Az 1945–1948 közötti időszakban a →kassai kormányprogrammal összhangban Csehszl.-ban kísérlet történt a szláv nemzetállam kiépítésére, aminek fő eszközét a német és a magyar etnikum teljes felszámolásában látták. Akassai kormányprogram által meghirdetett célok eléréséhez az államot ilyen intézkedésekre felhatalmazó jogszabályok kidolgozására volt szükség. Ezek a jogszabályok a köztársasági elnök dekrétumaiban (→Beneš-dekrétumok), ill. a →jogfosztó rendeletek által testesültek meg. A ~ következtében a szlovákiai magyarok elveszítették állampolgárságukat, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A ~nek fontos célja volt a magyar kézben lévő földtulajdon és ipari üzemek megszerzése, valamint a szlovákiai magyarok vagyonfosztása. A rendeletek szinte az élet valamennyi területén hátrányosan érintették a magyarokat. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, bezárták a magyar nyelvű iskolákat, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, a városokban (különösen Pozsonyban és Kassán) mindennapossá vált a magyarok internálása. A ~ következményeinek részbeni felszámolása csupán 1948 őszén kezdődött meg.

A kassai kormányprogram szlovákiai végrehajtását elsősorban a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) rendeletei szabták meg. Ezek a rendeletek céljaikban és tartalmukban legtöbbször megegyeztek a köztársasági elnök dekrétumaival (Beneš-dekrétumok), megszületésüket így részben Prága és Pozsony közötti kompetenciaharc indokolta. Végrehajtása az SZNT által irányított megbízotti hivatalok és a Szlovák Telepítési Hivatal hatáskörébe tartozott. Az SZNT magyarellenes rendeleteinek egyik célja a magyar kézben lévő vagyon megszerzése volt, hiszen a rendeletek értelmében nem csupán a magyar nemzetiségű lakosok birtokai, üzemei kerültek lefoglalásra, hanem szlovákiai magyar egyesületek (pl. Hanza Szövetkezeti Áruközpont, Masaryk Akadémia, Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület) vagyona is. Az SZNT német és magyarellenes rendeletei a következők voltak: 4/1945 – a kollaboránsok, a németek és az 1938. nov. 2-a előtt csehszlovák állampolgársággal nem rendelkező magyarok teljes, az 1938. nov. 1-jén csehszlovák állampolgársággal bíró magyarok 50 ha-nál nagyobb birtokának elkobzását kimondó rendelet; 26/1945 – a magyar és német többségu községekben és járásokban nemzeti bizottságok nem hozhatók létre, hanem helyettük a Belügyi Megbízotti Hivatalnak komisszárokat vagy közigazgatási bizottságokat kell kineveznie; 33/1945 – a fasiszta bűnösök, megszállók, árulók és kollaboránsok megbüntetését és népbíróságok létesítését elrendelő dekrétum; 44/1945 – a német és a magyar nemzetiségű közalkalmazottak azonnali elbocsátása, a nyugdíjak, kegydíjak és a neveltetési támogatások leállítása; 69/1945 – a német és magyar nemzetiségű magánalkalmazottak azonnali elbocsátása, a nyugdíjak, kegydíjak és neveltetési támogatások leállítása; 104/1945 – azon társaságok és jogi személyek teljes földtulajdonának elkobzása, amelyek részvényeinek többségét németek vagy magyarok birtokolták; 128/1945 – az elhagyott, zömmel német és magyar tulajdonú földek elkobzása, különös tekintettel a „hontalanokká” vált németek és magyarok birtokaira; 64/1946 – a német és magyar tulajdonban lévő földbirtokok teljes elkobzása, a Központi Konfiskációs Bizottság megszervezése; 89/1947 – az 1938. szept. 28-át követően érvényes szerződéssel német, ill. magyar személyeknek eladott földek elkobzása. – Ir. Janics Kálmán: A hontalanság évei (1979); Szarka László (szerk.): Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában 1944-1949, (2005); Gabzdilová-Olejníková, Soňa – Olejník, Milan – Šutaj, Štefan: Nemci a Maďari na Slovensku v rokoch 1945–1953 v dokumentoch (2005).

