A Matesz előadása (Shakespeare: Coriolanus) − Szentpétery Aranka, Varga Szilvia, Kucman Eta, Ferenczy Anna, Dráfi Mátyás, Holocsy István (FI)

A második vh. vége után minden rendelkezés és megtorlás ellenére kibontakozott egyfajta értelmiségi és részben lakossági ellenállás is; néhány helyről (Csallóközcsütörtökből, Kolonból – itt még 1947-ből is, Gicéről, Rozsnyóról) magyar műkedvelő színi előadásokról, műsoros estekről is vannak adatok. – Bár a szlovák színházi élet rögtön a második vh. befejezésével megindult, a csehszlovákiai magyar hivatásos színészet engedélyezésére további öt évet kellett várni. Játékszíni vonatkozásban a Csemadok 1949. márc.-i megalakításával D-Szl.-ban újból megindult műkedvelő mozgalom lett a kiindulópont, s erre a bázisra támaszkodott az Állami Faluszínház 1950. aug. 1-vel Pozsonyban megalakult magyar tagozata, s az 1952. okt. 1-vel Komáromban létrejött az önálló Magyar Területi Színház (Matesz) is. Az Állami Faluszínház 1959-es felszámolásáig – amikor a magyar tagozat nagyobb részét átvette a Matesz – két magyar színház, ill. társulat járta D-Szl.-t; azt követően ismét csak egy. Így a komáromi színház Szl. legkiterjedtebb, Nagymegyertől Nagykaposig D-Szl. négy-ötszáz kilométeres sávját felölelő tájolási körzettel – közel száz játékhellyel – bírt. Az 1960-as évek jelentős érték-, szemlélet- és nemzedékváltást hoztak a színházba, amibe első, saját nevelésű, főiskolát végzett fiataljai megérkeztén kívül a társadalmi és közélet, valamint a szellemi légkör nyitottabbá válása is közrejátszott. A változás, a korszerűség, a kompromisszumokon való túllépés igényét fogalmazta meg a Vasárnap 1969-es színházi vitája (A korszerűség parancsa), amely egy új magyar színház alapításának gondolatát is fölvetette. Ez főleg Dobos László tárcanélküli miniszter és Beke Sándor rendező érdeméből a Kassai Thália Színház létrejöttével még ugyanabban az évben meg is valósult. A Tháliát önálló színháznak szánták, de csak mint a Matesz Kassára kihelyezett fiókintézménye: Thália Színpada működhetett. A társadalmi-politikai-közéleti környezet 1968 utáni megváltozása, az 1970-es évek husáki konszolidációja a csehszlovákiai magyar szellemi-művészeti életben is éreztette a hatását, ami az utóbbiban főleg a középszer térhódításában, a távlatos művészi programok hiányában nyilvánult meg. Kezdetben Beke Sándor kassai rendezései az izgalmasabbak, de az évtized közepe táján távoznia kellett mind a Tháliából, mind a csehszlovákiai magyar színházi életből. Az 1970-es évek második felétől a színház számos fiatalja végzett a budapesti színművészeti főiskolán, ahonnan azonban egyikük sem tért haza. Az 1980-as évek elején ismét Kassa a csehszlovákiai magyar színjátszás „központja” a Gágyor Péter rendező és Szigeti László dramaturg páros jóvoltából. Komáromban változatlanul megoldatlan maradt a színház elhelyezésének kérdése, hiszen miutén az 1970-es évek elején elbontották az ideiglenes székházat, a város négy-öt pontján szétszórtan elhelyezett Matesz az 1987-re elkészült új színházépületbe is csak albérlőként költözhetett be (azt a városi művelődési központ kapta meg). Ugyanakkor kezdeményezések történtek a Thália Színpad önállósítására is, ám ezek a rendszerváltásig – amelyhez mind a komáromi, mind a kassai színészek már a kezdet kezdetén csatlakoztak – nem hoztak eredményt. Mindkét kérdés 1989 nov.