor tartották a Máramaros-ugocsai Református Egyházmegye lelkészi közgyűlését Nagyszőlősön. Elhangzott, hogy a 32 egyházközségből a „földarabolás miatt” 25 maradt meg az egyházmegye kebelében. Kimondta a gyűlés, hogy „Podkarpatszka Rusz reformátusainak külön egyházkerületbe (püspökségbe) szervezése iránt megteszi a szükséges lépéseket és erre hívja fel Bereg és Ung reformátusait is.” 1921 júl.-ában Ungváron ref. presbiteri ülésen Barkaszy Károly szalókai lelkész indítványozta, hogy „a volt ungi egyházmegyéből Ruszinszkóban maradt” 12 egyházközség mondja ki a volt egyházmegyéjétől való elszakadást, és alakítson önálló kárpátaljai egyházmegyét. 1921 augusztában Beregszászban értekezletet tartottak a Máramaros-ugocsai, Beregi és Ungi Református Egyházmegyék küldöttei. A máramaros-ugocsai egyházmegye részéről Sütő Áron egyházmegyei főjegyző javasolta, hogy a fenti három egyházmegye alakítsa meg a külön egyházkerületet. 1921 dec.-ében megalakult a szervező bizottsága, 1922. okt. 31-jén pedig kimondták a ~ létrejöttét. Egyelőre csak a helyettes püspököt választották meg Biki Ferenc személyében. 1923. ápr. 17-én a ~ első püspökévé választották meg Bertók Béla munkácsi lelkészt, beregi esperest, akit jún. 7-én a munkácsi ref. templomban iktattak be. Rövidesen Léván a Szlovenszkói és Ruszinszkói Egyetemes Református Egyház első törvényhozó zsinata hivatalosan elismerte a ~ megalakulását. 1925. dec. 16-án a háború óta először került sor Kárpátalján ref. papavatásra. Az állam az egyházkerületet 1932-ben ismerte el hivatalosan. 1939. márc. 1-jén Budapesten a magyarországi ref. egyház zsinata elfogadta „A Magyarországhoz visszacsatolt területeken levő református egyházi önkormányzati testületnek a magyarországi református egyház többi részével való egyesülése végrehajtásáról szóló II. tc.-t” (Horthy kormányzó jóváhagyása okt. 28-án). Ezzel a ~ megszűnt létezni, a régió a magyar fennhatóság alatt ismét a Tiszántúli Egyházkerületbe tagolódott be. – Ir. Czibulka Zoltán: Kárpátalja településeinek vallási adatai 1880–1941 (2000); Peyer-Müller Fritz: A Kárpátaljai Református Egyház története a két vh. között – kitekintéssel a jelenre (1994); Útközben. Tanulmányok a kárpátaljai magyarságról (1998).

Boromissza Tibor szatmári püspök 1923-ban nevezte ki Tahy Ábris ungvári r. k. plébánost püspöki helynökké, majd rövidesen Kárpátaljára látogatott, ahol „az elszakítás óta” először járt bérmakörúton. 1928-ban Kárpátalján mozgalom indult, hogy a terület önálló r. k. püspökséget kapjon. A Szentszék 1929-ben megkötötte Romániával a konkordátumot, aminek eredményeképpen többek között megszűnt a szatmári ordinárius joghatósága az egyházmegye kárpátaljai része fölött. 1930-ban a római Szentszék helyben önálló püspöki adminisztratúrát létesített, melynek élére apostoli kormányzóvá Tahy Ábrist nevezte ki. Halálát követően, 1935 febuárjától Szvoboda Ferenc pápai kamarás lett a kárpátaljai apostoli kormányzó. Kárpátalja katolikus társadalmában terjedni kezdett a hír, hogy a szatmári egyházmegyétől elcsatolt kárpátaljai és kelet-felvidéki résznek – mint apostoli kormányzóságnak – az önállósága megszűnik és a kassai püspökséghez csatolják. A lakosság az ügyben aláírásokat gyűjtött, amit 1936 jan.-jában a római Szentszékhez továbbított azzal a céllal, hogy kérje a Kárpátaljai Apostoli Kormányzóság önállóságának fenntartását, ill. a területen önálló püspökség felállítását. 1939. szept. 1-jével Szvoboda Ferenc kárpátaljai r. k. apostoli kormányzót apostoli kormányzói helynökké minősítették. 1939 okt.-ében pápai rendelkezésre megszüntették a ~ot, a terület egyházközségei ismét egyesültek a szatmári egyházmegyével. – Ir. Czibulka Zoltán: Kárpátalja településeinek vallási adatai, 1880–1941 (2000); Útközben. Tanulmányok a kárpátaljai magyarságról (1998); Pápai Zsuzanna (szerk.): Kárpátalja – Római katolikus templomok. Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye (2003).