szlovákiai magyar történetírás

A történetírás évtizedeken keresztül a szlovákiai magyar tudományosság egyik legelhanyagoltabb területe volt, hiszen a rendszerváltás előtt intézményi háttérrel nem rendelkezett, magyar nyelvű egyetemi képzés hiányában pedig a szakemberképzés sem volt megoldott. A két vh. között a tudományos műhelyek hiányában csak a regionális jellegű művelődési szervezetek keretén belül folyt történetírói munka, amit elsősorban nem szakképzett történészek műveltek. A kevés szakképzett és a történetírást tudományos igénnyel művelő szakember közül is kiemelkedett Sas Andor, aki elsősorban gazdaság- és művelődéstörténeti munkákat publikált. A történettudomány diszciplínái közül jelentősebb eredményeket az egyház- és művelődéstörténet produkált. Haiczl Kálmán regionális témájú írásai mellett, a két háború közötti szlovákiai magyar katolikus mozgalmak történetét kutatta. A református püspök, Balogh Elemér, aki dolgozatai nagy részét még az államfordulat előtt jelentette meg, elsősorban a protestáns gályarabok történetét és a magyar-csehszlovák történeti kapcsolatokat dolgozta fel. Egyháztörténeti munkákat Kúr Géza, Pfeiffer Miklós és Czibor József jelentetett még meg. Művelődéstörténeti munkákat a magyar mellett németül is publikáló Benyovszky Károly, a műveinek nagy részét még az államfordulat megíró Kumlik Ede, az eperjesi kollégium és Sáros történetével foglalkozó Gömöry János publikált. Fontos részét képezte a korabeli szlovákiai magyar történetírásnak a hely- és várostörténet, amely témakörben többek között Alapy Gyula, Sziklay Ferenc, Jócsik Lajos, Ethey Gyula és Darkó István. Blanár Béla a jogtörténet, Wick Béla pedig a művészettörténet témakörében alkotott jelentőset, a korabeli magyar sportélet egyik irányítója, Révay István pedig a demográfia kiváló művelője volt. A második vh.-t követően a ~ még rosszabb helyzetbe került, mint korábban, hiszen immár nem csupán az intézményi háttér hiányzott, de az 1945 utáni években a szlovákiai magyarságot megfosztották értelmiségétől (lakosságcsere), a szocializmus viszonyai között pedig a szabad kutatómunka feltételei is hiányoztak. A rendszer ideológiai béklyóba zárta a történetírást, az egyedüli üdvözítő módszer a marxizmus, a legfontosabb téma pedig a munkásmozgalom története volt. A szlovákiai magyarok története viszont nem tartozott a megengedett témák közé, így ennek feldolgozásával elsősorban az emigrációban élő Halász Miklós és Ölvedi János foglalkoztak. Az ötvenes évek legfontosabb hazai alkotója a pozsonyi magyar tanszék akkori vezetője, Sas Andor volt, igaz A szlovákiai zsidók üldözése c. munkája csupán harminc évvel a halála után jelenhetett meg. A munkásmozgalmi témákat Roják Dezső, Csizmadia Dezső, Hamar Kálmán dolgozták fel. A hatvanas évek politikai és társadalmi erjedése a szlovákiai magyarok történet feldolgozásának az igényét is megszülte, ehhez azonban sem az intézményi, sem a személyi feltételek nem voltak adottak. 1968-ban egy önálló magyar tudományos intézményrendszer (Csehszlovákiai Magyar Tudományos Akadémia) kialakítása is felmerült, ám ez nem valósulhatott meg. Ennek híján a Csemadokon belül próbálták megteremteni a szakkutatások, közte a történetírás feltételeit. Az így létrehozott történelmi szakosztály, ill. a csupán a megalakulás stádiumáig eljutó Csehszlovákiai Magyar Történelmi Társulat azonban érdemi munkát nem tudott végezni. Noha a normalizáció időszaka sem kedvezett az önálló ~ kibontakozásának, ebben a korszakban több jelentős egyéni teljesítmény született. A szlovákiai