A csehszlovák kormány kezdeményezése 1938 tavaszán, hogy átfogó törvényi rendezéssel oldja meg Csehszl. nemzetiségi problémáit. A nemzetiségi kérdés rendezésének igénye a harmincas évek második felében egyre erőteljesebben jelentkezett a csehszlovák belpolitikában. A gyakorlatilag nem létező csehszlovák nemzet nemzetállamaként működő köztársaság alkotmányos megreformálását elsősorban a német kisebbség képviselői szorgalmazták, de a szlovák politika autonomista szárnya is egyre radikálisabb követelésekkel lépett fel. Milan Hodža miniszterelnök az általa kidolgozott ~ által szerette volna a nemzetállamot nemzetiségi állammá alakítani, s korrigálni azokat a hiányosságokat, amelyek a nemzetiségek jogait jellemezték. Noha a miniszterelnök már hosszabb ideje készült a reformokra, s azt az aktivista német politikai erők 1937 elején benyújtott memoranduma is szorgalmazta, a statútum megalkotását az anschluss bekövetkezése gyorsította fel. Ekkor a nemzetiségi kérdés átfogó rendezését korábban elutasító Beneš köztársasági elnök is sürgetni kezdte, bizonyítani akarta a nyugati hatalmak előtt, hogy Csehszl. a német kérdés megnyugtató rendezésére törekszik. A kormány 1938 márc.-ában kezdett dolgozni a statútum tervezetén, amely az egyes politikai pártokkal való konzultációk, különösen pedig a szudétanémet párt ápr.-ban benyújtott követelései következtében napról napra változott. A statútumot elsősorban a németek helyzetének rendezése motiválta, de azonos elbánást ígértek a többi nemzetiségnek, így a magyaroknak is. A ~ számos törvény megváltoztatását helyezte kilátásba: kimondta a polgárok teljes egyenjogúságát, a nemzetiségek arányos képviseletét az államigazgatásban és a gazdaságban, a költségvetés arányos elosztását, a nemzetiségek oktatási és kulturális autonómiáját. A rendezés fontos részét képezte volna egy új nyelvtörvény megalkotása, amely a nemzetiségek nyelvének egyenjogúsítását irányozta elő, amelyet a kisebbségek által lakott térségekben hivatalos nyelvként lehetett volna használni. A statútum a közigazgatás decentralizációját, nemzetiségi önkormányzatok és nemzetiségi kúriák létrehozásának tervét is tartalmazta. A ~ ugyan az első csehszlovák köztársaság egész ideje alatt a legátfogóbb és legliberálisabb kísérlet volt a kisebbségek jogállásának megnyugtató rendezésére, de megkésve került sor rá, s így elfogadására és életbeléptetésére már nem volt esély. 1938 őszén a nemzetiségi kérdés megoldásának más módja, a müncheni egyezmény és az első bécsi döntés által megvalósult etnikai elvű határkorrekció került előtérbe.

A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. máj. 15-én kiadott 33/1945-ös rendelete elrendelte a háborús bűnösök felett ítélkező bíróságok megszervezését. ~at létesítettek Pozsonyban, valamint a járási székhelyeken s több településen is. A rendelet rögzítette a népbírósági perek lefolytatásának módszereit is. A ~ határozatai ellen nem lehetett fellebbezni, a letartóztatottak vagyonával pedig szabadon rendelkezhettek a helyi közigazgatási szervek. A Szlovák Nemzeti Tanács rendelete 1. §-a alapján „fasiszta megszálló”-nak minősült „az a külföldi állampolgár, aki hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétrombolásához vagy demokratikus államrendjének megsemmisítéséhez”. Ez a megfogalmazás lehetővé tette, hogy ajogfosztó intézkedések miatt állampolgárságuktól megfosztott magyarokat tömegesen idézzék a népbíróságok elé. A népbíróságokon elítéltek 28,5%-a szlovák, 58,8%-a magyar nemzetiségű, a többi pedig a német, ill. más nemzetiség tagja volt. A felmentettek 22,3%-a volt szlovák, 73,45%-a volt magyar nemzetiségű. – Ir. Gyönyör József: Mi lesz velünk, magyarokkal? (1990).

Az 1969 és 1989 közötti időszak megnevezése Csehszl. történetében. A normalizációs időszak szorosan összekapcsolódik Gustáv Husák szlovák politikus személyével, aki a prágai tavasz emblematikus alakjának, Alexander Dubčeknek a lemondását követően 1969. ápr.-ától 1987. dec.-éig a CSKP KB első titkáraként az ország első számú vezetője volt. A ~ Csehszl. szempontjából aprágai tavasz által elindított demokratikus változások visszafordítását és a represszív kommunista rendszer újbóli bevezetését és konzerválását jelentette. A normalizációs politika legkeményebb szakaszát az 1969–1971 közötti időszak jelentette, amikor mintegy 300 ezer személyt zártak ki a pártból, ezreket bocsátottak el állásukból vagy büntettek meg más módon a prágai tavasz időszakában játszott szerepükért. Újból megerősítették a cenzúrát, szigorúan korlátozták a csehszlovák állampolgárok utazási lehetőségeit, s megerősítették Csehszl. szövetségét az országban jelentős katonai erőket állomásoztató Szovjetunióval. Miután a prágai tavasz elfojtása elleni demonstrációkat a hatalom 1969 elején kíméletlenül elfojtotta, a csehszlovákiai társadalom döntő többsége a közélettől elfordulva passzívan szemlélte a husáki politikát. A szervezett ellenzék megjelenése a Charta 77 nevű emberjogi szervezet 1977-es megalapításához köthető, amely az 1989-es bársonyos forradalom kirobbanásáig a legjelentősebb ellenzéki csoportosulásnak számított. A nemzetiségi politika szempontjából a ~ a centralizált állammodellhez és a pártállami nacionalizmushoz való visszatérést jelentette. A hatalom gyorsan felszámolta az „emberarcú szocializmus” nemzetiségi eredményeit: Szabó Rezsőt felmentették a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöki tisztjéből, a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó miniszteri posztot felszámolták, a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya mellett alakult Nemzetiségi Tanács működését pedig fokozatosan ellehetetlenítették. A Csemadok sem kerülte el a sorsát. Addigi vezetését eltávolították, s helyükre az új pártvezetéshez lojális személyeket ültettek. A Csemadokot kizárták a politikai és társadalmi szervezeteket tömörítő Nemzeti Frontból, ami mozgáskörének szűkülését jelentette. Gyakorivá váltak a magyar kisebbség nyelvhasználati gyakorlatát és a magyar iskolákat a hatalom részéről érő támadások. A sajtóban megtiltották a magyar településnevek használatát (pl. Pozsony, Zsolna, Kassa, Rimaszombat stb.), s a hivatalos szlovák tulajdonnevek használatát tették kötelezővé (pl. Bratislava, Žilina, Košice, Rimavská Sobota). A magyar nyelvű oktatást ért támadások egyaránt érintették az óvodákat, az általános- és középiskolákat. 