A második vh. utáni első csehszlovák kormány programja, amelyet 1945. ápr. 5-én Kassán hirdettek ki. 1945 márc.-ában Moszkvában dolgozták ki, a moszkvai kommunista emigráció és a Beneš elnök köré tömörülő csoportok közötti kompromisszumként. A kormányprogram a csehszlovák gazdaság- és belpolitika radikális átalakítását hirdette meg, a külpolitikában pedig kimondta az ország Szovjetuniótól való függését. A szlovákiai magyarok szempontjából a legfontosabb eleme a szláv nemzetállam megteremtésének meghirdetése volt. Ennek érdekében (az antifasiszta és a csehszlovák álamhoz lojális személyek kivételével) kollektíven háborús bűnösnek nyilvánította a köztársaság német és magyar nemzetiségű lakosságát, s meghirdette jog- és vagyonfosztásukat, az országból való eltávolításukat. A kormányprogram V. fejezete kimondta, hogy a nemzetiségek által lakott településeket a szlovák etnikai területeken érvényes demokratikus választásoktól eltérően nem választott, hanem a Belügyi Megbízotti Hivatal által kinevezett, az északi szlovák etnikai területről iderendelt, ill. a helyi szlovákok közül kiválasztott tisztségviselők irányítják. A VIII. fejezet kijelenti, hogy a magukat németnek, ill. magyarnak valló polgároktól megvonják a csehszlovák állampolgárságot, s miután az állam javára elkobozták minden ingó és ingatlan vagyonukat, „örök időkre” kitiltják őket a Csehszlovák Köztársaságból. Az így hontalanná vált németek és magyarok vagyonáról a XI. fejezet rendelkezik, amely kimondja, hogy ezt a vagyont csakis szláv nemzetiségű személyeknek utalhatják ki. A német és a magyar kultúra megsemmisítésének folyamatát ismerteti a XV. fejezet. Ez a szláv tudat megerősítése érdekében megszüntette a német és a magyar nyelvű oktatást, s elrendelte a már működő nem szlovák tanítási nyelvű alapiskolák bezárását. A kassai kormányprogram rendelkezései az 1945–1948 között kiadott magyar- és németellenes törvények (→jogfosztó intézkedések) alapkövének tekinthetők. – Ir. Janics Kálmán: A kassai kormányprogram és a magyarság „kollektív bűnössége” (1993), Szarka László (szerk.): Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában. 1944–1949 (2005).

A népesség egyes csoportjainak faji, nemzetiségi, vallási, ill. más indíttatású törvények, rendeletek vagy nemzetközi szerződések alapján végrehajtott más országba való áttelepítése. A szlovákiai magyarokat a második vh.-t követően sújtó ~ a csehszlovák vezetők által megfogalmazott és a kassai kormányprogramba is bekerülő szláv nemzetállami elképzelések következménye volt. Mivel a potsdami értekezleten a nagyhatalmak elutasították a szlovákiai magyarság egyoldalú és tömeges kitelepítésének a tervét, a csehszlovák hatóságok a kitelepítésnek más formáit próbálták megvalósítani. Ennek egyik módozata a kitoloncolás volt. A csehszlovák hivatalok a kitoloncolásra ítélteket két csoportba osztották, az 1938. nov. 2-át követően az első bécsi döntés révén Mo.