A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig

A csehszlovák légió bevonulása Pozsonyba 1919-ben (FI)

Habár a frissen kikiáltott csehszlovák állam csapatai már 1918 nov.-ének első napjaiban benyomultak a mai Szl. területére (Csehszlovákia megalakulása), a mai dél-szlovákiai területek megszállása csupán a Szl. és Mo. közötti demarkációs vonal (államhatár) kijelölését követően kezdődött el. A Piccione olasz tábornok vezetése alatt álló, Olaszországból hazatért csehszlovák légiók 1918. dec. 29-én Kassa, majd másnap Pozsony elfoglalásával kezdték meg és 1919. jan. közepén fejezték be a mai D-Szl. elfoglalását. A Pozsonytól a Losonc melletti Pinc községig kijelölt nyugati szakaszt az itáliai csehszlovák légiók 7. hadosztálya, az ettől keletre eső térségeket pedig a 6. hadosztály vette birtokába. A D-Szl.-ba bevonuló csehszlovák csapatok sehol sem ütköztek a magyar hadsereg komolyabb katonai ellenállásába, számottevő harcok csupán a nógrádi Rap község mellett zajlottak. A helyi magyarság szembeszegülése Érsekújvár környékén öltött szervezett formát, ahol a Szmrecsányi György és Benyiczky Ödön által szervezett népfelkelők szálltak szembe a légionáriusokkal. A helyi lakosság ellenállásának hiányát leginkább az magyarázza, hogy a magyar lakosság az igazságos békében és egy esetleges népszavazásban bízva, csupán ideiglenesnek tekintette a csehszlovák megszállást. A szlovákiai magyar kisebbség tiltakozását a magyar közigazgatás felszámolása, Pozsonynak Szl. fővárosává való nyilvánítása, a Szlovákia Teljhatalmú Minisztériumának Pozsonyba költözése, valamint a legionáriusoknak a magyar lakosság nemzeti önérzetét sértő magatartása indította el. 1919. febr. 4-én szinte Szl. egész területén sztrájkba kezdtek a vasutasok és a postások, valamint több városban is általános sztrájkba kezdett a lakosság. A pozsonyi magyar és német szociáldemokrácia által febr. 12-én Pozsonyban szervezett nagygyűlés résztvevői nemcsak szociális követeléseket hangoztattak, hanem Pozsony Csehszl.-hoz való csatolása ellen is tiltakoztak. A cseh katonaság a tüntetést csak a tömegből hét halálos áldozatot követelő sortűzzel tudta feloszlatni (pozsonyi sortűz). A Vavro Šrobár által irányított Szlovákia Teljhatalmú Minisztériuma a következő hetekben is kemény kézzel tört le minden magyar jellegű megmozdulást, s újabb sortüzektől sem riadt vissza (zselizi sortűz, kassai sortűz). A csehszlovák közigazgatás megszervezésével párhuzamosan megkezdődött a magyar intézményrendszer felszámolása és a magyar emlékművek, szobrok lerombolása, eltávolítása. A Magyar Tanácsköztársaság 1919. márc. 21-i megalakulása ismét új helyzetet teremtett. A csehszlovák kormány Szl. egész területén szükségállapotot hirdetett, majd fegyveres támadást intézett Mo. ellen, amelynek célja az ún. második demarkációs vonal megszállása volt (államhatár). A Vörös Hadsereg máj. 30-án megindított ellentámadása során azonban a magyar csapatok mélyen a mai Szl. területére hatoltak, s közben D-Szl. magyarok által lakott területeinek a Bodrogköztől Érsekújvárig húzódó szakaszát is visszafoglalták. Mivel Versailles-ban közben megszületett az államhatár vonalát érintő megegyezés, a békekonferencián elnöklő Georges Clemenceau 1919. jún. 13-án jegyzékben szólította fel a magyar kormányt, hogy csapatait vonja vissza az előző napon megállapított határvonal mögé. Ez jún. utolsó napjaiban meg is történt, s a csehszlovák hatalom immár véglegesen birtokba vette a neki kijelölt területeket. Ezzel a demarkációs vonal által kijelölt észak-magyarországi területetek csehszlovák megszállása befejeződött.

