A trianoni békeszerződés óta Szl. közigazgatását számos alkalommal átszervezték, ezek a reformok az itt élő magyar kisebbség életét jelentősen befolyásolták. A csehszlovák törvényhozás 1920. febr. 29-én fogadta el az ország első közigazgatási reformját, amelynek egyik célja az addig eltérő közigazgatási rendszerrel rendelkező cseh és szlovák országrészek közigazgatásának egységesítése volt. A törvény, amelyet csak Szl.-ban léptettek életbe, s ott is csupán 1923. jan. 1-i érvénnyel, felszámolta a történelmi vármegyerendszert, s helyette hat, ún. nagyzsupára osztotta fel Szl. területét, amelyek központjai Pozsony, Nyitra, Turócszentmárton, Liptószentmiklós, Zólyom és Kassa volt. A teljesen mesterségesen, a természetes régiókat ignorálva létrehozott megyék képviselőtestületének egyharmadát a kormány volt jogosult kinevezni, biztosítva így azokban a kormányoldal többségét és a magyarok leszavazhatóságát. A nagyzsuparendszert az 1928. jan. 1-jétől bevezetett közigazgatási reformmal számolták fel, amely értelmében Csehszl.-t négy tartományra osztották: Csehországra, Morvaországra, Szl.-ra és Kárpátaljára. A közigazgatás alsó szintjét a járások képviselték, amelyek többé-kevésbé megegyeztek a történelmi Mo. szolgabírói járásaival. A magyar kisebbség számaránya az 1930-as népszámlálás adatai szerint a 77 szlovákiai járásból 20-ban haladta meg a kisebbségi nyelvhasználat szempontjából fontos 20%-os határt. Az első bécsi döntés és Szlovákia függetlenné válása következtében a szlovákiai magyarságot érintő közigazgatási határok is módosultak. Szl.-ban a nagyzsuparendszert idéző megyerendszert vezettek be, a Mo.-hoz visszakerült részeket pedig újból bekapcsolták a magyar megyerendszerbe: létrehozták a Nyitra és Pozsony, valamint a Bars és Hont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyéket, Csallóközt Komárom megyéhez, Párkány térségét pedig az újjászervezett Esztergomi vármegyéhez csatolták. Losonc és Fülek térségét ismét Nógrád megyéhez, a Bodrogközt pedig Zemplénhez csatolták, valamint újból létrehozták Gömör- és Kishont-, Abaúj-Torna- és Ung vármegyét. Az 1945-ben újjáalakult Csehszl.-ban a kommunista hatalomátvételt követően, 1949 elejétől vezettek be újabb közigazgatási reformot. A nagyzsupákat idéző másodfokú közigazgatási egységeket kerületeknek nevezték el, s 92 kisjárást hoztak létre. A legnagyobb változást azonban az önkormányzati rendszer felszámolása és a nemzeti bizottságok létrehozása jelentette. 1960 ápr.-ában a csehszlovák nemzetgyűlés újabb közigazgatási reformot fogadott el, amely értelmében a kerületek számát háromra (Ny-, Közép- és K-Szl.), a járásokét pedig 35-re (egy 1968-as kiigazítást követően 39-re) csökkentették. A szlovákiai magyarságot rendkívül kedvezőtlenül érintő reformot D-Szl.-ban úgy hajtották végre, hogy a magyar többségű járásokat összevonták a tőlük északra lévő szlovák többségű járásokkal. Ennek következtében csupán a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járás maradt magyar többségű, valamint további hét járásban (Galántai, Érsekújvári, Lévai, Losonci, Rimaszombati, Rozsnyói, Tőketerebesi) haladta meg a magyarság számaránya a 20%-ot. A rendszerváltást követően 1990-ben a Szlovák Nemzeti Tanács a közigazgatás újabb reformjáról rendelkezett, amely az önkormányzatiság visszaállítását és a polgárok minél könnyebb ügyintézését szolgálta. Ennek jegyében megszüntette a kerületeket, a járások területén pedig kisebb egységeket, járásonként 2-4 körzetet hozott létre, Szl.-ban összesen 121-et. Szl. 1993-as függetlenné válását követően szinte azonnal napirendre került a közigazgatási reform, amelyet a hatalmon lévő erők saját politikai céljaik érdekében akartak alakítani. A viták során a szlovákiai magyarság két olyan javaslatot is beterjesztett, amely magyar többségű közigazgatási egységek létrehozását irányozta elő, az 1996 júl.