1977-ben a magyar nyelvű óvodák legidősebb korcsoportjában kötelezővé tették a napi szlovák nyelvű foglalkozást, amely során a magyar kisgyerekeknek a szlovák nyelv alapjait kellett elsajátítaniuk. Tervezetek készültek arra, hogy a magyar iskolákban a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem tantárgyakon kívül minden tantárgyat szlovák nyelven oktassanak. A magyar nyelvű oktatás elleni támadások felháborodást váltottak ki magyar értelmiségi körökben éppúgy, mint a Csemadok berkeiben. Különböző csatornákon keresztül kísérletek történtek a tervezet megakadályozására. A Csemadokban és az államigazgatásban dolgozó magyarok tiltakozása mellett kibontakozott egy újfajta jelenség is: a szlovákiai magyarok polgárjogi mozgalma, amelyet az 1978-ban létrehozott Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága képviselt. Az 1980-as évek közepén a magyarországi demokratikus ellenzék példáját követve, ill. annak hatására, a szlovákiai magyar közéletben a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága mellett egy fiatal értelmiségiekből álló liberális polgárjogi csoportosulás is kiformálódott, melynek tagjai a magyar kisebbség jogainak helyreállítását a csehszlovákiai politikai rendszer megváltoztatásával és a csehszlovák társadalom demokratizálásának követelésével kötötték össze. A magyar kisebbségnek a hatalommal szembeni fokozódó ellenállását jelezte a Csehszlovákiai Magyarok Memoranduma 1988 c. dokumentu Csehszl. megalakulásának 70. és a soha végre nem hajtott nemzetiségi alkotmánytörvény megszületésének 20. évfordulója alkalmából született, s amelyet 300 szlovákiai magyar vállalt nyilvánosan aláírásával. A csehszlovák ~ keménységét jelzi, hogy miközben a környező országokban a nyolcvanas években lazult a társadalmi légkör, Csehszl. husáki vezetése még a gorbacsovi érában is kitartott az eszméi és diktatórikus eszközei mellett. A ~nak az 1989-es bársonyos forradalom vetett véget (rendszerváltás).

Nyári Ifjúsági Találkozó − Abara (1966): balról Jakab István, Németh László, Turczel Lajos, Duka-Zólyomi Árpád, Varga Levente, Duray Miklós, Németh István (FI)

A 60-as évek elején a tartalmas élet, a rendszeres művelődés és a szabadidő hasznos megszervezése érdekében jöttek létre a művelődési klubok. Fenntartóik országszerte az ifjúsági szövetség, D-Szl.-ban pedig a Csemadok helyi szervezetei voltak. Egy részük (a 70-es években) politikai kérdéseket is felvetett. A klubok előfutárának tekinthető az 1953-ban Érsekújvárott megalakult Honismereti Kör, mely később Thain János Honismereti Klub néven működött. 1957-ben szerveződött a prágai Ady Endre Diákkör, 1964-ben a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub (JAIK), 1966-ban a vágsellyei Vörösmarty Klub. Ezt követte a komáromi Petőfi Ifjúsági Klub, a nyitrai Juhász Gyula Ifjúsági Klub, a dunaszerdahelyi Csallóközi Ifjúsági Klub, a csatai Csillag Ifjúsági Klub, valamint a kassai Új Nemzedék. A 70-es évek második felében – főleg végzett főiskolások kezdeményezésére – más vidéki városokban, településeken is alakultak művelődési klubok. Ifjúsági klub alakult Brünnben (Kazinczy Ferenc Diákklub), Lednicében (Kertészeti Főiskolások Ifjúsági Klubja) és Gottwaldovban (ma Zlín) Főiskolások Klubja. Jól működött a vágsellyei Vörösmarty Klub, a párkányi Balassi Bálint Klub, a nagymegyeri Steiner Gábor (később Besnyei György) Klub, a rozsnyói Fábry Zoltán Klub, a rimaszombati Tompa Mihály Klub, a szepsi Csombor Márton Klub, a nagykaposi Erdélyi János Klub és a losonci Korunk Ifjúsági Klub, élénk tevékenység folyt a somorjai, a galántai, a szenci és a zselízi művelődési klubban. A klubmozgalom sajátos színfoltja a pozsonyi Liszt Ferenc Klub, a Csemadok óvárosi szervezetének gyermekklubja és az ágcsernyői eszperantó klub. – A mozgalom szervezett irányítása 1965-ben kezdődött, amikor a pozsonyi JAIK a prágai diákkörrel és a kassai Új Nemzedékkel együtt megszervezte az I. Nyári Ifjúsági Találkozót (NYIT). E találkozók színhelyei Berzétekőrös, Abara, Pinc, Keszegfalva, Kéménd, Nyarádkelecsény és Szádalmás voltak. A hetvenes évek második felében az örsújfalui nyári művelődési táborok voltak nagyon népszerűek. Megalakult a Csemadok KB Országos Klubtanácsa, a 80-as években pedig a Központi Klubtanács irányította a klubokat. 1986-ban az országban működő 78 klub 507 rendezvényén több mint 32 ezer személy vett részt. A Csemadok XIV. közgyűlésén elhangzott beszámoló szerint 1982 és 1986 között 2081 klubrendezvény iránt több mint 150 ezer személy érdeklődött. A klubok főleg a 70–80-as években nemcsak a művelődés, hanem a másként gondolkodás sejtjei is voltak. Irodalomszervező munkát is vállaltak, író-olvasó találkozókat rendeztek. 1989 után egy részük megszűnt vagy új alakult helyettük. 2007-ig nem működött a JAIK, s helyette egyetemi karok szerint alakultak új klubok (Pilinszky János Klub – BTK; Bánki Donát Klub – gépészet; Ybl Miklós Klub – építészet; Teller Ede Klub – matematika–fizika; Selye János Klub – orvosi kar; Neumann János Klub – villamosmérnöki kar; Werbőczy István Klub – jogi kar). Az 1989 utáni változások a klubmozgalomban is éreztették hatásukat: míg a klubok korábban a másként gondolkodás szinte egyedüli közösségi formái voltak, értékteremtő és -közvetítő szerepük egy részét mára helyi önkormányzatok, polgári társulások, szakmai vagy érdekvédelmi egyesületek vették át. – Ir. Varga Sándor: Csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalom az 1960-as években (Regio 1990/2); Puntigán József: Honismereti kerékpártúrák 1975–1999 (1999); Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992 (2006); Lacza Tihamér: Sziget a szárazföldön. A prágai Ady Endre Diákkör története 1957–2011 (2012).

