tudományos irodalom 1918–1945

A kisebbségi szellemi élet leggyengébb, legszervezetlenebb területe volt, mivel a fejlődéséhez szükséges alapintézmények (egyetem, akadémiai intézet, országos magyar könyvtár, tud. folyóiratok, szakbibliográfiák) hiányoztak, s a kisebbségi kutatók általában nem részesültek állami támogatásban. Az 1931-ben létesített Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (közkeletű nevén: Masaryk Akadémia) jobb fejlődési perspektívával kecsegtetett, de politikai szempontok szerint választott vezetősége rossz gazdálkodással és tömeges tagfelvétellel néhány éven belül anyagi és erkölcsi csődbe juttatta a nagyra hivatott intézményt. Egyéb reményteljes kezdeményezések, mint pl. az 1936-ban jó szervezéssel induló Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Társaság, az anyagi ellátatlanság miatt nem lehettek életképesek. A nehéz körülmények között csak néhány humán jellegű tud. szak bontakozott ki, de szigorúbb minőségi és módszertani szempontból ezek produkciója is sok fogyatékosságot mutat. A zömmel amatőr kutatóknak nem volt következetes tud. módszerük, munkáik így gyakran a tudomány és a publicisztika keverékeként hatnak. A produktívabb szakágazatok és művelőik: A kisebbségtudomány: ezt az elnevezést a sajtóban, tudománytörténetben és kritikában azokra a művekre alkalmazták, amelyek a kisebbségi társadalom gazdasági, politikai, kulturális és jogi viszonyaival foglalkoztak. Zömmel szociológiai vagy szociológiát pótló munkákról van szó, de más szakárnyalatok (demográfia, statisztika, jogi irodalom stb.) is képviselve vannak bennük. Ebben a széles skálájú ágazatban volt a legerősebb a publicisztikának és az akkoriban népszerű szociográfiának a hatása, ami rontotta a létrejött művek tud. színvonalát, de forrásértékük így is megmaradt. A legjobb eredményt 3 tanulmánygyűjtemény jelenti: a 23 tanulmányt tartalmazó Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938 (Borsody István, 1938), mely a kisebbségi életnek szinte kisenciklopédiája, a 12 írásból álló Kisebbségi problémák (1937) és A szlovákiai magyarság élete 1938–1942 (1942), mely 13 írásban mutatja be a szlovák állam magyarságának helyzetét. – E gyűjtemények anyagából a Kalligram Könyv- és Lapkiadó által megjelentetett Vagyunk és leszünk c. kötet (összeállította s az utószót írta Fazekas József, 1993) ad válogatást. – A szociográfia először a szociográfiai vándorlásokat szervező sarlósokat vonzotta, de kutatásaikat ők nem dolgozták fel könyv formában. Mindössze 2-3 szociográfiai riport született (Balogh Edgár: Tíz nap Szegényországban, Prágai Magyar Hírlap, 1930 okt., 4 folytatás; uő: A galántai járás kistükre, Az Út, 1931/4.) és Jócsik Lajosnak a debreceni Sarló-gyűjteményben elhelyezett hagyatékából került elő néhány vándorlási napló. Egy másik ifjúsági mozgalmi csoport, a Magyar Munkaközösség szintén foglalkozott szociográfiával, de a megjelent 2 kiadványt nem a csoport tagjai, hanem írópatrónusaik írták (Jarnó József–Szerényi Ferdinánd: Bene község jelene és múltja, 1934). A legjelentősebb szociográfiai riportot, a kárpátaljai nyomort bemutató Az éhség legendáját 1932-ben Fábry Zoltán írta, de az akkor elkobzott mű csak két évtizeddel később, 1954-ben jelent meg a Megalkuvás nélkül c. antológiában. – A történetírás legképzettebb és legeredményesebb művelője a berlini