-ában a Szlovák Köztársaság közigazgatási rendezéséről elfogadott törvény azonban ezeket a javaslatokat egyáltalán nem vette figyelembe. A pozsonyi parlament által elfogadott törvény 8 kerületnek (megyének) nevezett magasabb szintűi egységet és 79 járást hozott létre, a természetes kistérségekre alapozott körzeteket viszont megszüntette. Az új közigazgatási felosztás minden eddiginél hátrányosabbnak bizonyult a szlovákiai magyarság számára. A csallóközi magyar nyelvterületet pl. három kerület (a Pozsonyi, a Nagyszombati és a Nyitrai), a dél-gömöri magyar tömböt pedig három járás (a Rimaszombati, a Nagyrőcei és a Rozsnyói) között szabdalta fel úgy, hogy a magyarság mindenütt kisebbségbe került. S bár ezt követően a közigazgatási határok már nem változtak, a közigazgatási reform következő lépéseként 2004. jan. 1-jén a járási hivatalok megszűntek, s azok szerepét összesen 50 körzeti hivatal vette át. Ez a polgárok számára hátrányos változás 2013-ig tartott, amikor ismét a járási hivatalok váltak a közigazgatás legfontosabb szereplőjévé.

A Csehszl. és Mo. között 1946. febr. 27-én megkötött szerződés, amely szerint a Csehszlovák Köztársaságból annyi magyar nemzetiségű személyt telepítenek át kötelezően Mo.-ra, ahány magát szlováknak valló magyar állampolgár kéri önkéntességi alapon a Csehszl.-ba való áttelepítést. A Mo. részéről Gyöngyösi János külügyminiszter, Csehszl. részéről pedig Vladimír Clementis külügyi államtitkár által aláírt egyezmény arra is kötelezte Mo.-t, hogy a paritáson felül maximum ezer, a csehszlovák népbíróságok által háborús bűnösként elítélt személyt is átvegyen Csehszl.-tól. A ~ a csehszlovák politikai vezetés által szorgalmazott szláv nemzetállam (→kassai kormányprogram) megteremtésének volt fontos eleme. Megkötését Csehszl. szorgalmazta, amely miután a potsdami konferencián a nagyhatalmak elutasították a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítésének (→kitelepítés) a tervét, más módozatokat keresett célja megvalósításához. Az egyezmény megkötését hosszú diplomáciai huzavona előzte meg, miközben az egyezmény aláírása érdekében a Szovjetunió erős nyomást gyakorolt a magyar kormányzatra. Noha a csehszlovák elképzelés a teljes magyarországi szlovákság áttelepülésével számolt, s azok számát a valóságot jócskán felülértékelve 450 ezerre tette, a toborzással megbízott →Csehszlovák Áttelepítési Bizottság mindössze 95 ezer jelentkezést tudott összegyűjteni. A Mo.-ra átköltöztetendő szlovákiai magyarokat viszont a Szlovák Telepítési Hivatal jelölte ki 15 dél-szlovákiai járásból. A Szlovák Telepítési Hivatal úgy kívánta kijelölni az áttelepítendőket, hogy azáltal a magyar nyelvterület három vagy négy részre szakadjon, ill. az addig magyar többségű járások szlovák többségűvé változzanak. A kitelepítésre jelölt csehszlovákiai magyarok magukkal vihették az ingóságaikat, de nem vihették magukkal a kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági vállalataik folyamatos működéséhez szükséges dokumentumokat. A kitelepítettek ingatlanjai a csehszlovák állam tulajdonába kerültek. Ezekért kárpótlást a magyar államtól kaptak, de az 50 ha-t meghaladó földtulajdonért nem járt kárpótlás. Mo. részéről a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság látta el a lakosságcserével kapcsolatos teendőket. Létrehozta a Magyar Meghatalmazotti Hivatalt, melynek feladata a szlovákiai magyarok érdekvédelmének ellátása volt. Mivel a szlovák hatóságok túlkapásaira való hivatkozással a magyar fél késleltette a lakosságcsere megkezdését, arra csak a →deportálások leállítása után került sor. A lakosságcsere 1947. ápr. 11-től 1948. dec. 22-ig tartott. A lakosságcsere során szlovákiai magyarok tízezreinek kellett akaratuk ellenére ősi szülőföldjüket elhagyniuk, miközben családok ezreit szakították szét erőszakkal. Az áttelepített családok új otthonát Mo.