barkók -> Barkóság
Néprajzi kistáj Gömör, Nógrád, Borsod és Heves megye határvidékén, amelynek egy szeglete a mai Szl. területére is átnyúlik (fontosabb falvai Ajnácskő, Dobfenek, Egyházasbást, Gesztete, Vecseklő, Velkenye). Lakosainak megnevezése (barkók) eredetileg gúnynévként volt ismeretes, amivel később maguk a barkók is azonosultak. Mivel a Rima-völgyi földművelésből és nagyállattartásból élő ref. magyarok szemében az erdei állattartó, r. k. népesség egyet jelent a barkóval, a megnevezést egyre nagyobb körzetben honosították meg, s ily módon maga a népnév fokozatosan terjedt ki egyre nagyobb területre. A számos kísérletből, amelyek a név eredetének felfejtésére törekedtek, Paládi-Kovács Attila etimológiája a legvalószínűbb. Eszerint a 18. sz. utolsó két évtizedében a 10. magyar huszárezred (amelynek tulajdonosa ekkoriban Barco Vince tábornok volt) toborzási körzete nagyjából éppen a ma Barkóságként ismert terület volt. Az innen huszárnak került legények tehát a Barco-ezredben szolgáltak, majd mint leszerelt „barkó huszárok” kerültek vissza. Logikusnak tűnik tehát, hogy ebből ragadt a térség lakóira a barkó megnevezés. Maga a térség természetföldrajzi egységet jelent (részét képezi Medvesalja és Erdőhát), s már e népnév kialakulása előtt is gazdasági-kulturális egységet alkotott. A szűk völgyekben megbúvó, zömében irtáseredetű, elzárt falvakban a barkók hosszú ideig egy viszonylag archaikus népi kultúrát őriztek meg. A 19. sz. végén az ózdi bányaipar fellendülésével viszont a Barkóság dinamikus fejlődésnek indult, ami azonban az 1918-as államfordulat nyomán az akkori Csehszl.-hoz került területen megtorpant. A barkók jellemzője a csoportendogámia, s hogy népességét r. k. magyarok alkotják. Megélhetésük alapját elsősorban az erdei legeltetésen alapuló állattartás, az állatokkal való kereskedés jelentette. – Ir. Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (1982).
Hibát talált?
Üzenőfal