-ét követően oldódott meg. 1989. dec. 29-én a Matesz megszerezte a tulajdonjogot a színházépület fölött, s azt 1990. jan. 5-én már birtokba is vette. Az 1990. jan. 1-jei új színházi törvény a színházigazgatók pályázati úton való megválasztását írta elő: ezt márc.-ban Komáromba Beke Sándor nyerte el. Az intézmény jún. 1-jével a Komáromi Jókai Színház nevet vetette föl. A Thália önállóvá válása 1990. júl. 1-jén – Kassai Thália Színház néven –, Kolár Péter igazgatásával történt meg. Noha a két színház továbbra is megmaradt költségvetési intézménynek, meg kellett teremteniük az önállóbb gazdálkodás lehetőségeit és formáit. Dramaturgiai munkájuk megszabadult addigi kötöttségeitől; természetes részeivé váltak mind a szlovák(iai), mind a magyarországi színházi életnek. Megindulhatott köztük a vetélkedés a fiatal, jól képzett erőkért, akik már szabadon választhattak a szlovákiai és a magyarországi játékszíni lehetőségek között is. Ugyanakkor a két színháznak élvonalbeli szlovák és magyarországi művészeket sikerült megnyernie, hogy tehetségüket, tapasztalataikat, kapcsolataikat a komáromi és kassai színészet javára kamatoztassák. Mindeközben átalakult a szlovákiai magyar közönség társadalmi szerkezete, és megváltoztak színházba járási szokásai, a színházzal szembeni elvárásai, igényei is. A társulatépítés gondjaival kapcsolatos kérdésekre a rendszerváltás utáni két évtizedben felváltva hol Kassa, hol Komárom adott jobb válaszokat. Időközben Szl. 1993. jan. 1-jei önállósodása – az általános gazdasági romlás mellett – kormányzati szinten mind merészebb merényleteket hozott a magyar nyelv, ill. a magyar nyelvű oktatás és művelődés ellen. Radikálisan csökkent pl. a két színház állami támogatása. Lényeges változás volt, hogy a harmadik Mečiar-kormányzat, az ún. intendatúrák felállításával megszüntette a színházak s más kulturális intézmények jogalanyiságát (1996. júl. 1-jével a Komáromi Jókai Színházat a Duna Menti Kulturális Központhoz, a Kassai Thália Színházat pedig az Abaúji Kulturális Központhoz csatolták), amelyet már csak az 1998-as választások, ill. a Magyar Koalíció Pártja kormányra lépése után a Dzurinda-kabinet állított vissza 1999- ben. Megváltozott a komáromi színház tájoló jellege, mely bár továbbra is vállalt vendégelőadásokat, előadásai zömét a székhelyén tartotta. Kassa változatlanul tájol, hiszen a város fogyatkozó magyar közössége nem képes eltartani a Tháliát (újabb gond, hogy a színház felügyeleti szerve, a megyei önkormányzat csak a megyén belüli előadásaihoz nyújt támogatást, így más magyarlakta megyék játszóhelyeire csak nehezen tud eljutni). Mindemellett az ezredfordulóra – részben a komáromi színházon belüli nemzedékváltás, részben egyéb okok miatt új társulatok is alakultak (Teátrum Színházi Polgári Társulás; Szevasz Színház). – A Csemadok a második vh. utáni csehszlovákiai magyar műkedvelő színjátszásnak is a kezdeményezője lett. Az első évtized meghatározó műkedvelő személyiségei általában még a két vh. közti színházi hagyományok és ízlés, a realista-naturalista színjátszás neveltjei, megtestesítői. A kezdeti időszak nagyobb sikereit a komáromiak, a dunaszerdahelyiek, az érsekújváriak és a rozsnyóiak aratták. Az 1960-as évek egyértelmű színvonalbeli előrelépést, számbeli és műfaji gyarapodást hoztak. Hozzájárult ehhez az értelmiségi attitűdöknek a csehszlovákiai magyar társadalmon belüli megerősödése, az irodalmi színpadi (később: kisszínpadi) mozgalom létrejötte, valamint a műkedvelő színjátszócsoportok, kisszínpadok, ill. vers- és prózamondók 1964-től Komáromban megrendezett országos seregszemléje, a Jókai Napok. Felbukkannak a naturalisztikus színházeszménytől való eltávolodás első jelei, összetettebbé válik a színházi formanyelv, differenciálódik a közönségigény, rétegzettebb lesz a műsor. A hagyományos dramaturgiájú és a polgári színjátszás eszközeiből építkező színjátszó csoportok és az irodalmi színpadok – a játékszín két lehetséges útja – között ekkor kettényílt a tér (jó ideig külön kategóriának számított a kettő), s csupán két évtizedes különfejlődés után, az 1980-as évek derekára, végére ért újból úgy-ahogy egybe a két irány. Állandó jellegű műkedvelő társulat ez időben a Csallóközi Színház (Dunaszerdahely) és a Garamvölgyi Színház (Léván); fölzárkózik melléjük a pozsonyi Forrás és Déryné Színkör. Az irodalmi színpadok úttörői a rimaszombati Fáklya, a kassai Új Nemzedék, az ipolysági József Attila, a pozsonyi Forrás és József Attila Ifjúsági Klub, a lévai Juhász Gyula, a komáromi Petőfi és a búcsi Lant. Az 1970-es években magyarországi és szlovák fesztiválokon egyaránt elismert volt a dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad és a kassai Szép Szó Irodalmi Színpad. A középiskolás színpadok közt megjelenik a komáromi gimnazistáké és a kassai iparistáké; erre az idő a marcelháziak, ill. Kiss Péntek József együtteseinek út- és formakeresései. A klasszikus dramaturgiájú és játékfelfogású műkedvelő együttesek sorából e két évtizedben kiválik a dunaszerdahelyiek, továbbá a komáromiak, a lévaiak, a vágkirályfaiak, a nagymegyeriek és a füleki Zsákszínház több előadása is. 1976-tól – Duna Menti Tavasz néven – önálló fesztivált kaptak Dunaszerdahelyen a gyermekszínjátszók és -bábjátszók, ill. az alapiskolás vers- és prózamondók. Az 1970-es évek sikertörténete volt a kassai Glóbusz Bábegyüttes, az 1980-as éveké a dunaszerdahelyi felnőtt bábcsoport. A rendszerváltással az alulról épülő struktúrák, az önszerveződések kerültek előtérbe, erőteljes szerkezeti változásokat hozva a műkedvelő színjátszó mozgalomba is (megteremtve annak szakmai érdekképviseleti szerveit: a Csehszlovákiai Magyar Amatőr Színjátszók Társasága, 1993 után a Pódium Színházi Társaság). E két évtized emlékezetes amatőr játékszíni eseményei a dunaszerdahelyi Fókusz, a füleki Apropó, ill. Zsákszínház, a losonci Kármán József Színház, a nagymegyeri Poloska, a lévai Bárka Színpad, a komáromi GIMISZ, az örsújfalusi ÉS?!, és a Kassai Gimisek Színházi Társulata, a királyhelmeci KÁOSZ, valamint a szenci Teátrum Diákszínpad és a nyitrai Nyitrai Magyar Egyetemisták Kínjátszó Köre előadásai. – 1948 után a drámaírás sem indult mélyebbről, mint a költészet és a széppróza, s az ugyanúgy a sematizmus jegyében történt: Egri Viktor plakát-darabjai jellemzik ezt az időt. Elsőként mégis ő, ill. Dávid Teréz jelentkezett említésre méltó színművekkel az 1950-es évek második felétől. Ezek klasszikus dramaturgiájú, romantikus vagy aktuális témákkal foglalkozó darabok voltak, melyek bár érzékeny színpadismeretről tanúskodtak, esztétikai szempontból komoly kívánnivalókat hagytak maguk után. A népszínművek és a könnyű komédiázás, ill. a színpadi olcsóságok útját járják Lovicsek Béla és Siposs Jenő műkedvelők körében népszerű színdarabjai. Az 1960–1970-es évek nem hoztak új nevet a