Vallási célzattal állított, szabadtéri objektumok, kisépítmények. A Kárpát-medencében az ellenreformáció időszakától, tömegesen a 18–19. sz. terjedtek el. Tipológiailag ide tartoznak a képes fák (fák törzsére erősített olajnyomatok, keresztek, képszekrények), képoszlopok, szentek szabadban álló szobrai (nálunk elsősorban Jézus és Mária, továbbá a Szentháromság, Nepomuki Szent János, Szent Vendel, Szent Flórián, valamint Szent Anna, Szent Erzsébet és Szent István különféle ábrázolásai), út menti keresztek, kápolnák, kálvária-együttesek stb. Egy-egy település viszonylatában az ott lakók megkülönböztetett tisztelettel viseltettek irányukban, sokszor sajátos kultuszuk is kialakult (esőkérő körmenetek, közös imák stb.). Vizsgálatukkal mind a folklorisztika (szűkebben: vallási néprajz), mind a művészettörténet, ill. műemlékvédelem, a maga sajátos érdeklődési és megközelítési módszereivel foglalkozik. Részben a ~ kategóriájába sorolhatóak az út menti haláljelek is. Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeinek, elsősorban néprajzi szempontú dokumentációját 1997 óta a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központ-ja Szakrális Kisemlék Archívum-a végzi. Ir.: L. Juhász Ilona – Liszka József: Jelek a térben 1. Szakrális kisemlékeink (2006); Liszka József: Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről (2000).

Az emberi élethez kapcsolódó szokások utolsó állomása. Általában elmondható, hogy miközben a temetkezési szokások egy sor archaikus, kereszténység előtti elemet őriztek meg napjainkig, a népélet temetkezési szokásait a 20. századra alapvetően a keresztény vallási felekezetek rítusai határozták meg. Egyik református sírjeltípusunk, a kopjafa mára általános magyar nemzeti szimbólummá váltak. Ir.: Csáky Károly: „Nem halt meg, csak alszik”. A halottkultusz, a halállal és a temetéssel kapcsolatos szokások, hiedelmek a Középső-Ipoly mentén (1999); L. Juhász Ilona: Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században (2002).

Gyakorlatilag elfeledett tájnév. 13. sz.-i okleveleink (1239, 1243, 1267, 1270, 1274) viszont élő tájnévként emlegetik. Püspöki Nagy Péter szerint a 13. sz.-ban a mai Csallóköz területének Csicsó és Apácaszakállas vonalától keletre fekvő, 1923-ig Komárom megyéhez tartozó része volt. Egy 1552-ben, Wolfgang Lazius által szerkesztett, majd Michael Zimmermann által 1556-ben Bécsben kiadott térkép (Regni Hungariae descriptio vera) viszont Gútától északra, északnyugatra, Nagyfödémestől keletre jelöli. Ez utóbbi területet más források Vízköz néven is emlegetik.