-n, Békésben, Pest megyében, vagy a szintén erőszakkal kitelepített svábok helyén, Tolnában, Baranyában jelölték ki. Az áttelepítettek számára nem csupán az jelentett nehézséget, hogy olykor több száz kilométerre kerültek rokonságuktól, hanem az új otthonuk számukra idegen természeti viszonyai, gazdálkodási feltételei is. De hasonló gondokkal küzdöttek a Mo.-ról D-Szl.-ba települt szlovákok is, akiket nemcsak a helyi közösség fogadott be nehezen, de váratlanul érte őket az is, hogy magyar nyelvi közegbe kerültek. A lakosságcsere során összesen 89 660 magyar nemzetiségű volt csehszlovák állampolgárt telepítettek át Mo.-ra. Szl.-ban hagyott földbirtokuk 109 294 kat. holdat tett ki, de ebben nincsenek benne a közös erdők, rétek, legelők, valamint az úrbéri és komposzesszori földek. Mo.-ról 73 273 személy telepedett át. A Mo. hagyott földbirtokuk 38 748 kataszteri hold volt. Az, hogy az áttelepített csehszlovákiai magyarok sokkal nagyobb vagyont hagytak maguk mögött, mint a Szl.-ba jelentkezett magyarországi szlovákok, ellentétben állt az ikresítés elvével. A kitelepítésre jelölt magyarok 321 206 925 koronát helyeztek letétbe a Csehszlovák Nemzeti Bankban, ellenértékét a Magyar Nemzeti Bank fizette ki nekik. A lakosságcsere keretében kitelepítettek 78. délnyugati járásaiból vitték el, a legtöbbet az Érsekújvári (2017 család), a Lévai, a Galántai, a Komáromi, az Ógyallai, a Zselízi és Vágsellyei járásból. – Ir. Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere (1999); Kugler József: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön (2000); Molnár Imre – Szarka László (szerk.): Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára (2007); Szederjesi Cecília (összeáll. és szerk.): „Vonatok északnak és délnek”. A második világháborút követő szlovák-magyar lakosságcsere története és következményei (2010).

A Csehszl. és Mo. között 1946. febr. 27-én megkötött szerződés, amely szerint a Csehszlovák Köztársaságból annyi magyar nemzetiségű személyt telepítenek át kötelezően Mo.-ra, ahány magát szlováknak valló magyar állampolgár kéri önkéntességi alapon a Csehszl.-ba való áttelepítést. A Mo. részéről Gyöngyösi János külügyminiszter, Csehszl. részéről pedig Vladimír Clementis külügyi államtitkár által aláírt egyezmény arra is kötelezte Mo.-t, hogy a paritáson felül maximum ezer, a csehszlovák népbíróságok által háborús bűnösként elítélt személyt is átvegyen Csehszl.-tól. A ~ a csehszlovák politikai vezetés által szorgalmazott szláv nemzetállam (→kassai kormányprogram) megteremtésének volt fontos eleme. Megkötését Csehszl. szorgalmazta, amely miután a potsdami konferencián a nagyhatalmak elutasították a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítésének (→kitelepítés) a tervét, más módozatokat keresett célja megvalósításához. Az egyezmény megkötését hosszú diplomáciai huzavona előzte meg, miközben az egyezmény aláírása érdekében a Szovjetunió erős nyomást gyakorolt a magyar kormányzatra. Noha a csehszlovák elképzelés a teljes magyarországi szlovákság áttelepülésével számolt, s azok számát a valóságot jócskán felülértékelve 450 ezerre tette, a toborzással megbízott →Csehszlovák Áttelepítési Bizottság mindössze 95 ezer jelentkezést tudott összegyűjteni. A Mo.-ra átköltöztetendő szlovákiai magyarokat viszont a Szlovák Telepítési Hivatal jelölte ki 15 dél-szlovákiai járásból. A Szlovák Telepítési Hivatal úgy kívánta kijelölni az áttelepítendőket, hogy azáltal a magyar nyelvterület három vagy négy részre szakadjon, ill. az addig magyar többségű járások szlovák többségűvé változzanak. A kitelepítésre jelölt csehszlovákiai magyarok magukkal vihették az ingóságaikat, de nem vihették magukkal a kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági vállalataik folyamatos működéséhez szükséges dokumentumokat. A kitelepítettek ingatlanjai a csehszlovák állam tulajdonába kerültek. Ezekért kárpótlást a magyar államtól kaptak, de az 50 ha-t meghaladó földtulajdonért nem járt kárpótlás. Mo. részéről a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság látta el a lakosságcserével kapcsolatos teendőket. Létrehozta a Magyar Meghatalmazotti Hivatalt, melynek feladata a szlovákiai magyarok érdekvédelmének ellátása volt. Mivel a szlovák hatóságok túlkapásaira való hivatkozással a magyar fél késleltette a lakosságcsere megkezdését, arra csak a →deportálások leállítása után került sor. A lakosságcsere 1947. ápr. 11-től 1948. dec. 22-ig tartott. A lakosságcsere során szlovákiai magyarok tízezreinek kellett akaratuk ellenére ősi szülőföldjüket elhagyniuk, miközben családok ezreit szakították szét erőszakkal. Az áttelepített családok új otthonát Mo.