A szlovákiai magyar kisebbség nyelvhasználati jogait a kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó nemzetközi dokumentumok, ill. a hatályos csehszlovák, majd szlovák törvények határozták meg. A két vh. közötti időszak (Csehszlovákia) kisebbségi nyelvhasználatának szempontjából döntő szerepe volt a saint-germain-en-laye-i kisebbségi szerződésnek, amelyet a Csehszlovák Köztársaság 1919. szept. 10-én írt alá. A saint-germaini-i szerződés bizonyos rendelkezései bekerültek az 1920. évi 121. számú alkotmánylevélbe, ill. az 1920. évi 122. számú nyelvtörvénybe is, amely a hivatalos nyelvhasználatot szabályozta. A nyelvtörvény Csehszl. állam- és hivatalos nyelveként a csehszlovák nyelvet határozta meg, előírta azonban a kisebbségek nyelvének használatát is. Eszerint az állami szervek és köztestületek azokban a járásokban voltak kötelesek használni, ahol az adott kisebbség a lakosság legalább 20%-át alkotta. Az 1920-as nyelvtörvénynek köszönhetően a szlovákiai magyarok a két vh. között aránylag széles körű nyelvi jogokkal rendelkeztek, kiterjedt volt a magyar nyelvű iskolahálózat, D-Szl.-ban használni lehetett a magyar nyelvet a hivatalokban és a bíróságokon. Ám az államhatalom mindvégig igyekezett elérni, hogy csökkenjen a nyelvhasználati jogok érvényesítéséhez szükséges 20%-nyi kisebbségi lakosságot kimutató közigazgatási egységek száma, s az állami hivatalnokok is rendszeresen megsértették a törvény rendelkezéseit. Az 1939 és 1945 között létező Szlovák Köztársaságban (Szlovákia) a kisebbségek nyelvhasználatát illetően is a kölcsönösséget (reciprocitás elve) alkalmazták, ami jelentősen szűkítette a Szl.-ban maradt magyarok nyelvhasználati lehetőségeit. Az 1945 és 1948 közötti évek a teljes jogfosztottság időszakát jelentették (jogfosztó intézkedések). Noha a kisebbségi nyelvhasználatot külön jogszabály nem szabályozta, a magyar nyelv nem csupán a hivatalokból szorult ki, de a magánéletben való használatát is üldözni kezdték: az utcán magyarul beszélőket több településen is inzultálták. Ebben az időszakban nem működhettek magyar iskolák és szervezetek, nem jelenhetett meg magyar nyelvű sajtó stb. 1948 nyarától megkezdődött a szlovákiai magyarok fokozatos (ám nem teljes) egyenjogúsítása: magyar iskolák nyíltak, megjelenhettek magyar nyelvű újságok, lehetővé vált a magyar nyelv használata a közéletben is. A kisebbségi nyelvhasználat szabályozása elsősorban az SZLKP által kiadott határozatok útján történt. 1952. júl. 1-jén a szlovák kormány szerepét ellátó Megbízottak Testülete határozatban rendelte el a magyar nyelvű területek kétnyelvűségének biztosítását. A határozat értelmében biztosítani kellett, hogy a magyarok a hivatalokkal és a bíróságokkal való érintkezésben használhassák az anyanyelvüket, az állami és közintézmények megnevezését pedig magyar nyelven is fel kellett tüntetni. A határozat gyakorlatba való átültetése azonban akadályokba ütközött, mivel azt titkosnak minősítették, s így teljesítését sem lehetett számon kérni. Az 1952-es határozat végrehajtásában mutatkozó hiányosságok motiválták a Megbízottak Testületének 1959. évi 37. számú határozatának kiadását. Ebben kimondták, hogy a magyar nyelvterületen a nemzeti bizottságok kétnyelvűen kötelesek kiadni határozataikat és rendeleteiket, s magyar nyelven kötelesek intézni a magyarok írásbeli és szóbeli beadványait. Az említett határozatok ellenére, s egységes szabályozás hiányában a szocializmus évtizedeiben a kisebbségi nyelvhasználat esetleges volt, s a mindenkori – helyi és állami – politikai vezetéstől és az államigazgatás különböző szintű képviselőitől függött. Viszonylag jobb volt a helyzet pl. a Dunaszerdahelyi és Komáromi járásban, míg az ettől keletebbre eső területeken sok esetben nem sikerült biztosítani a magyar nyelv használatát a közéletben és a hivatalokban. Jelentős regionális eltérés mutatkozott a települések magyar nyelvű megnevezésének alkalmazásában és a személynevek használatában is. A hetvenes évektől kezdődően (normalizáció hatalom több ízben is megkísérelte felszámolni a magyar nyelvű iskolai oktatást, a sajtóban pedig megtiltották a települések magyar nyelvű megnevezésének használatát. A rendszerváltást (bársonyos forradalom) követően szinte azonnal terítékre került a kisebbségek nyelvhasználati jogainak rendezése. Az 1990. évi 428. számú nyelvtörvény – amelynek elfogadását rendkívül heves szlovák nacionalista kampány előzte meg – hivatalos nyelvként a szlovák nyelvet határozza meg. A törvény szerint ezt kötelesek használni az államigazgatási és helyi önkormányzati szervek, valamint dolgozóik a hivatalos kapcsolattartás során, ezen a nyelven állítják ki a közokiratokat, s