A sárfalhoz készített földkeverékhez hasonló masszából, téglalap formájú fakerettel (vályogvetővel) készített, napon szárított agyagtégla. Tömegesebb alkalmazása a magyar népi építkezési hagyományban a 19. század elejétől adatolható. Vályogvetéssel elsősorban a vándoréletmódra berendezkedett vályogvető cigányok foglalkoztak, akik egy-egy település határában a helyi keresletnek megfelelő mennyiségű vályogot gyártottak. Nyomukban hatalmas vályoggödrök maradtak, amelyek vízzel megtelve a mai napig meghatározzák néhány bodrogközi vagy mátyusföldi település képét (Kisgéres, Pered, Zsigárd, Vágfarkasd).

Különféle kategóriájú és minőségű, általában nem professzionális szinten létrehozott néprajzi gyűjtemények. Fenntartójuk többnyire a helyi önkormányzat, ritkábban az illetékes múzeum. Legalább három fontosabb kategóriájukat különböztethetjük meg: 1. Tájház: olyan, műemlék jellegű, paraszti épületben berendezett kiállítás, amely helyben, az adott település, térség lakáskultúráját reprezentálja (alistáli, bősi, ipolyszalkai, nagyfödémesi, nagymegyeri, nagyráskai, taksonyi, vágsellyei, martosi tájház). 2. Néprajzi kiállítás: nem műemlék jellegű épületben megvalósított néprajzi-honismereti kiállítás, amely valamilyen koncepció alapján az adott település, a szűkebb-tágabb térség valamely jellegzetességét mutatja be. Pl. helyi mesterségek bemutatása: nádfeldolgozás, halászat, mézeskalácsos mesterség; de lehet szobabelső is, ha nem eredeti környezetében, nem parasztházban van elhelyezve (somorjai Városi Honismereti Ház). Ide sorolandóak a műemlék jellegű gazdasági rendeltetésű építmények (malmok, kovácsműhelyek, hámorok), amelyek az egykor bennük zajló munkafolyamatot elevenítik fel (dunatőkési, gútai vízimalom, jókai vízimalom, tallósi vízimalom). 3. Néprajzi gyűjtemény: a néprajzi tárgyaknak (ha korlátozottan is) a nagyközönség számára is nyitott, ám mindenféle koncepció nélküli felhalmozása, esetleg laza csoportosítása. Ide sorolhatjuk a különféle emlékszobák néprajzi anyagát, az egyes iskolákhagyományőrző „sarkait” stb. is (bussai, nagytárkányi, palásti, perbenyiki stb. néprajzi gyűjtemény). – Ir. Csáky Károly: Falumúzeumok, tájházak, néprajzi gyűjtemények az Ipoly és Garam mentén I. (2010); Liszka József: Őrei a múltnak. Magyar tájházak, vidéki néprajzi gyűjtemények Dél-Szlovákiában (1994).

A kiszehajtást követő virágvasárnapi leányszokás a Zoborvidéken. A leányok egy szalagokkal, tojásokkal feldíszített fűzfaággal (villő) végigjárták a falut, minden házhoz betértek, ahol köszöntő éneket adtak elő, amiért a háziak tojással vagy más naturáliákkal jutalmazták őket. A szokás ismeretes a szomszédos szlovák, morva és cseh területeken is. A zoborvidéki szokás részletes leírását Manga Jánosnak köszönhetjük (1942).

A viza a tokfélék közé tartozó, nagytestű tengeri hal (hossza a 9 métert, súlya pedig az 1500 kilogrammot is elérheti), amely a Fekete tengerből ívni úszott fel a Dunán, s régebben tömegesen egészen Pozsony környékéig is eljutott. A Duna alsó szakaszának szabályozása, a Vaskapu-csatorna 1896-os megépülése, s az ezzel összefüggő hajóforgalom megindulása elvágta a vizák útját. Ezért ez a halfajta a 20. század első évtizedeiben gyakorlatilag eltűnt vizeinkből, s legfeljebb egy-egy példánya jutott csak el térségünkbe. Nemes halnak számított, húsát a csallóközi halászok a bécsi udvar számára is szállították. Halászatának régi hagyományai vannak, már 1536-ban Oláh Miklós is említi a gútai vizafogókat.