-n, Békésben, Pest megyében, vagy a szintén erőszakkal kitelepített svábok helyén, Tolnában, Baranyában jelölték ki. Az áttelepítettek számára nem csupán az jelentett nehézséget, hogy olykor több száz kilométerre kerültek rokonságuktól, hanem az új otthonuk számukra idegen természeti viszonyai, gazdálkodási feltételei is. De hasonló gondokkal küzdöttek a Mo.-ról D-Szl.-ba települt szlovákok is, akiket nemcsak a helyi közösség fogadott be nehezen, de váratlanul érte őket az is, hogy magyar nyelvi közegbe kerültek. A lakosságcsere során összesen 89 660 magyar nemzetiségű volt csehszlovák állampolgárt telepítettek át Mo.-ra. Szl.-ban hagyott földbirtokuk 109 294 kat. holdat tett ki, de ebben nincsenek benne a közös erdők, rétek, legelők, valamint az úrbéri és komposzesszori földek. Mo.-ról 73 273 személy telepedett át. A Mo. hagyott földbirtokuk 38 748 kataszteri hold volt. Az, hogy az áttelepített csehszlovákiai magyarok sokkal nagyobb vagyont hagytak maguk mögött, mint a Szl.-ba jelentkezett magyarországi szlovákok, ellentétben állt az ikresítés elvével. A kitelepítésre jelölt magyarok 321 206 925 koronát helyeztek letétbe a Csehszlovák Nemzeti Bankban, ellenértékét a Magyar Nemzeti Bank fizette ki nekik. A lakosságcsere keretében kitelepítettek 78. délnyugati járásaiból vitték el, a legtöbbet az Érsekújvári (2017 család), a Lévai, a Galántai, a Komáromi, az Ógyallai, a Zselízi és Vágsellyei járásból. – Ir. Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere (1999); Kugler József: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön (2000); Molnár Imre – Szarka László (szerk.): Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára (2007); Szederjesi Cecília (összeáll. és szerk.): „Vonatok északnak és délnek”. A második világháborút követő szlovák-magyar lakosságcsere története és következményei (2010).

A leventeszervezeteket Mo.-n a magyar ifjúság hazafias, katonai szellemű nevelésére hozták létre. Az 1920-as évek elejétől a második vh. végéig működtek. A testnevelésről alkotott 1921. évi LIII. törvény alapján szervezték meg, a trianoni békeszerződés katonai korlátozásainak kijátszására. A törvény minden olyan 12-21 év közötti fiúnak, aki nem járt iskolába (így rendszeres testnevelésre se), előírta a katonai előképzését és nemzeti szellemű nevelését. A leventeszervezet irányítását fokozatosan a Honvédelmi Minisztérium vette át. Az 1939. évi II. tc. a leventekötelezettséget kiterjesztette az összes fiúra, önkéntes alapon 1942-től leányoknak is alakultak leventeszervezeteik. Az első bécsi döntést követően a visszacsatolt felvidéki területeken is megkezdődött a leventekorú fiatalok kiképzése. 1944 őszétől a Szálasi-kormány mintegy 60 ezer leventét küldött Németország segítségére, ezek között a legfiatalabbak az 1930-as korosztálybeli 14-15 éves fiúk voltak. A birodalmi területre nyilasok által kihurcolt, ill. katonai alakulatokkal kikényszerült leventéket német katonai kiképzésben akarták részesíteni, bevetésükre idő híján általában már nem került sor, sokukat viszont felhasználtak a háború menetével összefüggő munkálatokra (lövészárkok ásása, romeltakarítás, légvédelmi feladatok, fiatalabb leventék esetében munka a német mezőgazdaságban stb.). A felvidékről elsősorban a Csallóközből, a Mátyusföldről és a Duna mentéről vittek el nagyobb számban leventéket a nyugati hadszíntérre.