ezen a nyelven nevezik meg a településeket és azok részeit. A törvény ugyan azokon a településeken, ahol az adott kisebbség részaránya meghaladja a 20%-ot, megengedte a kisebbségi nyelvek hivatalos érintkezésben való használatát, ám az államigazgatási és önkormányzati hivatalok dolgozói számára nem tették kötelezővé a kisebbségi nyelvek ismeretét és használatát. Az 1990-es nyelvtörvény a gyakorlatban jelentősen szűkítette a magyar nyelv használatának lehetőségét, s negatívan diszkriminálta a szlovákiai magyarokat. A belügyminisztérium a nyelvtörvényre hivatkozva törvényellenesnek minősítette a kétnyelvű hivatalos feliratokat, pecsétnyomókat, utcanévtáblákat és helységnévtáblákat, s elrendelte azok eltávolítását. Az 1990-es nyelvtörvény nemcsak a szlovákiai magyarok, hanem a nemzetközi szervezetek bírálatát is kiváltotta, s elsősorban a nemzetközi nyomás eredményezte, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1993/94-ben engedélyezte, hogy a szülők „idegen nyelvű” (vagyis magyar) utónevet adhassanak gyermeküknek, ill. a nem szlovák nemzetiségű nők vezetéknevüket az -ová toldalék nélkül is használhassák. Szintén 1994-ben fogadta el a szlovák parlament az ún. táblatörvényt, amely megengedte a települések nevének nemzetiségi nyelven való feltüntetését is. 1995-ben az akkor hatalmon lévő nacionalista szlovák kormánykoalíció ismét újabb nyelvtörvényt fogadott el, amely az 1990-es nyelvtörvényhez képest is korlátozta a kisebbségek nyelvhasználatát a hivatalos életben. Az 1995-ös államnyelvtörvény kimondta, hogy a szlovák nyelv – amely előnyt élvez minden más nyelvvel szemben – a mindennemű hivatalos érintkezés nyelve. Noha az államnyelvtörvény elméletileg csupán a szlovák nyelv használatát szabályozta, a gyakorlatban a kisebbségek nyelvének diszkriminálását szolgálta, s azt eredményezte, hogy a magyar nyelv szinte teljesen kiszorult a hivatalokból. Noha az államnyelvtörvény feltételezte, hogy a kisebbségek nyelvhasználatát külön törvényben fogják szabályozni, annak elfogadására csupán 1998-ban, a Mečiar-kormány bukását követően kerülhetett sor. Az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvtörvény ugyan némileg korrigálta az 1990-es és 1995-ös törvények rendkívül negatív következményeit, de így is számos ponton ütközött az Európa Tanács Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Chartájának ajánlásaival és szellemiségével. A törvény ugyan lehetővé tette, hogy a kisebbségek használhassák saját anyanyelvüket a hivatalos érintkezésben (azokon a településeken, ahol számarányuk meghaladja a 20%-ot), ám a közigazgatási szervek alkalmazottait nem kötelezte a kisebbségi nyelvek ismeretére. Nagy hiányossága a törvénynek, hogy a kisebbségi nyelvhasználatot csupán a közigazgatásban szabályozza, míg a hivatalos élet más területeire (posta, közlekedés, kereskedelem stb.) nem terjesztette ki. 2009-ben a szlovák parlament a korábbi törvényi előírásokat szigorítva elfogadta az államnyelvről szóló törvényt, amely nevével ellentétben nem csupán az államnyelvet védte, de jelentősen szűkítette a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét, sőt bevezette a „nyelvi bűntett” fogalmát, amelynek értelmében a Kulturális Minisztérium pénzbüntetéssel sújthatta a törvény megsértőit. Az alkotmánnyal és az európai normákkal több pontban is ütköző törvénnyel szemben nem csak a szlovákiai magyar politika és közélet, de több nemzetközi szervezet is tiltakozott, a budapesti kormány pedig pénzalapot hozott létre yelvük használata miatt megbüntetett magyarok kárpótlására. Bár a 2010-es kormányváltás után az új, jobboldali kormány – a külföldi kritikákra reagálva – némileg módosította a törvényt, az továbbra is diszkriminatív jellegű maradt. 2011 máj.-ában a szlovák parlament a Most-Híd párt javaslatára új törvényt fogadott el a kisebbségi nyelvek használatról. A végül kompromisszumos formában elfogadott törvény legjelentősebb újítását az jelentette, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20-ról 15%-ra szállították le, igaz ennek bevezetésére gyakorlatilag 10 évnyi haladékot adtak. Az új nyelvtörvény ellenére a szlovákiai magyarok hivatali nyelvhasználata továbbra is alacsony szintű maradt, amelynek egyrészt az az oka, hogy a szlovák közvélemény és a hivatalok továbbra is intoleránsan viszonyulnak ehhez a témához, másrészt a magyar lakosság sem él következetesen a neki járó jogokkal. A nyelvhasználat tekintetében a 2010 utáni évek legfontosabb eseményét azok a civil kezdeményezések jelentették, amelyek változatos eszközök használatával próbálják a hatóságokat az érvényes jogszabályok betartására, a magyar lakosságot pedig jogai érvényesítésére ösztönözni.