-nak ítélt területre betelepült ún. anyásokra, valamint az 1938. nov. 2-a előtti csehszlovák állampolgárokra, akik nem voltak hajlandók feladni magyar nemzetiségüket. Az „anyásokat” a Nemzetbiztonság Országos Főparancsnokságának 1945. ápr. 16-i 281/1945-ös parancsa alapján összeírták, majd a Belügyi Megbízotti Hivatal máj. 15-i körlevele alapján ingó és ingatlan vagyonuk hátrahagyásával kiutasították az országból. A kitoloncolások járási, ill. helyi időpontját a Belügyi Megbízotti Hivatal határozta meg. A „bűnös” magyarok vagyontalan kitoloncolásának politikai alapja a csehszlovákiai magyarok kollektív háborús bűnössége volt. Vagyonukat a belső telepítések keretében a szlovák etnikai területről észak–déli irányban betelepülő kolonistáknak szánták. A vagyontalanul kitoloncoltak száma 39–60 ezer között lehet. 1945 máj.-ától az év őszéig kb. 38 ezer, zömmel „anyásnak” minősített személyt toloncoltak át a csehszlovák–magyar határon, de az ún. helyi jellegű kitoloncolások még 1947-ben is folytatódtak. A kitelepítés számszerűen jelentősebb módozata a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény következtében valósult meg. – Ir. Janics Kálmán: A hontalanság évei (1979), Vadkerty Katalin: A lakosságcserétől a reszlovakizációig (2001), Kaplan, Karel: Csehszlovákia igazi arca (1993), Šutaj, Štefan: Národnostná otázka na Slovensku v rokoch 1945–1948 (1993).

A második vh. utáni első csehszlovák kormány programja, amelyet 1945. ápr. 5-én Kassán hirdettek ki. 1945 márc.-ában Moszkvában dolgozták ki, a moszkvai kommunista emigráció és a Beneš elnök köré tömörülő csoportok közötti kompromisszumként. A kormányprogram a csehszlovák gazdaság- és belpolitika radikális átalakítását hirdette meg, a külpolitikában pedig kimondta az ország Szovjetuniótól való függését. A szlovákiai magyarok szempontjából a legfontosabb eleme a szláv nemzetállam megteremtésének meghirdetése volt. Ennek érdekében (az antifasiszta és a csehszlovák álamhoz lojális személyek kivételével) kollektíven háborús bűnösnek nyilvánította a köztársaság német és magyar nemzetiségű lakosságát, s meghirdette jog- és vagyonfosztásukat, az országból való eltávolításukat. A kormányprogram V. fejezete kimondta, hogy a nemzetiségek által lakott településeket a szlovák etnikai területeken érvényes demokratikus választásoktól eltérően nem választott, hanem a Belügyi Megbízotti Hivatal által kinevezett, az északi szlovák etnikai területről iderendelt, ill. a helyi szlovákok közül kiválasztott tisztségviselők irányítják. A VIII. fejezet kijelenti, hogy a magukat németnek, ill. magyarnak valló polgároktól megvonják a csehszlovák állampolgárságot, s miután az állam javára elkobozták minden ingó és ingatlan vagyonukat, „örök időkre” kitiltják őket a Csehszlovák Köztársaságból. Az így hontalanná vált németek és magyarok vagyonáról a XI. fejezet rendelkezik, amely kimondja, hogy ezt a vagyont csakis szláv nemzetiségű személyeknek utalhatják ki. A német és a magyar kultúra megsemmisítésének folyamatát ismerteti a XV. fejezet. Ez a szláv tudat megerősítése érdekében megszüntette a német és a magyar nyelvű oktatást, s elrendelte a már működő nem szlovák tanítási nyelvű alapiskolák bezárását. A kassai kormányprogram rendelkezései az 1945–1948 között kiadott magyar- és németellenes törvények (→jogfosztó intézkedések) alapkövének tekinthetők. – Ir. Janics Kálmán: A kassai kormányprogram és a magyarság „kollektív bűnössége” (1993), Szarka László (szerk.): Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában. 1944–1949 (2005).

