Bodrogköz − a Karcsa Nagykövesdnél (FI)

Néprajzi tájegység. A Bodrog és a Tisza által közrezárt, északról a Latorca által határolt terület, amelyet a mai államhatár két részre oszt. Szl.-hoz tartozó részét Felső-Bodrogköznek is nevezzük, amelyet a helyiek különféle tényezők figyelembevételével további négy kistájra osztanak: 1. Ticce-mellék (ide tartozik többek között Ágcsernyő, Lelesz, Szolnocska, Zétény), 2. Karcsa-mellék (Kisgéres, Nagygéres, Perbenyik, Kiskövesd, Nagykövesd stb.), 3. Tisza-mellék (Nagytárkány, Kistárkány), 4. Bodrog-mellék (Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Szomotor stb.). Kulturálisan az Alföldhöz kapcsolódik, miközben élénk kapcsolatok mutathatóak ki a szomszédos szlovák, ruszin és a távolabbi lengyel területekkel is. A számtalan folyóág és erecske mellett egy sor állóvíz is tarkítja a térség természeti képét. Árvízmentesítése a 19. sz. közepén indult, ám lényegében csak a 20. sz. második felében zárult le. Szervesen hozzátartozik a Tokaji hegyvidék északi nyúlványa, amely vulkanikus kőzetével (tufa) tűnik ki. A 18. sz.-ban helyi földbirtokosok ukrán/ruszin telepeseket hoztak ide, akiknek egy része mára elmagyarosodott. Az 1920-as években a csehszlovák földbirtokreform következményeként cseh/szlovák telepesfalvak (→kolonizáció) is létrejöttek a vidéken. Lakossága ref., r. k., ill. gör. kat. és kisebb részben ev. A folyók mentét a sokrétű ártéri gazdálkodás (rekesztő halászat, csíkászat, nádkitermelés), ártéri erdő- és rétgazdálkodás, ill. az ezekkel összefüggő állattartás. A valamivel magasabban elterülő, árvízmentes területeken szántóföldi gazdálkodás, valamint a hegyek és homokbuckák lejtőin híres szőlő- és gyümölcstermesztés folyt (Királyhelmec környékén). Településszerkezetileg a térség nagyobbik részét a halmazos települések jellemzik, s csupán a dombos részekre jellemzőek a szalagtelkes úti falvak. Jellemző építőanyaga a sár volt, annak is paticsváltozata. A 20. sz. elején tértek át tömegesebben a vályogfalú építkezésre. A Királyhelmec környéki településeken a közeli faluról, Szentesről, szentesi kőnek nevezett trachit, piroxénandezit kedvelt építőanyag volt már a 18. sz.-tól. Szöveges folklórjában (pl. a húsvéti locsolóverseken) erősen érződik a sárospataki és debreceni kollégiumok diákköltészetének hatása. – Ir. Viga Gyula: Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról (1996).