A szlovákiai magyar kisebbség nyelvhasználati jogait a kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó nemzetközi dokumentumok, ill. a hatályos csehszlovák, majd szlovák törvények határozták meg. A két vh. közötti időszak (Csehszlovákia) kisebbségi nyelvhasználatának szempontjából döntő szerepe volt a saint-germain-en-laye-i kisebbségi szerződésnek, amelyet a Csehszlovák Köztársaság 1919. szept. 10-én írt alá. A saint-germaini-i szerződés bizonyos rendelkezései bekerültek az 1920. évi 121. számú alkotmánylevélbe, ill. az 1920. évi 122. számú nyelvtörvénybe is, amely a hivatalos nyelvhasználatot szabályozta. A nyelvtörvény Csehszl. állam- és hivatalos nyelveként a csehszlovák nyelvet határozta meg, előírta azonban a kisebbségek nyelvének használatát is. Eszerint az állami szervek és köztestületek azokban a járásokban voltak kötelesek használni, ahol az adott kisebbség a lakosság legalább 20%-át alkotta. Az 1920-as nyelvtörvénynek köszönhetően a szlovákiai magyarok a két vh. között aránylag széles körű nyelvi jogokkal rendelkeztek, kiterjedt volt a magyar nyelvű iskolahálózat, D-Szl.-ban használni lehetett a magyar nyelvet a hivatalokban és a bíróságokon. Ám az államhatalom mindvégig igyekezett elérni, hogy csökkenjen a nyelvhasználati jogok érvényesítéséhez szükséges 20%-nyi kisebbségi lakosságot kimutató közigazgatási egységek száma, s az állami hivatalnokok is rendszeresen megsértették a törvény rendelkezéseit. Az 1939 és 1945 között létező Szlovák Köztársaságban (Szlovákia) a kisebbségek nyelvhasználatát illetően is a kölcsönösséget (reciprocitás elve) alkalmazták, ami jelentősen szűkítette a Szl.-ban maradt magyarok nyelvhasználati lehetőségeit. Az 1945 és 1948 közötti évek a teljes jogfosztottság időszakát jelentették (jogfosztó intézkedések). Noha a kisebbségi nyelvhasználatot külön jogszabály nem szabályozta, a magyar nyelv nem csupán a hivatalokból szorult ki, de a magánéletben való használatát is üldözni kezdték: az utcán magyarul beszélőket több településen is inzultálták. Ebben az időszakban nem működhettek magyar iskolák és szervezetek, nem jelenhetett meg magyar nyelvű sajtó stb. 1948 nyarától megkezdődött a szlovákiai magyarok fokozatos (ám nem teljes) egyenjogúsítása: magyar iskolák nyíltak, megjelenhettek magyar nyelvű újságok, lehetővé vált a magyar nyelv használata a közéletben is. A kisebbségi nyelvhasználat szabályozása elsősorban az SZLKP által kiadott határozatok útján történt. 1952. júl. 1-jén a szlovák kormány szerepét ellátó Megbízottak Testülete határozatban rendelte el a magyar nyelvű területek kétnyelvűségének biztosítását. A határozat értelmében biztosítani kellett, hogy a magyarok a hivatalokkal és a bíróságokkal való érintkezésben használhassák az anyanyelvüket, az állami és közintézmények megnevezését pedig magyar nyelven is fel kellett tüntetni. A határozat gyakorlatba való átültetése azonban akadályokba ütközött, mivel azt titkosnak minősítették, s így teljesítését sem lehetett számon kérni. Az 1952-es határozat végrehajtásában mutatkozó hiányosságok motiválták a Megbízottak Testületének 1959. évi 37. számú határozatának kiadását. Ebben kimondták, hogy a magyar nyelvterületen a nemzeti bizottságok kétnyelvűen kötelesek kiadni határozataikat és rendeleteiket, s magyar nyelven kötelesek intézni a magyarok írásbeli és szóbeli beadványait. Az említett határozatok ellenére, s egységes szabályozás hiányában a szocializmus évtizedeiben a kisebbségi nyelvhasználat esetleges volt, s a mindenkori – helyi és állami – politikai vezetéstől és az államigazgatás különböző szintű képviselőitől függött. Viszonylag jobb volt a helyzet pl. a Dunaszerdahelyi és Komáromi járásban, míg az ettől keletebbre eső területeken sok esetben nem sikerült biztosítani a magyar nyelv használatát a közéletben és a hivatalokban. Jelentős regionális eltérés mutatkozott a települések magyar nyelvű megnevezésének alkalmazásában és a személynevek használatában is. A hetvenes évektől kezdődően (normalizáció hatalom több ízben is megkísérelte felszámolni a magyar nyelvű iskolai oktatást, a sajtóban pedig megtiltották a települések magyar nyelvű megnevezésének használatát. A rendszerváltást (bársonyos forradalom) követően szinte azonnal terítékre került a kisebbségek nyelvhasználati jogainak rendezése. Az 1990. évi 428. számú nyelvtörvény – amelynek elfogadását rendkívül heves szlovák nacionalista kampány előzte meg – hivatalos nyelvként a szlovák nyelvet határozza meg. A törvény szerint ezt kötelesek használni az államigazgatási és helyi önkormányzati szervek, valamint dolgozóik a hivatalos kapcsolattartás során, ezen a nyelven állítják ki a közokiratokat, s ezen a nyelven nevezik meg a településeket és azok részeit. A törvény ugyan azokon a településeken, ahol az adott kisebbség részaránya meghaladja a 20%-ot, megengedte a kisebbségi nyelvek hivatalos érintkezésben való használatát, ám az államigazgatási és önkormányzati hivatalok dolgozói számára nem tették kötelezővé a kisebbségi nyelvek ismeretét és használatát. Az 1990-es nyelvtörvény a gyakorlatban jelentősen szűkítette a magyar nyelv használatának lehetőségét, s negatívan diszkriminálta a szlovákiai magyarokat. A belügyminisztérium