1938 folyamán a végsőkig kiéleződött a Csehszlovák Köztársaság és a náci Németország közötti feszültség. Hitler Csehszl. határmenti területein élő több mint 3 millió német elégedetlenségét igyekezett felhasználni birodalomépítő céljai érdekében, s a Szudéta-vidék Németországhoz való csatolását követelte. A németek akár katonai erő alkalmazását is elképzelhetőnek tartották, s a magyar kormányt is felkérték, hogy vegyenek részt egy esetleges ilyen akcióban. A magyar vezetés, amely egy a nyugati hatalmak beleegyezését is bíró békés revízió tervét tartotta követendőnek, visszautasította ezt. A német fenyegetés hatására 1938 máj.-ában a csehszlovák kormány az egész országra kiterjedő mozgósítást rendelt el. A háborút mindenképpen elkerülni akaró Chamberlain angol miniszterelnök aug. folyamán először közvetítőt küldött Csehszl.-ba, majd 1938 szept.-ében két ízben személyesen is találkozott a német kancellárral. A megbeszélések eredményeként a francia és angol kormány a német többségű területek átadására szólította fel Csehszl.-t. Szept. 21-én ebbe a csehszlovák kabinet is beleegyezett, a másnap megalakult új prágai kormány azonban Hitler újabb követelései hatására újból általános mozgósítást hirdetett. A háborúval fenyegető válságot végül az 1938. szept. 29-én megtartott müncheni konferencia rendezte, amelyen a négy nagyhatalmat képviselő Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier a német többségű csehszlovákiai területek Németországhoz történő csatolását határozták el. A konferencia a csehszlovák delegáció meghallgatása nélkül hozta meg döntését. A német csapatok okt. 1-vel megkezdték a Szudéta-vidék megszállását. A Németországhoz csatolt 28 643 km² nagyságú területen 3,6 millió lakos élt, amelynek több mint háromnegyede német etnikumú volt. A müncheni döntés által Csehszl. elveszítette természetes határait és a harmincas években kiépített határerődítmény-rendszerét, gazdasági és stratégiai szempontból kiszolgáltatottá vált Németországnak. A müncheni konferencia a szlovákiai magyar kisebbség ügyével nem foglalkozott, noha Mo. az erre vonatkozó javaslatait megpróbálta a konferencia elé vinni. A magyar elképzelés szerint Mo.-hoz kellett volna csatolni az 1910-es népszámlálás szerinti magyar többségű csehszlovákiai területeket, Szl. és Kárpátalja fennmaradt részén pedig népszámlálás megtartását javasolták. A ~hez csatolt pótjegyzőkönyvbe mindössze annyi került be, hogy a csehszlovák–magyar határvitát kétoldalú tárgyalásokon kell rendezni (→komáromi tárgyalások), s ha ez három hónapon belül nem sikerülne, akkor a négy nagyhatalom újabb konferenciát tart.

