Lexikonok - A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem

szlovákiai magyarság története

A mai Szl. területén élő nagyszámú magyarság az önálló csehszlovák állam megalakulása (Csehszlovákia megalakulása) következtében vált kisebbséggé. Történetét az 1938-ban bekövetkezett határrevízió (első bécsi döntés), a második vh. befejezése, az 1948-as kommunista hatalomátvétel és a bársonyos forradalom öt nagyobb korszakra osztja. Az 1918. okt. 28-án megalakult Csehszlovák Köztársaság (Csehszlovákia) és Mo. között elsősorban stratégiai és gazdasági (a vasútvonalak szerepe volt a meghatározó) elvek alapján húzták a trianoni békeszerződés által szentesített államhatárt. Ennek következtében egy Pozsonytól Királyhelmecig húzódó összefüggő, magyarok által lakott területsáv is Csehszl.-hoz került, valamint ekkor még jelentős számú magyar lakosság élt szinte valamennyi fontos szlovákiai városban is. Az 1910-es népszámlálás alapján a Csehszl.-hoz került területeken 890 ezer (Kárpátalját is beszámítva pedig több mint 1 millió) magyar anyanyelvű személy élt. A Szl.-ba került magyarság nehezen viselte, hogy megkérdezése nélkül idegen országba került (államfordulat). Kisebbségi helyzetét sokáig csupán ideiglenesnek tekintette, s néhány kisebb helyi incidenstől eltekintve nem is fejtett ki ellenállást a Mo. északi megyéibe bevonuló cseh légiókkal szemben. Több mint 120 ezer főre tehető viszont azoknak a száma, akik Csehszl. megalakulását követő első hónapokban, önkéntesen vagy az új hatalom kényszerének engedve, Mo.-ra költöztek. Többségük állami alkalmazott: rendőr, vasutas, postás, tanító volt, akik a bizonytalan jövőjű új hatalomnak nem akartak hűségesküt tenni. Részben ezzel is magyarázható, hogy az 1921-es csehszlovákiai népszámlálás idején már csupán 650 597-en, az 1930-as népszámlálás idején pedig csupán 592 337-en vallották magukat Szl. területén magyarnak. A szlovákiai magyarság számának folyamatos csökkenése leginkább a korábban két- vagy háromnyelvű (német-magyar-szlovák) városi közegben (pl. Pozsony, Kassa, Nyitra stb.), ill. Szl. északi területein volt erőteljes. De hozzájárult ehhez a csökkenéshez az is, hogy a magyar nyelvű és korábban magát magyar anyanyelvűnek valló zsidóság egy része a csehszlovák népszámlálások során a neki felkínált lehetőséggel élve zsidó nemzetiségűnek vallotta magát. A ~nek első korszakát a hatalomváltás utáni első évek magyarellenes és szlovákosító intézkedései nyitották meg. A magyarság ekkor nem csupán a központi hatalomból szorult ki, de az állami és közalkalmazotti szférából is. Jelentősen csökkentek nyelvhasználati, oktatási és kulturális lehetőségei, a hatalom pedig egymás után rombolta le, ill. távolította el D-Szl.-ban a magyar jellegű emlékműveket és szobrokat. Az 1920 elején a nemzeti kisebbségek képviselői nélkül megalkotott és elfogadott csehszlovák alkotmány megteremtette a parlamentáris demokrácia kereteit, amelyben a kisebbségek jogait az alkotmány mellett a Csehszl. által Saint Germain-ben 1919. szept. 10-én aláírt kisebbségvédelmi szerződés szabta meg. A törvények lehetővé tették a szlovákiai magyarság legális politikai képviseletét, a magyar nyelv használatát D-Szl.-ban és a magyar nyelvű iskolahálózat működtetését. A szlovákiai magyarokat azonban a demokratikus viszonyok ellenére is számos sérelem érte, amelyek jórészt a csehszlovák politika nemzetállami törekvéseiből fakadtak: a magyarok ezreitől tagadták meg az állampolgárságot, a politika, a nyelvhasználat, az önkormányzatiság, oktatás és a gazdaságpolitika területén pedig napirenden voltak az olyan intézkedések, amelyek hátrányosan érintették a magyar közösséget. Az oktatás terén ilyen volt a magyar nyelvű felsőoktatás felszámolása és több dél-szlovákiai város magyar nyelvű középiskolai oktatásnak az elsorvasztása. Súlyos károkat okozott a magyarságnak a nemzeti szempontok alapján végrehajtott földbirtokreform, amely