drámairodalomba; az 1980-asokban viszont négyen is színpadot kaptak (Kmeczkó Mihály, Batta György, Mészáros László, Tóth László). Figyelemreméltók még ez időből Gágyor Péter színpadi művei. Mesejátékkal Siposs Jenőn kívül Batta György, Kmeczkó Mihály, Gyüre Lajos és Gágyor Péter jelentkezett. Némi lehetőséget nyújtott a színpadi és hangjátékszerzőknek a Pátria Rádió is. Serény s nem kis tudatosságú, a színpadi formákat és kifejező eszközöket megújítani kívánó dramaturgiai-szövegkönyvírói/drámaírói munka folyt a kisszínpadi mozgalomban (főleg Kulcsár Tibor, Gergely József, Galán Géza, Vas Ottó, Jarábik Gabriella, Gágyor Péter, Zalabai Zsigmond, Kmeczkó Mihály, Soóky László, Kiss Péntek József révén); ugyanez érvényes a gyermekszínjátszó csoportok rendezőire is. Sok esetben maguk írták színre viendő darabjaikat a bábcsoportok rendezői is (köztük elsősorban Gál Lívia és Marták Katalin bábjátékai). A rendszerváltás után a korábbinál is marginálisabb jelenség lett a szlovákiai magyar dráma. Egy-két – főleg Beke Sándor nevéhez köthető – kísérlet persze ekkor is született (a komáromi Mészáros László, Gál Sándor és Dobos László). Az 1989 utáni közel két évtized fontos színműírói eredményei Gágyor Péter drámái és mesejátékai, valamint N. Tóth Anikó, gyermekdarabjai. – A csehszlovákiai magyar színikritika, ill. színházi (szak)irodalom és színháztörténet-írás a színjátszáshoz hasonló mélységekből kapaszkodott fel lehetőségei többé-kevésbé elfogadható szintjére. Az 1950–1960-as években Gály Iván, Tóth Tibor és Monoszlóy Dezső írásai, valamint Tőzsér Árpád és Cselényi László színházi tudósításai emelkednek az átlag fölé; színészportréival, ismeretterjesztő írásaival Siposs Jenő tett jó szolgálatot a színház ügyének. Az 1970–1980-as években főleg Szilvássy József, Szigeti László, Gágyor Péter, Bodnár Gyula, Miklósi Péter, Neszméri Sándor, Tóth László és Soóky László kritikái, tanulmányai, valamint Kmeczkó Mihály elemzései révén kiszélesedett a csehszlovákiai magyar színikritika, színházi (szak)irodalom érdeklődése és műfaji spektruma. Fontos szerepet játszottak a (cseh)szlovákiai magyar színházi gondolkodás alakulásában az Irodalmi Szemle (1961, 1977, 198), az Új Ifjúság (1963) és az Új Szó (1969) színházi vitái, ankétjai, valamint a kisszínpadi mozgalommal kapcsolatos írások, eszmecserék. Szlovákiai, ill. összmagyar viszonylatban is elismertek az 1980-as évektől Dusza István, ill. a rendszerváltás utáni két évtizedben Hizsnyan Géza színházi írásai. Drámaelméleti tanulmányokat, drámaelemzéseket az utóbbi két évtizedben L. Erdélyi Margit közölt. – Ir. Szilvássy József: 20 éves a Magyar Területi Színház (Irodalmi Szemle, 1973/2.); Szilvássy József: A csehszlovákiai magyar amatőr színjátszómozgalom három évtizede (1983); Tóth László: „a lehetőségek hű mása”. In: Tóth László: Párhuzamok, kitérők (1991); Tóth László: Déryné nyomában. A komáromi magyar színjátszás története II. 1945-től napjainkig (1998); Tóth László: A (cseh)szlovákiai magyar színjátszás nyolcvan éve 1918–1998. In: Tóth László: Köz – művelődés – történet (2000); Hizsnyan Géza: Színházak – színházi élet. In: Magyarok Szlovákiában. III. Kultúra 1989–2006 (2006); Dömötör Varga Emese: Jókai Napok 1989–2006. Generációváltás küszöbén.

A Matesz előadása (Shakespeare: Coriolanus) − Szentpétery Aranka, Varga Szilvia, Kucman Eta, Ferenczy Anna, Dráfi Mátyás, Holocsy István (FI)