A szlovák-magyar határ kialakulása (SL)

Az ~ Csehszlovákia megalakulását követően 1918–1919 folyamán alakult ki, végleges formáját pedig a trianoni békeszerződés rögzítette. Mivel a mai Szl. területe 1918-ig a történelmi Mo. szerves részét képezte, s attól közigazgatásilag sohasem különült el, az ~ kijelölésénél a történelmi elvek helyett más szempontokat kellett érvényesíteni. A Masaryk irányította cseh-szlovák emigráció által megfogalmazott határelképzelésekben kezdetben még az etnikai elvek is érvényesültek, 1916-tól azonban már arra törekedtek, hogy egy a Duna és az Ipoly által behatárolt Szl.-t fogadtassanak el a nyugati döntéshozókkal. A balkáni francia haderő parancsnoka, Franchet d´Esperey és Mo. miniszterelnöke, Károlyi Mihály között 1918. nov. 13-án Belgrádban megkötött katonai egyezmény azonban É-Mo. egész területét magyar igazgatás alatt hagyta. Ennek ellenére a csehszlovák kormány által a nov. 4-én megbízott ideiglenes szlovák kormány Szakolcára (Skalica) tette át a székhelyét, s ezzel egyidőben cseh csapatok kezdtek benyomulni a történelmi Mo. északnyugati megyéibe. Ezek a hadműveletek azonban sikertelenek voltak, s a cseh egységek kénytelenek voltak morva területekre visszavonulni. A Beneš külügyminiszter által irányított csehszlovák diplomácia a fait accompli (befejezett, megmásíthatatlan tény) elvére építve az észak-magyarországi területek (még a békekonferencia megkezdése előtti) birtokbavételére törekedett, s ehhez az ideiglenes magyar-szlovák határvonal kijelölését kérte Párizstól. Közben a csehszlovák kormányt képviselő Milan Hodža Budapesten tárgyalásokat kezdett a magyar kormánnyal, s dec. 6-án megegyezés született a Bartha–Hodža-féle magyar-szlovák demarkációs vonalról. Ez a Pozsony, Galánta, Léva, Rimaszombat és Kassa fölött meghúzott határvonal nagyjából a nyelvhatárt követte, érvényessége azonban csupán a végleges demarkációs vonal kijelöléséig tartó időszakra korlátozódott. Közben Beneš sürgetésére Párizsban kijelölték azt a demarkációs vonalat, amelynek leírását a magyar kormány dec. 23-án kapta kézhez. A Vix-jegyzékben előterjeszett döntés az etnikai elv helyett stratégiai, gazdasági és közlekedési megfontolások alapján a Duna, az Ipoly majd a Rimaszombattól az Ung folyóig húzott vonalban jelölte ki a Mo. és Szl. közötti demarkációs vonalat. Miután a magyar kormány a kijelölt vonal mögé vonta vissza csapatait, az olaszországi légiókkal megerősített csehszlovák egységek dec. és 1919. jan. folyamán fokozatosan birtokukba vették a nekik kijelölt területeket (államfordulat). Az ~ kijelölése a békekonferencia feladata volt. Az első demarkációs vonallal elégedetlen csehszlovák küldöttség egy ettől is délebbre, a Mátra és a Bükk déli lejtőin húzódó határt jelölt meg. Ezt a csehszlovák csapatok a márc. végén a Magyar Tanácsköztársaság ellen indított támadás során megpróbálták elérni. A békekonferencia illetékes bizottságai a határvonalat 1919 márc.-ában tárgyalták, s a Legfelsőbb Tanács jún. 12-én véglegesítette, amely jórészt a Vix-jegyzékben meghatározott, ún. első demarkációs vonalra épült, noha az Ipolytól keletre több helyen Mo. hátrányára megváltoztatták azt, s több fontos vasúti csomópontot Csehszl.-hoz csatoltak (pl. Ipolyság, Fülek, Feled stb.). Az 1920. jún. 4-én aláírttrianoni békeszerződés szövegébe néhány kisebb korrekciótól eltekintve (pl. Ligetfalu hovatartozása) a jún. 12-én megállapított határvonal került be, amely a mai napig a Mo. és Szl. közötti államhatárt képezi. Az 1938 és 1945 közötti időszakot kivéve, amikor az első bécsi döntés határozata értelmében a mai Szl. déli területe Mo.-hoz tartozott, jelentősebb változást ezen csupán a második vh.-t lezáró párizsi békeszerződés eszközölt, amely Mo.-tól Csehszl.-hoz csatolta a pozsonyi hídfő három települését.