során D-Szl. magyarok által lakott területein kiosztott kisbirtokok és maradékbirtokok döntő többségét szlovák és cseh igénylők kapták meg. Sérelemként élte meg a magyar kisebbségazgatás „magyartalanítását”, a közigazgatási (közigazgatási reformok) határok átrajzolását, és azt, hogy a hatalom igyekezett gátolni a szlovákiai magyarok kulturális és politikai önszerveződését. Mindezek ellenére a csehszlovákiai demokrácia lehetőségeit kihasználva a két háború között a szlovákiai magyar kisebbség politikai, gazdasági és társadalmi élete gazdagnak volt mondható. Számos magyar közművelődési szervezet működött, volt magyar nyelvű sajtó, és a szlovákiai magyarság autonóm sportéletet folytatott. A csehszlovák parlamentáris rendszer jellegének köszönhetően, a szlovákiai magyar lakosság a politikai pártok széles spektruma között választhatott. A magyar választók nagy részét maga mögé állító sérelmi politikát folytató magyar pártok végső célja a trianoni határok békés revíziója volt, amivel a korabeli szlovákiai magyar társadalom döntő többsége is azonosult. A magyar kisebbség körében jelentős szavazóbázisa volt a CSKP-nak, amely főleg a földreform miatt elégedetlen mezőgazdasági munkások rétegét szólította meg. A csehszlovakista pártok által támogatott aktivizmus viszont leginkább csak az állami alkalmazásban álló magyarok körében volt sikeres, hiszen az aktivista pártok támogatása az állami alkalmazás egyik fontos feltétele volt. A harmincas évek nemzetközi eseményei hatására és Budapest sürgetésére 1935-ben a két legnagyobb magyar párt egyesült, s létrehozta az Egyesült Magyar Pártot, amely a korábbinál is erőteljesebben követelte a csehszlovák kormánytól a magyar kisebbség sérelmeinek orvoslását. Milan Hodža miniszterelnöksége idején, 1938-ban ugyan kidolgozásra került a kisebbségek jogállását is rendező nemzetiségi statútum, ez azonban a korabeli belpolitikai fejlődés miatt már nem kerülhetett elfogadásra. A szudétanémet kérdés miatti feszült belpolitikai helyzetben a szlovákiai magyar lakosság végig megőrizte nyugalmát, s D-Szl.-ban 1938 őszén is békés maradt a helyzet. Ekkorra a korábbi politikai megosztottságot jórészt felszámolva, az Egyesült Magyar Pártnak sikerült maga mögé állítani a szlovákiai magyarság döntő többségét. Az 1938. szept. 29-i müncheni egyezmény megkötését követően a magyarok egységesen az etnikai elvű revízió mellé sorakoztak fel. A Csehszl. és Mo. közötti komáromi tárgyalások és az azt követő jegyzékváltások során a két ország lényegében megegyezett a Szl. által Mo.-nak átadandó területekről, néhány vitás város (Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár) miatt azonban nemzetközi döntőbíráskodást kértek. A német és olasz külügyminiszter által 1938. nov. 2-án elfogadott első bécsi döntés alapján Mo.-hoz csatolták a többségében magyarok által lakott dél-szlovákiai területeket. A 10 390 km2 területen 854 217 lakos élt, amelynek az 1938-as dec.-i népösszeírás szerint több mint 80%-a magyar volt. (Az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint csupán 68%-a.) A bécsi döntés után mintegy 60 ezer magyar maradt Szlovákia területén, nagy részük Pozsonyban és Nyitra környékén élt. Helyzetüket a Mo. és a Szlovák Köztársaság közötti reciprocitásról szóló szerződés határozta meg. A totalitárius szlovák államban (első Szlovák Köztársaság) csupán korlátozott tevékenységet folytatható Szlovenszkói Magyar Párt vezetője Esterházy János volt, aki egyedül képviselte a magyar kisebbséget a szlovák parlamentben. Neki is köszönhető, hogy a Szlovenszkói Magyar Párt és a szlovákiai magyarok (néhány egyén kivételével) a fasizálódó Szl.-ban sem kompromittálódtak a fasizmus által. Az első bécsi döntéssel Mo.