Felvidékiek szovjet hadifogságban

A szovjet hadifogolytáborok rendszere 1939 és 1956 között működött. Ebben az időszakban a Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd később a Belügyminisztérium (MVD) kötelékében mintegy 500 hadifogolytábor, több mint 2000 táborrészleg és közel 400 munkászászlóalj működött. Az irányításuk a belügyi központi kormányszerven belül teljesen elkülönült a GULAG (Javítómunka-táborok Főigazgatósága) felügyelete alá tartozó büntető- és javító-nevelő táboroktól. Egy önálló szervet, az UPVI/GUPVI, a Hadifogoly- és Internáltügyi Parancsnokságot/Főparancsnokságot hozták létre e célból. A magyarok már az 1941-es hadjárat folyamán is estek hadifogságba, de a számuk csak az 1943 januári doni katasztrófa idején szökött magasra. Szovjet fogságba összesen 555-565 ezer magyar állampolgár esett. Ebből 385-390 ezer személy került a Szovjetunió területére, azok, akiket nem vittek ki a Szovjetunióba, még 1945 folyamán szabadultak. A felvidéki származású hadifoglyok visszaemlékezései is a szovjetunióbeli végcélba való utazást (marhavagonokban) tartják a fogság egyik legnehezebb fázisának – a visszaemlékezők tudatában nagyon rossz emlékek maradtak meg (a hely, az élelem, az innivaló hiánya, a fogva tartók kíméletlensége, a hideg stb.). A hadifoglyokkal a fogolytáborokban végeztetett munka célja elsősorban a lerombolt vidékek gazdaságának talpra állítása volt. Ezt bizonyítja az is, hogy a hadifoglyok részvételi aránya az építőiparban volt a legnagyobb, ez után következett az energiaipar, a hadiipar, az építőanyag-gyártás, a faipar, a kohó- és gépipar, valamint a maradék egyéb ipari és mezőgazdasági ágazat. Az elégtelen élelmezés, a kemény munka, rossz higiéniai körülmények, de a stressz és a lehangoltság is legyengítették a foglyok szervezetét és így hajlamosabbak voltak a betegségekre. Németország kapitulálása után kezdődött rögtön elkezdték a munkaképtelen foglyok hazaengedését. A munkaképeseket szovjetunióbeli munkatáborokba vitték. 1945 novemberéig az első hullámban több mint 189 ezer magyar hadifogoly került haza. A Szovjetunióban a hadifogoly munkaerő kihasználásában 1946 és 1947 első fele volt a legintenzívebb, így 1946 folyamán alacsony volt a hazaengedettek száma. A második nagy hazaengedési hullám 1947 májusában kezdődött, az év végéig megközelítőleg 93 ezer magyar hadifoglyot küldtek haza. A harmadik nagy hullám 1948-ban következett, amikor közel 89 ezer hadifoglyot eresztettek el. 1949 januárjában még 12 ezer magyar volt szovjet hadifogságban, őket a következő években küldték fokozatosan haza, bár a hadifoglyok utolsó kis csoportjai csupán 1956-ban jöttek haza Szovjetunióból. 1946 tavaszán változás történt a magyar hadifoglyok hazaszállítási útvonalán: addig csak Foksányon (Focşani, Románia), keresztül történhetett a hazatérés, ekkortól pedig a máramarosszigeti (Sighetu Marmației, Románia) 36. sz. repatriáló tábor is fogadott magyarokat, és 1948 áprilisától már csakis Máramarosszigeten keresztül kerültek Mo.-ra a magyar hadifoglyok és internáltak. A felvidékieket, akik a kivizsgálásokon és szűrréseken Csehszl.-t adták meg a hazájuknak, gyakran több hónapig a romániai tranzitlágerekben visszatartották, mivel az akkori Csehszl.-nak nem volt érdekében a magyar foglyokat otthon fogadni, a helyzetük 1948 nyarán javult, a felvidéki visszaérkezők legnagyobb része 1948 őszére hazajutott. Máig nem tudni, hogy a magyar hadifoglyok közül mennyien származtak az 1938-ban visszacsatolt felvidéki területekről, mint ahogyan az sem feltárt, mennyien nem tértek vissza a szovjet hadifogságból.