egyetem történelmi tanszékén is tanult Sas Andor volt. Ethey Gyula a Vág- és Nyitra-völgy történetével foglalkozott, Haiczl Kálmán pedig vártörténeteket írt. Várostörténeti tanulmányokat a Pozsonnyal folyamatosan foglalkozó Sas Andor mellett többen írtak: Sziklay Ferenc Kassáról, Gömöry János Eperjesről, Szalatnai Rezső Lőcséről, Darkó István Losoncról és Jócsik Lajos Érsekújvárról. – Jócsik még 2 ilyen tanulmányt publikált (A szlovenszkói és ruszinszkói város kialakulása; A kisebbségi falutól a kisebbségi városig). A történetírásba sorolható Machnyik Andor Csallóköz c. könyve is. 3 olyan alkalmi történész akadt, akik történelmi távlatba és közép-európai kontextusba állítva tárgyalták a két vh. közti kisebbségi helyzetet (Surányi Géza–Váradi Aladár: Magyar múlt és jelen különös tekintettel a magyar kisebbség helyzetére a Csehszlovák Köztársaságban; Erdélyi Jenő: 1918–1928 – A magyarság az utódállamokban és Magyarországon); a kisebbségi sérelmeket teljesen elhanyagolták, a kritika ezért joggal marasztalta el őket. A további történészek közül még Alapy Gyula, Balogh Elemér, Hajnóczy R. József, Kemény Lajos, Kerekes György és Tichy Kálmán munkássága érdemel figyelmet. – Az egyháztörténetet kat. és ref. részről egyaránt sokan művelték: Haiczl Kálmán, Pfeiffer Miklós , Szabó Adorján Aladár, Wick Béla, Balogh Edgár, Csomár Zoltán, Kúr Géza, Péter Mihály, Szőke István. Rajtuk kívül ref. részről említésre méltók: Czibor József (A deáki ref. egyházközség története, 1932), Haraszty Károly (Az ungi ref. egyházközség, 1931), Tárnok Gyula (Magyar reformátusok a csehszlovák kisebbségi sorsban, 1939). Ide sorolhatók továbbá a Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938 c. tanulmánygyűjteménynek a csehszl.-i magyar felekezeteket bemutató írásai (Noszkay Ödön: A magyar katolicizmus; Kövy Árpád: A reformátusok; Baráth László: Az evangélikusok). – A művelődéstörténetnek a kisebbségi sajtó kezdettől tág teret biztosított, amit sok amatőr kihasznált. Ismeretterjesztő színvonalú művek főleg a szlovák állam idején, a nyitrai Híd Kiadó és a pozsonyi Toldy Kör szervezésében születtek. A legszorgalmasabb szerzők (Dallos István, Mártonvölgyi László, Aith Fülöp) nyitraiak voltak. – A művészettörténet legaktívabb művelője Brogyányi Kálmán volt. Két, szlovákiai viszonylatban úttörő művet írt (Festőművészet Szlovenszkón, A fény művészete), képzőművészeti kritikáiból pedig kialakítható a szlovákiai fejlődés képe. Mellette még Nagy Barna és Wick Béla tevékenysége jelentős, s meglepően otthonos volt a képzőművészet kereteiben Szalatnai Rezső és Peéry Rezső is. Megjegyzendő, hogy ennek a szaknak a fejlődéséhez Szőnyi Endre kitűnő folyóirata, a Forum is hatékonyan hozzájárult. – Színháztörténettel színvonalasan Benczúr Vilmos és Benyovszky Károly foglalkozott; a korszak hivatásos és műkedvelő színjátszásáról is számos közlemény jelent meg (lásd Színikritika, színházi irodalom). – A néprajzkutatás és irodalom terén az első köztársaság idején olyan érdemes amatőr kutatók tevékenykedtek (Alapy Gyula, Khín Antal, Manga János, Thain János, Tichy Kálmán), akiknek oroszlánrészük volt a helyi múzeumok fejlesztésében, gyarapításában. – Könyv formában csak két kiadvány látott napvilágot (Alapy Gy.: A csallóközi halászat története; Jankó Zoltán: Csallóközi Múzeum). A szlovák állam idején Putz Éva írta