-hoz került tömegek a szociális és gazdasági nehézségek ellenére is örömmel illeszkedtek be az anyaország társadalmi életébe. Az 1939-ben kitört második vh. azonban a visszacsatolt területeken is súlyos áldozatokat követelt: tízezrek haltak meg a frontokon és a hátországban, ill. a koncentrációs táborokban. A második vh. befejezése után a szlovákiai magyar kisebbség történetének legnehezebb szakasza kezdődött el. Az már a háború alatt eldőlt, hogy az első bécsi döntést a győztes hatalmak semmisnek tekintik, slmazódott a Beneš által vezetett emigrációnak az a célja, hogy a jövendőbeli Csehszl. németek és magyarok nélkül, szláv nemzetállam legyen. A német és magyar kisebbség sorsa azonban mégis eltérően alakult. Noha a tervek megvoltak rá, a magyar kisebbségnek a csehországi németekéhez hasonló vad elűzése csupán minimális mértékben valósult meg, a nyugati hatalmak pedig nem járultak hozzá a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítéséhez. A szlovákiai magyarság háború utáni üldöztetésének alapját az 1945. ápr. 5-én elfogadott kassai kormányprogram jelentette, amely megfogalmazta a kollektív bűnösség elvét. A kormányprogram szellemét Beneš elnök és a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei (jogfosztó intézkedések) érvényesítették. A jogfosztó rendeletek megfosztották a magyarokat állampolgárságuktól és földtulajdonuktól, betiltották egyesületeiket, felszámolták a magyar nyelvű iskolahálózatot és a sajtót. Beneš elnök 88/1945-ös rendelete alapján 1946–1947 telén magyar családok ezreit, összesen 44 ezer személyt hurcoltak Csehországba (deportálás), hogy ott a kitelepített németek helyén dolgozzanak. A deportált magyarok nagy része ugyan a következő években hazatért szülőföldjére, házaikba azonban nem mindig költözhettek vissza, hiszen azokba közben szlovák telepesek költöztek. A deportálások körülményei miatt nemcsak a magyar közvélemény emelte fel a szavát, de a szlovák püspöki kar is tiltakozott ellene. Habár a potsdami konferencia elutasította a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítését, a csehszlovák kormánynak a Szovjetunió támogatásával sikerült az ún. csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményre rábírni a magyar kormányt. Ennek értelmében a csehszlovák hatóságoknak joguk volt ugyanannyi szlovákiai magyart Mo.-ra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák hajlandó volt önként Szl.-ba költözni. Az 1947 ápr.-ától 1949 nyaráig tartó akció során Szl.-ból Mo.-ra 89 660 személyt telepítettek át, míg Mo.-ról 73 ezer személy költözött Szl.-ba. A felsorolt eseményekkel egyidőben zajlott a reszlovakizáció, amely az anyagi, szociális és jogi biztonságától megfosztott magyarok megzsarolásának bizonyult, s arra kényszerítette őket, hogy szlováknak vallják magukat. A deportálást, kitelepítést és a jogfosztás egyéb következményeit elkerülni kívánó magyar családok tízezrei választották ezt a lehetőséget, s összesen 326 ezer személy vallotta magát szlováknak. Az 1948 febr.-i kommunista fordulat a nemzetiségi kérdés megoldásában is új eszközöket hozott. A Moszkva által erőltetett proletár internacionalizmus jegyében a magyar kisebbség fokozatosan visszanyerhette jogait: visszakapta állampolgárságát, leállították a lakosságcserét, s a Csehországba deportáltak is hazatérhettek. 1948 őszén újra nyitották kapuikat a magyar iskolák, s megindult a magyar nyelvű sajtó. A kommunista párt azonban szigorú ellenőrzést gyakorolt a nemzetiségi politika fölött is, így a magyar kisebbség csak olyan tevékenységet fejhetett ki, amely a párt érdekeinek megfelelt. Erre az SZLKP KB-a mellett létrehozott Magyar Bizottság felügyelt. A magyar kisebbség szempontjából meghatározó volt a Csemadok létrehozása, amely annak ellenére, hogy a párt politikáját közvetítette a magyar kisebbség felé, a rendszerváltásig pótolhatatlan szerepet töltött be a magyarság kulturális életében. Az ötvenes években a szlovákiai gazdaságban és társadalomban bekövetkezett változások jelentős mértékben befolyásolták a szlovákiai magyarok helyzetét is. A főleg falusi magyar lakosságot erőteljesen sújtó kollektivizálás és az urbanizáció gyorsították a belső telepítések és lakosságcsere által amúgy is megbontott magyar közösségek további bomlását. Az országban beindult nagyfokú iparosítás ellenére D-Szl.