magyarság két háború közötti történetének megismerésében kiemelkedő szerepe volt Turczel Lajosnak. Ő ugyan nem volt történész, de művelődéstörténeti jellegű munkái máig nélkülözhetetlen forrásai a korszakkal foglalkozó szaktudománynak. A magyar sportéletről szóló monográfiája pedig a mai napig az egyedüli kísérlet a téma feldolgozására. Szintén nem volt professzionálissz Janics Kálmán, ám A hontalanság évei című munkája úttörő jelentőségű a szlovákiai magyarok 1945 utáni sorsának kutatása szempontjából. Bár Gyönyör József könyvei jórészt a rendszerváltás után jelentek meg, genezisük 1989 ellőttre nyúlik vissza. Gyönyör munkái, elsősorban jog- és alkotmánytörténeti szempontból fontosak, de demográfiai vonatkozásai máig megkerülhetetlenek. Az orvostörténeti témákban Duka Zólyomi Norbert alkotott jelentőset, Pozsony helytörténetét pedig Fogarassy László kutatta. Igaz e témájú dolgozatai jórészt csak a rendszerváltás után jelenhettek meg. Püspöki Nagy Péter munkássága számos területen, a helytörténetben, a heraldikában és a középkori magyar történelem kutatásában is megkerülhetetlen. A rendszerváltás a ~ szempontjából is éles korszakhatárnak számít, hiszen a változások nem csupán a kutatás és publikálás szabadságát hozták el, hanem lehetővé tették az ehhez szükséges intézményrendszer kiépülését is. Ez elsősorban a Fórum Kisebbségkutató Intézetet és a Selye János Egyetemet jelenti, de fontos szerepet tölt(ött) be a honi történetírásban a Mercurius Társadalmtudományi Kutatócsoport, a Magyar Kultúra Múzeuma, a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület és több dél-szlovákiai múzeum és levéltár is. A hazai folyóiratok közül történeti témájú tanulmányokat elsősorban a Fórum Társadalomtudományi Szemle, a Gömörország, az Irodalmi Szemle jelentetnek meg. A rendszerváltás után fellendülő ~ ugyan elsősorban a szlovákiai magyar kisebbség történetére fókuszál, de más témákban is jelentős alkotói vannak. A régészet szakterületén Trugly Sándor és Nevizánszky Gábor tevékenykedik, Püspöki Nagy Péter a középkori egyháztörténettel, Novák Veronika a történelmi segédtudományok és a Mátyusföld múltjával, Stresnák Gábor a nemesi családok kutatásával foglalkozik. A SZTA kutatói, Lengyel Tünde a koraújkori társadalomtörténet, Vörös László pedig a dualizmus nemzetiségi viszonyainak a kutatója. Az eperjesi egyetem oktatója, Kónya Péter a régió története mellett elsősorban a koraújkor történetét kutatja. Az első Csehszlovák Köztársaság időszakának politikatörténeti vonatkozásaival Popély Gyula és Simon Attila, gazdaságtörténetével Gaucsík István foglalkozik. A szlovákiai magyarok 1945 utáni üldöztetésének feltárásában Vadkerty Katalin végzett úttörő jelentőségű munkát, a kommunizmus időszakának kutatói közül pedig Popély Árpád és Kiss József, Szarka László a magyar–szlovák kapcsolattörténetet érintő dolgozatai mellett kutatásszervező tevékenysége által emelkedik ki. Molnár Imre elsősorban Esterházy János tevékenységének feltárásában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Erősen jelen van a szlovákiai magyar történetírásban a helytörténetírás, amelynek a kiemelkedő alakjai közé a Gömörrel foglalkozó B. Kovács István, a Nógrádról több munkát megjelentető Puntigán József, a Hont térdségét kutató Csáky Károly, a nagymegyeri Varga László, a komáromi Mácza Mihály és Szénássy Zoltán és a galántai Pukkai László tartozik. A Csallóközi Kiskönyvtár sorozatának szerkesztésével példaértékű munkát végez Koncsol László. A művelődéstörténet terén Tóth László alkotott jelentőset.