parlamenti képviselet

A szlovák parlament épülete (UZs)

A szlovákiai magyaroknak 1918-tól napjainkig néhány év kivételével volt parlamenti képviselete, bár a szocializmus évtizedeiben ez csupán formálisnak volt mondható. Az 1918. nov. 14-től 1920. ápr. 15-ig ülésező forradalmi nemzetgyűlés munkájában – amely az első köztársaság (Csehszlovákia) alkotmányát és alaptörvényeit fogadta el – még nem kaphatott helyet nemzetiségi képviselő. A parlamentáris demokrácia alapját az 1920 febr.-jában elfogadott alkotmány teremtette meg. Az általános, titkos és közvetlen választások alapján összehívott törvényhozás két kamarából állt: a 300 tagú képviselőházból és a 150 tagú szenátusból. Az arányos választási rendszer csak pártlistákon tette lehetővé a parlamentbe jutást. Noha a választási szabályok megfeleltek a demokrácia elveinek, a szavazatok egyenlőségének az elve csorbát szenvedett. Szl. területét ugyanis hét választókörzetre osztották fel, de a magyar választók döntő többségét magában foglaló két választókerületben (az érsekújváriban és kassaiban) a képviselői mandátum elnyeréséhez több szavazat kellett, mint a cseh országrészben vagy Szl. északi választókerületeiben. Az első köztársaság időszakában a parlamentbe került magyar képviselők és szenátorok többsége (az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP), a Magyar Nemzeti Párt (MNP) és a kommunista párt képviselői) az ellenzék padsoraiban foglalt helyet. Ők a parlamenti szabályok lehetőségét kihasználva általában magyar nyelven szólaltak fel. Magatartásukat a határozott ellenzékiség jellemezte, s igyekeztek minden alkalmat megragadni, hogy a versailles-i békerendszerrel és a magyar kisebbség helyzetével kapcsolatos kritikájukat kifejezésre juttassák. Rajtuk kívül a kormánypártok listáin (az Agrárpárt, ill. a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt képviselőjeként) is rendszeresen bekerült néhány magyar a parlamentbe, az ő tevékenységükre azonban a kormány iránti feltétel nélküli lojalitás volt a jellemző (aktivizmus). Az első nemzetgyűlési választásokra 1920 ápr.-ában került sor, amely eredményeként 10 magyar képviselő (4 az OKP-ből, 2 a Kisgazdapártból (→Magyar Nemzeti Párt), 2 a Szlovenszkói Német–Magyar Szociáldemokrata Pártból (Csehszlovák Köztársaság Magyar Szociáldemokrata Munkáspártja), 2 a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspártból, valamint 3 szenátor (2 az OKP-ból és 1 a Kisgazdapártból) került be a parlamentbe. Az 1925-ben megtartott második nemzetgyűlési választáson a magyar pártok listáin 10 (6 a MNP, 4 pedig az OKP képviseletében), a CSKP listáján pedig további 3 magyar képviselő jutott a parlamentbe, valamint pótképviselőként egy agrárpárti magyar politikus is a parlamenti padsorokba ülhetett. A két magyar párt 5 szenátori helyet szerzett (3 szenátor az MNP-ből és 2 az OKP-ból), valamint a CSKP listáján is mandátumot szerzett egy magyar szenátor. Az 1929-ben megtartott nemzetgyűlési választásokon a közös listát állító ellenzéki magyar pártok összesen 9 képviselői helyet szereztek, míg további 2 magyar képviselő a kommunista párt listáján kapott mandátumot. A szenátusban 6 helyet szereztek a koalícióban induló magyar politikai erők. Az első köztársaság utolsó parlamenti választását 1935-ben tartották, amelyen ismét 9 képviselői és 5 szenátori hely jutott a magyar pártoknak, az Agrárpárt listáján 2, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt listáján pedig további 1–1 magyar képviselő került be a nemzetgyűlésbe. Az első bécsi döntés után a magyar képviselők többsége elveszítette a csehszlovák parlamenti mandátumát, s Mo.-on folytatta tovább politikai pályáját. A Mo.-hoz visszacsatolt területekről 1938 dec.-ében 17 képviselőt (többnyire az Egyesült Magyar Párt vezető tisztségviselőit) hívtak be a magyar parlamentbe, akiknek a következő választásig a visszatért területeket kellett képviselniük. Mivel azonban az 1939 máj.-i parlamenti választásokat a visszacsatolt területeken – választói névjegyzékek híján – nem tartották meg, újból behívás alapján került 26 felvidéki képviselő a parlamentbe. A Szl.