-ba szinte alig telepítettek ipart, így megerősödött a magyar lakosság munka utáni migrációja Pozsonyba, Kassára, a Vág völgyébe vagy Csehországba. Mindezek hatására a korábban kompakt magyar településszerkezet is bomlásnak indult. Az 1960-ban elfogadott közigazgatási határok pedig azt eredményezték, hogy i hét helyett mindössze két magyar többségű járás (a Komáromi és a Dunaszerdahelyi) maradt. Az ötvenes évek viszonylag toleráns nemzetiségi politikája következtében viszont, hogy az 1950-es népszámlálással szemben, amikor csupán 354 532 személy vallotta magát magyarnak, 1961-re ez a szám 518 782-re emelkedett. Az 1960-as évek a merev sztálinista rendszer fokozatos lazulását és a prágai tavasz reformmozgalmának kibontakozását hozták magukkal. A társadalom demokratizálásával azonban felszínre került az eddig mesterségesen szőnyeg alá söpört nemzetiségi probléma is. A CSKP új vezetésének a felszólítására a Csemadok kidolgozta a magyar-kérdés megoldására irányuló javaslatát, amely a teljes egyenjogúság és a kulturális önigazgatás elveire épült. Az öt szomszédos ország 1968. aug. 21-i katonai inváziója azonban nemcsak a társadalom demokratizálását szakította félbe, hanem a kisebbségi kérdés megnyugtató megoldását is. Az 1969-ben életbe lépett alkotmánytörvényből így a magyar kisebbség egyenjogúságát szavatoló – korábban már megígért – biztosítékok kimaradtak. A husáki normalizáció éveiben az erősödő pártállami ellenőrzés és centralizáció a magyarságot az ország többi lakójával egyformán sújtotta. A nemzetiségeket hátrányosan érintő, a magyar kisebbség nyelvi, oktatási jogai ellen irányuló intézkedésekre a Charta 77-tel is kapcsolatban álló és a magyar nyelvű oktatás védelmére alakult a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága próbálta felhívni a nemzetközi közvélemény és a magyar kisebbségek iránt közömbös magyarországi kormányzat figyelmét. 1989. nov. 17-ét követően a közélet demokratizálása mellett a nemzetiségi kérdés megoldását is remélő szlovákiai magyarok a rendszerváltás határozott támogatóivá váltak, vezetőik pedig az átalakulás élharcosai közé tartoztak. Az első szabad választásokat követően a demokratikus szlovák erőkkel szorosan együttműködő FMK (Magyar Polgári Párt) kormánytényezővé vált, az Együttélés Politikai Mozgalom és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pedig konstruktív ellenzéki szerepet vállalt. A Vladimír Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomból (Hnutie za demokratické Slovensko – HZDS) és Szlovák Nemzeti Pártból (Slovenská národná strana – SNS) álló és Szl.-t 1992 és 1998 között irányító kormánykoalíció idején a szlovákiai magyarság helyzetében romlás állt be. A kormánykoalíció által tudatosan szított kisebbségellenes közhangulat, a magyar nyelvhasználatot és a magyar nyelvű oktatást sújtó intézkedések sora a magyar kisebbséget a kormányváltást szorgalmazó erők legstabilabb támogatójává tették. Az 1998-as parlamenti választásoktól a magyar kisebbség döntő többségének támogatását élvező Magyar Koalíció Pártja két cikluson keresztül is a kormányon lévő erők közé tartozott. Így jelentős szerepe volt a szlovákiai társadalom demokratizálásában, s abban, hogy Szl. az Európai Unió és a NATO teljes jogú tagjává vált. Eközben azonban D-Szl. térsége és a szlovákiai magyar társadalom is jelentős átalakuláson ment keresztül. Mára a szlovákiai magyar kisebbség Trianon idején egységes és kompakt településszerkezete jelentősen összezsugorodott, és néhány kistérség kivételével vegyes lakosságúvá vált.

KategóriaA (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig / Történelem
SzerzőSA - Simon Attila
Rövid URL
ID380013
Módosítás dátuma2015. február 7.

Hibát talált?

Üzenőfal