A csehszlovák kormány kezdeményezése 1938 tavaszán, hogy átfogó törvényi rendezéssel oldja meg Csehszl. nemzetiségi problémáit. A nemzetiségi kérdés rendezésének igénye a harmincas évek második felében egyre erőteljesebben jelentkezett a csehszlovák belpolitikában. A gyakorlatilag nem létező csehszlovák nemzet nemzetállamaként működő köztársaság alkotmányos megreformálását elsősorban a német kisebbség képviselői szorgalmazták, de a szlovák politika autonomista szárnya is egyre radikálisabb követelésekkel lépett fel. Milan Hodža miniszterelnök az általa kidolgozott ~ által szerette volna a nemzetállamot nemzetiségi állammá alakítani, s korrigálni azokat a hiányosságokat, amelyek a nemzetiségek jogait jellemezték. Noha a miniszterelnök már hosszabb ideje készült a reformokra, s azt az aktivista német politikai erők 1937 elején benyújtott memoranduma is szorgalmazta, a statútum megalkotását az anschluss bekövetkezése gyorsította fel. Ekkor a nemzetiségi kérdés átfogó rendezését korábban elutasító Beneš köztársasági elnök is sürgetni kezdte, bizonyítani akarta a nyugati hatalmak előtt, hogy Csehszl. a német kérdés megnyugtató rendezésére törekszik. A kormány 1938 márc.-ában kezdett dolgozni a statútum tervezetén, amely az egyes politikai pártokkal való konzultációk, különösen pedig a szudétanémet párt ápr.-ban benyújtott követelései következtében napról napra változott. A statútumot elsősorban a németek helyzetének rendezése motiválta, de azonos elbánást ígértek a többi nemzetiségnek, így a magyaroknak is. A ~ számos törvény megváltoztatását helyezte kilátásba: kimondta a polgárok teljes egyenjogúságát, a nemzetiségek arányos képviseletét az államigazgatásban és a gazdaságban, a költségvetés arányos elosztását, a nemzetiségek oktatási és kulturális autonómiáját. A rendezés fontos részét képezte volna egy új nyelvtörvény megalkotása, amely a nemzetiségek nyelvének egyenjogúsítását irányozta elő, amelyet a kisebbségek által lakott térségekben hivatalos nyelvként lehetett volna használni. A statútum a közigazgatás decentralizációját, nemzetiségi önkormányzatok és nemzetiségi kúriák létrehozásának tervét is tartalmazta. A ~ ugyan az első csehszlovák köztársaság egész ideje alatt a legátfogóbb és legliberálisabb kísérlet volt a kisebbségek jogállásának megnyugtató rendezésére, de megkésve került sor rá, s így elfogadására és életbeléptetésére már nem volt esély. 1938 őszén a nemzetiségi kérdés megoldásának más módja, a müncheni egyezmény és az első bécsi döntés által megvalósult etnikai elvű határkorrekció került előtérbe.

A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. máj. 15-én kiadott 33/1945-ös rendelete elrendelte a háborús bűnösök felett ítélkező bíróságok megszervezését. ~at létesítettek Pozsonyban, valamint a járási székhelyeken s több településen is. A rendelet rögzítette a népbírósági perek lefolytatásának módszereit is. A ~ határozatai ellen nem lehetett fellebbezni, a letartóztatottak vagyonával pedig szabadon rendelkezhettek a helyi közigazgatási szervek. A Szlovák Nemzeti Tanács rendelete 1. §-a alapján „fasiszta megszálló”-nak minősült „az a külföldi állampolgár, aki hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétrombolásához vagy demokratikus államrendjének megsemmisítéséhez”. Ez a megfogalmazás lehetővé tette, hogy ajogfosztó intézkedések miatt állampolgárságuktól megfosztott magyarokat tömegesen idézzék a népbíróságok elé. A népbíróságokon elítéltek 28,5%-a szlovák, 58,8%-a magyar nemzetiségű, a többi pedig a német, ill. más nemzetiség tagja volt. A felmentettek 22,3%-a volt szlovák, 73,45%-a volt magyar nemzetiségű. – Ir. Gyönyör József: Mi lesz velünk, magyarokkal? (1990).