a nyelvtörvényre hivatkozva törvényellenesnek minősítette a kétnyelvű hivatalos feliratokat, pecsétnyomókat, utcanévtáblákat és helységnévtáblákat, s elrendelte azok eltávolítását. Az 1990-es nyelvtörvény nemcsak a szlovákiai magyarok, hanem a nemzetközi szervezetek bírálatát is kiváltotta, s elsősorban a nemzetközi nyomás eredményezte, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1993/94-ben engedélyezte, hogy a szülők „idegen nyelvű” (vagyis magyar) utónevet adhassanak gyermeküknek, ill. a nem szlovák nemzetiségű nők vezetéknevüket az -ová toldalék nélkül is használhassák. Szintén 1994-ben fogadta el a szlovák parlament az ún. táblatörvényt, amely megengedte a települések nevének nemzetiségi nyelven való feltüntetését is. 1995-ben az akkor hatalmon lévő nacionalista szlovák kormánykoalíció ismét újabb nyelvtörvényt fogadott el, amely az 1990-es nyelvtörvényhez képest is korlátozta a kisebbségek nyelvhasználatát a hivatalos életben. Az 1995-ös államnyelvtörvény kimondta, hogy a szlovák nyelv – amely előnyt élvez minden más nyelvvel szemben – a mindennemű hivatalos érintkezés nyelve. Noha az államnyelvtörvény elméletileg csupán a szlovák nyelv használatát szabályozta, a gyakorlatban a kisebbségek nyelvének diszkriminálását szolgálta, s azt eredményezte, hogy a magyar nyelv szinte teljesen kiszorult a hivatalokból. Noha az államnyelvtörvény feltételezte, hogy a kisebbségek nyelvhasználatát külön törvényben fogják szabályozni, annak elfogadására csupán 1998-ban, a Mečiar-kormány bukását követően kerülhetett sor. Az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvtörvény ugyan némileg korrigálta az 1990-es és 1995-ös törvények rendkívül negatív következményeit, de így is számos ponton ütközött az Európa Tanács Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Chartájának ajánlásaival és szellemiségével. A törvény ugyan lehetővé tette, hogy a kisebbségek használhassák saját anyanyelvüket a hivatalos érintkezésben (azokon a településeken, ahol számarányuk meghaladja a 20%-ot), ám a közigazgatási szervek alkalmazottait nem kötelezte a kisebbségi nyelvek ismeretére. Nagy hiányossága a törvénynek, hogy a kisebbségi nyelvhasználatot csupán a közigazgatásban szabályozza, míg a hivatalos élet más területeire (posta, közlekedés, kereskedelem stb.) nem terjesztette ki. 2009-ben a szlovák parlament a korábbi törvényi előírásokat szigorítva elfogadta az államnyelvről szóló törvényt, amely nevével ellentétben nem csupán az államnyelvet védte, de jelentősen szűkítette a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét, sőt bevezette a „nyelvi bűntett” fogalmát, amelynek értelmében a Kulturális Minisztérium pénzbüntetéssel sújthatta a törvény megsértőit. Az alkotmánnyal és az európai normákkal több pontban is ütköző törvénnyel szemben nem csak a szlovákiai magyar politika és közélet, de több nemzetközi szervezet is tiltakozott, a budapesti kormány pedig pénzalapot hozott létre yelvük használata miatt megbüntetett magyarok kárpótlására. Bár a 2010-es kormányváltás után az új, jobboldali kormány – a külföldi kritikákra reagálva – némileg módosította a törvényt, az továbbra is diszkriminatív jellegű maradt. 2011 máj.-ában a szlovák parlament a Most-Híd párt javaslatára új törvényt fogadott el a kisebbségi nyelvek használatról. A végül kompromisszumos formában elfogadott törvény legjelentősebb újítását az jelentette, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20-ról 15%-ra szállították le, igaz ennek bevezetésére gyakorlatilag 10 évnyi haladékot adtak. Az új nyelvtörvény ellenére a szlovákiai magyarok hivatali nyelvhasználata továbbra is alacsony szintű maradt, amelynek egyrészt az az oka, hogy a szlovák közvélemény és a hivatalok továbbra is intoleránsan viszonyulnak ehhez a témához, másrészt a magyar lakosság sem él következetesen a neki járó jogokkal. A nyelvhasználat tekintetében a 2010 utáni évek legfontosabb eseményét azok a civil kezdeményezések jelentették, amelyek változatos eszközök használatával próbálják a hatóságokat az érvényes jogszabályok betartására, a magyar lakosságot pedig jogai érvényesítésére ösztönözni.

A második vh. győztes hatalmai (köztük Csehszl.) és Mo. képviselői által 1947. febr. 10-én aláírt okmány. A ~ az előzetes magyar reményekkel ellentétben nem tartalmazta az államhatárok etnikai elvű kiigazításának elvét, ellenkezőleg visszaállította az 1920-as, ún. trianoni határokat. Semmissé nyilvánította azelső bécsi döntést, és az 1938. jan. 1-jei csehszlovák–magyar határt állította vissza, sőt további három falut (→pozsonyi hídfő) adott át Csehszl.-nak. Bár a csehszlovák fél a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítésének lehetőségét is igyekezett belefoglalni a békeszerződésbe, a ~ „csupán” arra kötelezte Mo.-t, hogy bocsátkozzon tárgyalásokba azon csehszlovákiai magyarok kérdésének rendezéséről, akiket alakosságcsere-egyezmény keretén belül nem telepítenek át Mo.-ra. A ~ az első vh. után megkötött versailles-i békerendszerrel ellentétben semmiféle biztosítékot nem tartalmazott a Mo. határain kívül élő magyarok alapvető emberi és kisebbségi jogainak tiszteletben tartására. – Ir. Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés (2006).