Gabonaőrlésre használatos berendezés. A vízimalmok egyik típusa a hajómalom, amelynek lényege, hogy a malomszerkezet két, vízen úszó hajótesten helyezkedik el. Előnye, hogy igény szerint mozgatni lehetett, ill. automatikusan az adott vízszint maximális kihasználását tette lehetővé. Térségünkben elsősorban a Kis- és Nagy-Dunán, a Vágon és a Garamon, valamint bizonytalan adatok alapján a Bodrogon is használták. Fénykora a 18–19. századra tehető, bár szórványosan a 20. sz. közepéig fennmaradt. Jelenleg ilyen jellegű, a nagyközönség számára is hozzáférhető szerkezet a gútai vízimalom. Másik, térségünkben használatos ~típus a cölöpös ~. Ennek lényege, hogy a malomszerkezet folyóvízben álló cölöpökön, lábakon nyugszik (ezért lábas malomnak is mondják). Ilyen jellegű építmény a látogatható dunatőkési, a tallósi, valamint a jókai vízimalom.

Néprajzi tájegység. Általában az észak-dunántúli Tóköz és Szigetköz, valamint a csallóközi Csilizköz összefoglaló neve (mind az egykori Győr megye területe). A Szigetköz keleti felében élő parasztság a Rábától nyugatra és a Dunától északra (Csallóköz) elterülő, valamennyi vízjárta terület összefoglaló neveként is használta. Más felfogás szerint a Mátyusföld Kis-Duna és a Vág által bezárt szeglete értendő ezen, bár egyes források ezt a területet Vágköz néven tartják számon.

Völgyben, patak két partján, a mederre merőlegesen, az úti faluhoz hasonlóan kapcsolódó telkek sora. A dombos vidékekre, térségünkben első sorban a Palócföldre jellemző.

Zsére – menyasszonyi viselet (GJ)

Néprajzi tájegység. A Nyitra környéki, a Zobor, Zsibrice, Tribecs, Piliske hegyek tövében fekvő magyar nyelvszigethez tizenhárom település tartozik (Alsócsitár, Alsóbodok, Bábindal, Béd, Gerencsér, Geszte, Ghymes, Kolon, Lédec, Menyhe, Nyitraegerszeg, Pográny, Vicsápapáti, Zsére), bár vannak, akik jóval tágabban értelmezik a ~et. A szakirodalom és a helyi népnyelv többféleképpen is emlegeti e falucsoportot. Leggyakoribb a Zoboralja vagy ~ megnevezés. A zoborvidéki magyar községeket egyrészt a közös származástudat (honfoglalás kori pogány magyarok ide menekült ivadékai, ill. székely határőrök leszármazottai), másrészt az alapvetően közös viselet, harmadrészt pedig a nyelvi elszigeteltség (az őket körülvevő „szláv gyűrű”) alapján szokás körülhatárolni. Ezzel szemben egy sor kulturális jelenség (így viseletelem is) túlmutat a nyelvi határon, és a szomszédos szlovákság körében is ismert, miközben a ~ belsőleg is tovább tagolható. Három, földrajzilag meghatározott egységre osztható tovább a zoborvidéki magyar nyelvsziget: egyrészt a Zobor hegytől keletre elterülő falvakra, másodrészt a hegy északi oldalán fekvő Bédre és Menyhére (hegymegiek), ill. a Nyitra folyón túli két településre (Nyitraegerszeg, Vicsápapáti). Ez utóbbiakat vízmegieknek nevezik. Bár területileg Barslédecet a ~hez szokás sorolni, viselete alapján különbözik a térség többi településétől. A térség hegyes-dombos, erdőkkel borított vidék. Erdei a fakitermelés, mészkőtartalmú hegyei pedig a szénégetés kialakulását eredményezték. Ugyanitt jelentős a szőlőtermesztés is, és Szent Orbánnak, a szőlősgazdák patrónusának kultusza napjainkig megfigyelhető. Déli, délkeleti része lapályosabb, ami a szántóföldi földművelésnek kedvez. Magyar lakossága egy sor régies népszokást őrzött meg szinte napjainkig. Ilyenek a kiszehajtás, a villőzés és sárdózás, ill. a szentiváni tűzugrás. Ezek kései fennmaradása, ill. revitalizálódása annak is köszönhető, hogy a folkloristák viszonylag korán (a 19. sz. közepétől) fokozott érdeklődést tanúsítottak a vidék folklórja iránt, korán megszülettek a terület néprajzát bemutató publikációk, s a különféle folklórmozgalmak (tánc- és hagyományőrző csoportok) is régtől tevékenykednek a ~ legtöbb településén. – Ir. Liszka József: Populáris kultúra (2010).

A Millenniumi emlék maradványai a Zobor-hegyen (GJ)

Zoborvidéki népviselet − Zsére (FI)