a legkitűnőbb művet (A kolonyi lagzi, 1943, 1989). Az ő tanítómestere, Arany Albert László néprajzi könyvecskéjét (A szlovákiai magyarság néprajza, 1941) a Toldy Kör adta ki. – Az irodalomtudományban nem születtek kiemelkedő művek, s egyetlen elméleti jellegű könyv sem jelent meg. Sas Andor a történetírásra koncentrált, a tárgyalt korszakban csak egy jelentős irodalomtörténeti tanulmányt publikált (Riedl Szende kísérlete a cseh és magyar szellemiség között a Bach-korszak Prágájában). A csehszlovákiai magyar irodalom történeti feldolgozásával Zapf László próbálkozott először, de kézirata a második vh. idején elkallódott. Kemény G. Gábor kiadványa (még Kemény Gábor néven) 1940-ben jelent meg Budapesten (Így tűnt el egy gondolat – A felvidéki magyar irodalom története 1918–1938). Irodalomtörténeti jellegű kiadványok még Alapy Gyula, Fülöp Zsigmond, Hajnóczy R. József és Kálniczky Géza tollából jelentek meg. – A nyelvészetnek három jelentős művelője volt: Orbán János, Arany A. László és Danczi Willebald. Arany tevékenysége összmagyar viszonylatban is úttörő jellegű, s a szlovák nyelvészetben is megbecsült. – A pedagógiai irodalom művelői közül Krammer Jenő a legjelentősebb, mellette Szerényi Ferdinánd, Szalatnai Rezső és az eperjesi ev. kollégium történetét feldolgozó Gömöry János tartoznak az élvonalba. Említésre méltó még Czakó József, Lami József és Mónus Gyula. Az első köztársaságban 7 ped. lap létezett, közülük a Magyar Tanító 1921-től 1938-ig. – A filozófiai irodalom igényesebb szinten nem tudott kibontakozni. Az aktívabb publikálók közül az emigráns Szántó Hugó említhető. Kat. papok is írtak filozófiai tárgyú cikkeket, sőt könyveket (Bognár Cecil: A logika, Takách Menyhért: Mi a bölcselet?). – Az esztétikai irodalom ugyancsak szegényes volt, de népszerűsítő írások kezdettől megjelentek. A Forum folyóirat érezhetően felélénkítette a képzőművészeti kritikát. – A gyér természettudományos irodalomban szintén a népszerűsítő jelleg és a cikkforma dominált. Szántó Hugó – akinek 1918 előtt Budapesten a Galilei Kör füzetsorozatában jelent meg Az anyag szerkezete c. műve – nálunk akkor még szokatlan témákkal jelentkezett; pl. a nehézvízről értekezett, tanulmányt írt Einstein a láthatáron címmel (Tűz, 1923/1–3), s 1937-ben a pozsonyi rádió magyar adásában a televízió lényegét ismertette. Természettudományi tárgyú könyveket csak Péchi Gusztáv nagyölvedi plébános írt: A relativitás elméletének likvidálása, 1924 (németül: Innsbruck, 1923). – Ir. Vájlok Sándor: A kisebbségi magyarság kulturális helyzete (Új Élet, 1935/9); uő: A magyar kultúra perifériáján (Magyar Írás, 1936/8); uő: A magyar közművelődés helyzete a visszatért Felvidéken. In: Csatár István–Ölvedi János szerk.: A visszatért Felvidék adattára I–II (1939); Vass László: A kiművelt emberfő hiánya (Magyar Nap, 1938. febr. 20.); Narancsik Imre: A felvidéki magyar tudományosság két évtizede. In: Hangel László szerk.: Mit élt át a Felvidék? (é.n.); Liszka József: A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája a 19. sz. elejétől 1986 végéig (1988); uő: Magyar néprajzi kutatás Szlovákiában 1918–1938 (1990); Turczel Lajos: A csehszlovákiai magyar tudományos élet alakulása a két háború között (In: Visszatekintések…, 1995); Tóth Károly–Végh László szerk.: Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (2007).