Az 1969 és 1989 közötti időszak megnevezése Csehszl. történetében. A normalizációs időszak szorosan összekapcsolódik Gustáv Husák szlovák politikus személyével, aki a prágai tavasz emblematikus alakjának, Alexander Dubčeknek a lemondását követően 1969. ápr.-ától 1987. dec.-éig a CSKP KB első titkáraként az ország első számú vezetője volt. A ~ Csehszl. szempontjából aprágai tavasz által elindított demokratikus változások visszafordítását és a represszív kommunista rendszer újbóli bevezetését és konzerválását jelentette. A normalizációs politika legkeményebb szakaszát az 1969–1971 közötti időszak jelentette, amikor mintegy 300 ezer személyt zártak ki a pártból, ezreket bocsátottak el állásukból vagy büntettek meg más módon a prágai tavasz időszakában játszott szerepükért. Újból megerősítették a cenzúrát, szigorúan korlátozták a csehszlovák állampolgárok utazási lehetőségeit, s megerősítették Csehszl. szövetségét az országban jelentős katonai erőket állomásoztató Szovjetunióval. Miután a prágai tavasz elfojtása elleni demonstrációkat a hatalom 1969 elején kíméletlenül elfojtotta, a csehszlovákiai társadalom döntő többsége a közélettől elfordulva passzívan szemlélte a husáki politikát. A szervezett ellenzék megjelenése a Charta 77 nevű emberjogi szervezet 1977-es megalapításához köthető, amely az 1989-es bársonyos forradalom kirobbanásáig a legjelentősebb ellenzéki csoportosulásnak számított. A nemzetiségi politika szempontjából a ~ a centralizált állammodellhez és a pártállami nacionalizmushoz való visszatérést jelentette. A hatalom gyorsan felszámolta az „emberarcú szocializmus” nemzetiségi eredményeit: Szabó Rezsőt felmentették a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöki tisztjéből, a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó miniszteri posztot felszámolták, a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya mellett alakult Nemzetiségi Tanács működését pedig fokozatosan ellehetetlenítették. A Csemadok sem kerülte el a sorsát. Addigi vezetését eltávolították, s helyükre az új pártvezetéshez lojális személyeket ültettek. A Csemadokot kizárták a politikai és társadalmi szervezeteket tömörítő Nemzeti Frontból, ami mozgáskörének szűkülését jelentette. Gyakorivá váltak a magyar kisebbség nyelvhasználati gyakorlatát és a magyar iskolákat a hatalom részéről érő támadások. A sajtóban megtiltották a magyar településnevek használatát (pl. Pozsony, Zsolna, Kassa, Rimaszombat stb.), s a hivatalos szlovák tulajdonnevek használatát tették kötelezővé (pl. Bratislava, Žilina, Košice, Rimavská Sobota). A magyar nyelvű oktatást ért támadások egyaránt érintették az óvodákat, az általános- és középiskolákat. 1977-ben a magyar nyelvű óvodák legidősebb korcsoportjában kötelezővé tették a napi szlovák nyelvű foglalkozást, amely során a magyar kisgyerekeknek a szlovák nyelv alapjait kellett elsajátítaniuk. Tervezetek készültek arra, hogy a magyar iskolákban a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem tantárgyakon kívül minden tantárgyat szlovák nyelven oktassanak. A magyar nyelvű oktatás elleni támadások felháborodást váltottak ki magyar értelmiségi körökben éppúgy, mint a Csemadok berkeiben. Különböző csatornákon keresztül kísérletek történtek a tervezet megakadályozására. A Csemadokban és az államigazgatásban dolgozó magyarok tiltakozása mellett kibontakozott egy újfajta jelenség is: a szlovákiai magyarok polgárjogi mozgalma, amelyet az 1978-ban létrehozott Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága képviselt. Az 1980-as évek közepén a magyarországi demokratikus ellenzék példáját követve, ill. annak hatására, a szlovákiai magyar közéletben a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága mellett egy fiatal értelmiségiekből álló liberális polgárjogi csoportosulás is kiformálódott, melynek tagjai a magyar kisebbség jogainak helyreállítását a csehszlovákiai politikai rendszer megváltoztatásával és a csehszlovák társadalom demokratizálásának követelésével kötötték össze. A magyar kisebbségnek a hatalommal szembeni fokozódó ellenállását jelezte a Csehszlovákiai Magyarok Memoranduma 1988 c. dokumentu Csehszl. megalakulásának 70. és a soha végre nem hajtott nemzetiségi alkotmánytörvény megszületésének 20. évfordulója alkalmából született, s amelyet 300 szlovákiai magyar vállalt nyilvánosan aláírásával. A csehszlovák ~ keménységét jelzi, hogy miközben a környező országokban a nyolcvanas években lazult a társadalmi légkör, Csehszl. husáki vezetése még a gorbacsovi érában is kitartott az eszméi és diktatórikus eszközei mellett. A ~nak az 1989-es bársonyos forradalom vetett véget (rendszerváltás).