A mezőgazdaság szocialista átszervezése, amelynek során a paraszti magángazdaságokat erőszakosan felszámolták, és területükből mezőgazdasági nagyüzemeket (egységes földműves szövetkezeteket vagy állami gazdaságokat) hoztak létre. A kollektivizálás Szl.-ban 1949 és 1989 között több szakaszban zajlott. A szövetkezetesítés első szakasza 1949-ben kezdődött, tetőpontját pedig 1952-ben érte el. A hatóságok a vonakodó parasztságot a kontingensek emelésével és más erőszakos módszerekkel igyekeztek beterelni a szövetkezetekbe. D-Szl.-ban a kollektivizálást némileg megkönnyítette, hogy az 1945 és 1948 közötti lakosságcsere és a deportálások következtében a falu vezetőrétegét alkotó gazdatársadalom jelentősen meggyengült. Ennek ellenére a hatalom a kollektivizálást a magyar településeken is csak erőszakos eszközökkel tudta véghezvinni. A dél-szlovákiai szövetkezetek alapítói a föld nélküli mezőgazdasági munkások mellett az ide telepített (→belső telepítések) szlovákok voltak, s kezdetben ők töltötték be a szövetkezetek vezető tisztségeit is. Később helyüket helyi szakemberek, a volt gazdák vették át, ami hozzájárult a szövetkezetek fejlődéséhez. A kollektivizálás folyamatában némi visszaesés az ötvenes évek közepén következett be. 1953-ban több szövetkezet felbomlott, s a gazdák újra magángazdálkodásba kezdtek. A kollektivizálás második szakaszát 1957-ben hirdette meg a CSKP. Ekkor a szövetkezetesítés erőszakos módszerei helyett más eszközök kerültek előtérbe: a szövetkezetek gépesítésének felgyorsítása, a munkabérek növelése stb. Ennek eredménye az volt, hogy a más kiutat nem látó falusi lakosság tömegesen lépett be a szövetkezetekbe, és így 1960-ra Szl. szántóterületének 84%-a már a szocialista szektorhoz tartozott. D-Szl.-ban ekkorra gyakorlatilag befejeződött a föld magántulajdonának a felszámolása, s a magángazdálkodás csak az északi hegyvidéken élt tovább. A kollektivizálás ugyan jelentős szerepet játszott a dél-szlovákiai magyar térségek gazdasági és szociális viszonyainak javulásában, eközben azonban hozzájárult a hagyományos falusi közösségek felbomlásához is. A földjüktől megfosztott magyarok egy része városokba költözött, ill. a távolabbi ipari beruházásokon (Ostravai-szénmedence, Vág-völgyi iparvidék stb.) keresett munkát. Ők ezáltal idegen nyelvi közegbe kerültek, s elindultak az asszimiláció útján.

A nagy gazdasági válság által sújtott D-Szl.-ban a CSKP demonstrációk és sztrájkok egész sorát szervezte 1931-ben. A legnagyobb tömegeket megmozgató sztrájkmozgalomra máj.-ban került sor a Galánta környéki magyar falvakban, ahol földmunkások magasabb munkabért rögzítő kollektív szerződések érdekében tagadták meg a munkát. A sztrájk végül sikerrel zárult, s a mezőgazdasági munkások 30%-os béremelést harcoltak ki. A sztrájk befejezése után a CSKP több községben, így a Galánta melletti Nemeskosúton is tömeggyűlést hívott össze (máj. 25.), amit azonban a Járási Hivatal nem engedélyezett. Az engedély nélkül megtartott gyűlésen a csendőrök a tömeg közé lőttek. A sortűz következtében három személy életét vesztette, többen pedig megsebesültek. A hatóságok a helyszínen letartóztatták a CSKP képviselőjét Major Istvánt, akit a hatóságok elleni uszítással vádoltak meg, s tizennyolc havi börtönbüntetésre és kétezer korona pénzbüntetésre ítéltek. A baloldali csehszlovákiai és ezen belül a szlovákiai magyar közvélemény nagy felháborodással vette tudomásul a hatalom brutális fellépését és Major István elítélését.