A szlovák parlament épülete (UZs)

A szlovákiai magyaroknak 1918-tól napjainkig néhány év kivételével volt parlamenti képviselete, bár a szocializmus évtizedeiben ez csupán formálisnak volt mondható. Az 1918. nov. 14-től 1920. ápr. 15-ig ülésező forradalmi nemzetgyűlés munkájában – amely az első köztársaság (Csehszlovákia) alkotmányát és alaptörvényeit fogadta el – még nem kaphatott helyet nemzetiségi képviselő. A parlamentáris demokrácia alapját az 1920 febr.-jában elfogadott alkotmány teremtette meg. Az általános, titkos és közvetlen választások alapján összehívott törvényhozás két kamarából állt: a 300 tagú képviselőházból és a 150 tagú szenátusból. Az arányos választási rendszer csak pártlistákon tette lehetővé a parlamentbe jutást. Noha a választási szabályok megfeleltek a demokrácia elveinek, a szavazatok egyenlőségének az elve csorbát szenvedett. Szl. területét ugyanis hét választókörzetre osztották fel, de a magyar választók döntő többségét magában foglaló két választókerületben (az érsekújváriban és kassaiban) a képviselői mandátum elnyeréséhez több szavazat kellett, mint a cseh országrészben vagy Szl. északi választókerületeiben. Az első köztársaság időszakában a parlamentbe került magyar képviselők és szenátorok többsége (az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP), a Magyar Nemzeti Párt (MNP) és a kommunista párt képviselői) az ellenzék padsoraiban foglalt helyet. Ők a parlamenti szabályok lehetőségét kihasználva általában magyar nyelven szólaltak fel. Magatartásukat a határozott ellenzékiség jellemezte, s igyekeztek minden alkalmat megragadni, hogy a versailles-i békerendszerrel és a magyar kisebbség helyzetével kapcsolatos kritikájukat kifejezésre juttassák. Rajtuk kívül a kormánypártok listáin (az Agrárpárt, ill. a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt képviselőjeként) is rendszeresen bekerült néhány magyar a parlamentbe, az ő tevékenységükre azonban a kormány iránti feltétel nélküli lojalitás volt a jellemző (aktivizmus). Az első nemzetgyűlési választásokra 1920 ápr.-ában került sor, amely eredményeként 10 magyar képviselő (4 az OKP-ből, 2 a Kisgazdapártból (→Magyar Nemzeti Párt), 2 a Szlovenszkói Német–Magyar Szociáldemokrata Pártból (Csehszlovák Köztársaság Magyar Szociáldemokrata Munkáspártja), 2 a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspártból, valamint 3 szenátor (2 az OKP-ból és 1 a Kisgazdapártból) került be a parlamentbe. Az 1925-ben megtartott második nemzetgyűlési választáson a magyar pártok listáin 10 (6 a MNP, 4 pedig az OKP képviseletében), a CSKP listáján pedig további 3 magyar képviselő jutott a parlamentbe, valamint pótképviselőként egy agrárpárti magyar politikus is a parlamenti padsorokba ülhetett. A két magyar párt 5 szenátori helyet szerzett (3 szenátor az MNP-ből és 2 az OKP-ból), valamint a CSKP listáján is mandátumot szerzett egy magyar szenátor. Az 1929-ben megtartott nemzetgyűlési választásokon a közös listát állító ellenzéki magyar pártok összesen 9 képviselői helyet szereztek, míg további 2 magyar képviselő a kommunista párt listáján kapott mandátumot. A szenátusban 6 helyet szereztek a koalícióban induló magyar politikai erők. Az első köztársaság utolsó parlamenti választását 1935-ben tartották, amelyen ismét 9 képviselői és 5 szenátori hely jutott a magyar pártoknak, az Agrárpárt listáján 2, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt listáján pedig további 1–1 magyar képviselő került be a nemzetgyűlésbe. Az első bécsi döntés után a magyar képviselők többsége elveszítette a csehszlovák parlamenti mandátumát, s Mo.-on folytatta tovább politikai pályáját. A Mo.-hoz visszacsatolt területekről 1938 dec.-ében 17 képviselőt (többnyire az Egyesült Magyar Párt vezető tisztségviselőit) hívtak be a magyar parlamentbe, akiknek a következő választásig a visszatért területeket kellett képviselniük. Mivel azonban az 1939 máj.-i parlamenti választásokat a visszacsatolt területeken – választói névjegyzékek híján – nem tartották meg, újból behívás alapján került 26 felvidéki képviselő a parlamentbe. A Szl.-ban maradt magyarokat az autonóm, majd az önálló Szlovák Köztársaság (Szlovákia) parlamentjében a Hlinka-féle Szlovák Néppárt egységes listájára felvett egyetlen magyar képviselő, Esterházy János képviselte. A második vh. befejezését és az 1938 előtti határok újbóli visszaállítását követően hosszú évekre megszűnt a szlovákiai magyarok parlamenti képviselete. A jogfosztottság évei (kassai kormányprogram) alatt a Szl.-ban élő magyar kisebbségtől megvonták az állampolgári jogokat, magyar képviselő sem az 1945–1946-ban ülésező ideiglenes nemzetgyűlésben, sem pedig az 1946-ban megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlésben nem volt. Szintén nem rendelkezett magyar képviselővel a Szlovák Nemzeti Tanács sem. Mivel a szlovákiai magyarok csupán 1948 őszén kapták vissza állampolgárságukat, első ízben csak az 1954-es nemzetgyűlési választások alkalmával vehettek részt a választásokon. A kommunista diktatúra időszakában (1948–1989) Csehszl.