-ban maradt magyarokat az autonóm, majd az önálló Szlovák Köztársaság (Szlovákia) parlamentjében a Hlinka-féle Szlovák Néppárt egységes listájára felvett egyetlen magyar képviselő, Esterházy János képviselte. A második vh. befejezését és az 1938 előtti határok újbóli visszaállítását követően hosszú évekre megszűnt a szlovákiai magyarok parlamenti képviselete. A jogfosztottság évei (kassai kormányprogram) alatt a Szl.-ban élő magyar kisebbségtől megvonták az állampolgári jogokat, magyar képviselő sem az 1945–1946-ban ülésező ideiglenes nemzetgyűlésben, sem pedig az 1946-ban megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlésben nem volt. Szintén nem rendelkezett magyar képviselővel a Szlovák Nemzeti Tanács sem. Mivel a szlovákiai magyarok csupán 1948 őszén kapták vissza állampolgárságukat, első ízben csak az 1954-es nemzetgyűlési választások alkalmával vehettek részt a választásokon. A kommunista diktatúra időszakában (1948–1989) Csehszl.-ban ugyan rendszeresen (összesen 9 alkalommal) tartottak nemzetgyűlési választásokat, de a választások nem voltak sem szabadok, sem pedig demokratikusak. Az egypárti diktatúra keretei között a nemzetgyűlésbe, valamint a Szlovák Nemzeti Tanácsba csak a Nemzeti Front kommunisták által összeállított egységes listáján lehetett bekerülni. Az 1954-es választásokkal kezdődően a parlamenti választások a központosító kommunista rendszer logikájának megfelelően egylistás többségi rendszerben zajlottak. Magyarok a prágai nemzetgyűlésbe és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsba az előre kiszámított nemzetiségi arányszámok alapján jutottak. A párt elvárásai alapján kiválasztott munkás-, paraszt- és értelmiségi káderek azonban nem a magyar kisebbség képviseletét voltak hivatva ellátni, csupán a rendszer kirakatemberei voltak. A valós parlamenti képviselet újbóli lehetőségét az 1989-es bársonyos forradalom után bekövetkezett változások teremtették meg. A demokratizálás egyik fontos elemeként a szövetségi és szlovákiai szinten elfogadott új választási törvény újból arányos választási rendszert vezetett be, s megteremtette az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választások törvényi hátterét. Az 1990 jún.-ában megtartott választásokat követően a szlovákiai magyarság megfelelő képviselethez jutott a prágai Szövetségi Gyűlésben és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsban is. Az előbbiben a rendszerváltó magyar pártoknak – Magyar Polgári Párt, Együttélés Politikai Mozgalom, Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) – 15 képviselőjük, az utóbbiban pedig 18 képviselőjük volt. A magyar képviselők magas közjogi méltóságokba is kerültek. Világi Oszkár a Szövetségi Gyűlés Népek Kamarájának alelnöki, A. Nagy László pedig a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökének tisztjét töltötte be. Az 1992-es parlamenti választásokon a Magyar Polgári Párt képviselői nem kerültek be a törvényhozásba, ahol a szlovákiai magyarokat az Együttélés és az MKDM jelöltjei képviselték. Miután Szl. 1993. jan. 1-jével önálló álammá vált, a 150 tagú szlovák törvényhozás munkájában a két említett párt 14 képviselője vehetett részt. Az 1994-ben megtartott előrehozott választásokon a három magyar párt koalícióban indult (Magyar Koalíció), s összesen 17 képviselőt jutatott a parlamentbe. Az 1998-as választásokon már a három pártból összeolvadt Magyar Koalíció Pártja (MKP) vett részt, amely 15 képviselői helyet szerzett meg, és két cikluson át (2006-ig) a kormánykolíció része lett, miközben az MKP elnöke, Bugár Béla a szlovák parlament alelnöke volt. 2002-ben és 2006-ban pedig 20 MKP-s politikus jutott a szlovák törvényhozásba. A 2004-es európai parlamenti választásokon az MKP részéről két képviselő, Bauer Edit és Duka Zólyomi Árpád jutott az Európai Parlamentbe. 2009–2014 között Bauer Edit és Mészáros Alajos, a 2014-es választásokon pedig Csáky Pál jutott a Európa parlamentbe.

A szlovák parlament épülete (UZs)