Nyári Ifjúsági Találkozó − Abara (1966): balról Jakab István, Németh László, Turczel Lajos, Duka-Zólyomi Árpád, Varga Levente, Duray Miklós, Németh István (FI)

A 60-as évek elején a tartalmas élet, a rendszeres művelődés és a szabadidő hasznos megszervezése érdekében jöttek létre a művelődési klubok. Fenntartóik országszerte az ifjúsági szövetség, D-Szl.-ban pedig a Csemadok helyi szervezetei voltak. Egy részük (a 70-es években) politikai kérdéseket is felvetett. A klubok előfutárának tekinthető az 1953-ban Érsekújvárott megalakult Honismereti Kör, mely később Thain János Honismereti Klub néven működött. 1957-ben szerveződött a prágai Ady Endre Diákkör, 1964-ben a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub (JAIK), 1966-ban a vágsellyei Vörösmarty Klub. Ezt követte a komáromi Petőfi Ifjúsági Klub, a nyitrai Juhász Gyula Ifjúsági Klub, a dunaszerdahelyi Csallóközi Ifjúsági Klub, a csatai Csillag Ifjúsági Klub, valamint a kassai Új Nemzedék. A 70-es évek második felében – főleg végzett főiskolások kezdeményezésére – más vidéki városokban, településeken is alakultak művelődési klubok. Ifjúsági klub alakult Brünnben (Kazinczy Ferenc Diákklub), Lednicében (Kertészeti Főiskolások Ifjúsági Klubja) és Gottwaldovban (ma Zlín) Főiskolások Klubja. Jól működött a vágsellyei Vörösmarty Klub, a párkányi Balassi Bálint Klub, a nagymegyeri Steiner Gábor (később Besnyei György) Klub, a rozsnyói Fábry Zoltán Klub, a rimaszombati Tompa Mihály Klub, a szepsi Csombor Márton Klub, a nagykaposi Erdélyi János Klub és a losonci Korunk Ifjúsági Klub, élénk tevékenység folyt a somorjai, a galántai, a szenci és a zselízi művelődési klubban. A klubmozgalom sajátos színfoltja a pozsonyi Liszt Ferenc Klub, a Csemadok óvárosi szervezetének gyermekklubja és az ágcsernyői eszperantó klub. – A mozgalom szervezett irányítása 1965-ben kezdődött, amikor a pozsonyi JAIK a prágai diákkörrel és a kassai Új Nemzedékkel együtt megszervezte az I. Nyári Ifjúsági Találkozót (NYIT). E találkozók színhelyei Berzétekőrös, Abara, Pinc, Keszegfalva, Kéménd, Nyarádkelecsény és Szádalmás voltak. A hetvenes évek második felében az örsújfalui nyári művelődési táborok voltak nagyon népszerűek. Megalakult a Csemadok KB Országos Klubtanácsa, a 80-as években pedig a Központi Klubtanács irányította a klubokat. 1986-ban az országban működő 78 klub 507 rendezvényén több mint 32 ezer személy vett részt. A Csemadok XIV. közgyűlésén elhangzott beszámoló szerint 1982 és 1986 között 2081 klubrendezvény iránt több mint 150 ezer személy érdeklődött. A klubok főleg a 70–80-as években nemcsak a művelődés, hanem a másként gondolkodás sejtjei is voltak. Irodalomszervező munkát is vállaltak, író-olvasó találkozókat rendeztek. 1989 után egy részük megszűnt vagy új alakult helyettük. 2007-ig nem működött a JAIK, s helyette egyetemi karok szerint alakultak új klubok (Pilinszky János Klub – BTK; Bánki Donát Klub – gépészet; Ybl Miklós Klub – építészet; Teller Ede Klub – matematika–fizika; Selye János Klub – orvosi kar; Neumann János Klub – villamosmérnöki kar; Werbőczy István Klub – jogi kar). Az 1989 utáni változások a klubmozgalomban is éreztették hatásukat: míg a klubok korábban a másként gondolkodás szinte egyedüli közösségi formái voltak, értékteremtő és -közvetítő szerepük egy részét mára helyi önkormányzatok, polgári társulások, szakmai vagy érdekvédelmi egyesületek vették át. – Ir. Varga Sándor: Csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalom az 1960-as években (Regio 1990/2); Puntigán József: Honismereti kerékpártúrák 1975–1999 (1999); Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992 (2006); Lacza Tihamér: Sziget a szárazföldön. A prágai Ady Endre Diákkör története 1957–2011 (2012).