-ban ugyan rendszeresen (összesen 9 alkalommal) tartottak nemzetgyűlési választásokat, de a választások nem voltak sem szabadok, sem pedig demokratikusak. Az egypárti diktatúra keretei között a nemzetgyűlésbe, valamint a Szlovák Nemzeti Tanácsba csak a Nemzeti Front kommunisták által összeállított egységes listáján lehetett bekerülni. Az 1954-es választásokkal kezdődően a parlamenti választások a központosító kommunista rendszer logikájának megfelelően egylistás többségi rendszerben zajlottak. Magyarok a prágai nemzetgyűlésbe és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsba az előre kiszámított nemzetiségi arányszámok alapján jutottak. A párt elvárásai alapján kiválasztott munkás-, paraszt- és értelmiségi káderek azonban nem a magyar kisebbség képviseletét voltak hivatva ellátni, csupán a rendszer kirakatemberei voltak. A valós parlamenti képviselet újbóli lehetőségét az 1989-es bársonyos forradalom után bekövetkezett változások teremtették meg. A demokratizálás egyik fontos elemeként a szövetségi és szlovákiai szinten elfogadott új választási törvény újból arányos választási rendszert vezetett be, s megteremtette az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választások törvényi hátterét. Az 1990 jún.-ában megtartott választásokat követően a szlovákiai magyarság megfelelő képviselethez jutott a prágai Szövetségi Gyűlésben és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsban is. Az előbbiben a rendszerváltó magyar pártoknak – Magyar Polgári Párt, Együttélés Politikai Mozgalom, Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) – 15 képviselőjük, az utóbbiban pedig 18 képviselőjük volt. A magyar képviselők magas közjogi méltóságokba is kerültek. Világi Oszkár a Szövetségi Gyűlés Népek Kamarájának alelnöki, A. Nagy László pedig a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökének tisztjét töltötte be. Az 1992-es parlamenti választásokon a Magyar Polgári Párt képviselői nem kerültek be a törvényhozásba, ahol a szlovákiai magyarokat az Együttélés és az MKDM jelöltjei képviselték. Miután Szl. 1993. jan. 1-jével önálló álammá vált, a 150 tagú szlovák törvényhozás munkájában a két említett párt 14 képviselője vehetett részt. Az 1994-ben megtartott előrehozott választásokon a három magyar párt koalícióban indult (Magyar Koalíció), s összesen 17 képviselőt jutatott a parlamentbe. Az 1998-as választásokon már a három pártból összeolvadt Magyar Koalíció Pártja (MKP) vett részt, amely 15 képviselői helyet szerzett meg, és két cikluson át (2006-ig) a kormánykolíció része lett, miközben az MKP elnöke, Bugár Béla a szlovák parlament alelnöke volt. 2002-ben és 2006-ban pedig 20 MKP-s politikus jutott a szlovák törvényhozásba. A 2004-es európai parlamenti választásokon az MKP részéről két képviselő, Bauer Edit és Duka Zólyomi Árpád jutott az Európai Parlamentbe. 2009–2014 között Bauer Edit és Mészáros Alajos, a 2014-es választásokon pedig Csáky Pál jutott a Európa parlamentbe.

A szlovák–magyar államhatár vonalán a trianoni békeszerződés óta eltelt évtizedek során csupán a ~ három falujának Csehszl.-hoz csatolásával történt jelentősebb változás. A párizsi békekonferencia 1919. jún.-i döntése alapján Pozsonynál a Duna képezte volna a államhatárt, a csehszlovák diplomáciának azonban sikerült elérnie, hogy egy utólagos döntéssel a Duna jobb partján, Pozsonnyal szemben elterülő és többségében németek által lakott Ligetfalut (németül Engerau) is Csehszl.-hoz csatolják, s ezt a Trianonban aláírt békeszerződés is rögzítse. Az így kialakult több mint 30 négyzetkilométer nagyságú hídfő 1938. okt. 10-ig tartozott Csehszl.-hoz, amikor is azt német csapatok szállták meg, s a Harmadik Birodalomhoz csatolták. Pozsony 1945. ápr.-i felszabadulásával Ligetfalu ismét csehszlovák ellenőrzés alá került, s itt rendezték be azokat a gyűjtőtáborokat, ahová a pozsonyi németeket és magyarokat hurcolták el lakásaikból a háború utáni első hetekben (jogfosztó intézkedések). 1945 nov.-ében már hivatalos formában is megfogalmazódott a csehszlovák katonai körökben már a két háború közötti időszakban is létező javaslat, hogy a ligetfalui hídfőt legalább olyan mértékben kellene kiszélesíteni, hogy az államhatárok Pozsonytól az eddigi 6 helyett legalább 25 km távolságba, vagyis a tüzérségi lövegek hatáskörén kívül kerüljenek. A végleges csehszlovák javaslat 5 magyarországi (Bezenye, Dunacsuny, Horvátjárfalu, Oroszvár és Rajka), valamint két ausztriai (Berg és Köpcsény) település megszerzését irányozta elő. Az 1946-ban összeülő párizsi békeszerződés döntése értelmében végül Mo. három falut volt kénytelen Csehszl.-nak átadni. (A békekonferencia az akkor még négyhatalmi megszállás alatt lévő Ausztria ügyét nem tárgyalta.) A Csehszl.-nak ítélt Dunacsúny, Horvátjárfalu és Oroszvár településeket Mo. 1947 okt.-ében adta át a csehszlovák hatóságoknak. A kivonuló magyar közigazgatással együtt a helyi magyar lakosság egy része is Mo.-ra költözött. Az évszázadokon keresztül magyar, német és horvát lakosságú falvak etnikai összetétele teljesen megváltozott. A ~ három községének lakosságát ma nagyrészt szlovákok alkotják. – Ir. Fogarassy László: Ligetfalu és a pozsonyi hídfő története (1995).

1919. febr. 12-ére a pozsonyi munkástanács vezetői a várost megszálló csehszlovák katonaság és hatóságok tevékenysége, ill. a munkásság szociális követeléseinek elutasítása miatt népgyűlést hirdettek a Vásárcsarnok épülete elé. A kora délutáni órákban a Vásárcsarnok előtt mintegy 10–12 ezres tömeg gyűlt össze. Noha a város olasz katonai parancsnoka Barreca ezredes engedélyezte a népgyűlés megtartását, a kivonuló cseh legionáriusok a tömeg közé lőttek. A sortűznek 7 halálos áldozata és 23 sebesültje volt. Néhány nappal az eset után az egyik cseh legionárius egy középiskolás diákot lőtt le, így Pozsony csehszlovák katonaság általi megszállásának összesen 8 halálos áldozata volt.