A trianoni békeszerződés óta Szl. közigazgatását számos alkalommal átszervezték, ezek a reformok az itt élő magyar kisebbség életét jelentősen befolyásolták. A csehszlovák törvényhozás 1920. febr. 29-én fogadta el az ország első közigazgatási reformját, amelynek egyik célja az addig eltérő közigazgatási rendszerrel rendelkező cseh és szlovák országrészek közigazgatásának egységesítése volt. A törvény, amelyet csak Szl.-ban léptettek életbe, s ott is csupán 1923. jan. 1-i érvénnyel, felszámolta a történelmi vármegyerendszert, s helyette hat, ún. nagyzsupára osztotta fel Szl. területét, amelyek központjai Pozsony, Nyitra, Turócszentmárton, Liptószentmiklós, Zólyom és Kassa volt. A teljesen mesterségesen, a természetes régiókat ignorálva létrehozott megyék képviselőtestületének egyharmadát a kormány volt jogosult kinevezni, biztosítva így azokban a kormányoldal többségét és a magyarok leszavazhatóságát. A nagyzsuparendszert az 1928. jan. 1-jétől bevezetett közigazgatási reformmal számolták fel, amely értelmében Csehszl.-t négy tartományra osztották: Csehországra, Morvaországra, Szl.-ra és Kárpátaljára. A közigazgatás alsó szintjét a járások képviselték, amelyek többé-kevésbé megegyeztek a történelmi Mo. szolgabírói járásaival. A magyar kisebbség számaránya az 1930-as népszámlálás adatai szerint a 77 szlovákiai járásból 20-ban haladta meg a kisebbségi nyelvhasználat szempontjából fontos 20%-os határt. Az első bécsi döntés és Szlovákia függetlenné válása következtében a szlovákiai magyarságot érintő közigazgatási határok is módosultak. Szl.-ban a nagyzsuparendszert idéző megyerendszert vezettek be, a Mo.-hoz visszakerült részeket pedig újból bekapcsolták a magyar megyerendszerbe: létrehozták a Nyitra és Pozsony, valamint a Bars és Hont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyéket, Csallóközt Komárom megyéhez, Párkány térségét pedig az újjászervezett Esztergomi vármegyéhez csatolták. Losonc és Fülek térségét ismét Nógrád megyéhez, a Bodrogközt pedig Zemplénhez csatolták, valamint újból létrehozták Gömör- és Kishont-, Abaúj-Torna- és Ung vármegyét. Az 1945-ben újjáalakult Csehszl.-ban a kommunista hatalomátvételt követően, 1949 elejétől vezettek be újabb közigazgatási reformot. A nagyzsupákat idéző másodfokú közigazgatási egységeket kerületeknek nevezték el, s 92 kisjárást hoztak létre. A legnagyobb változást azonban az önkormányzati rendszer felszámolása és a nemzeti bizottságok létrehozása jelentette. 1960 ápr.-ában a csehszlovák nemzetgyűlés újabb közigazgatási reformot fogadott el, amely értelmében a kerületek számát háromra (Ny-, Közép- és K-Szl.), a járásokét pedig 35-re (egy 1968-as kiigazítást követően 39-re) csökkentették. A szlovákiai magyarságot rendkívül kedvezőtlenül érintő reformot D-Szl.-ban úgy hajtották végre, hogy a magyar többségű járásokat összevonták a tőlük északra lévő szlovák többségű járásokkal. Ennek következtében csupán a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járás maradt magyar többségű, valamint további hét járásban (Galántai, Érsekújvári, Lévai, Losonci, Rimaszombati, Rozsnyói, Tőketerebesi) haladta meg a magyarság számaránya a 20%-ot. A rendszerváltást követően 1990-ben a Szlovák Nemzeti Tanács a közigazgatás újabb reformjáról rendelkezett, amely az önkormányzatiság visszaállítását és a polgárok minél könnyebb ügyintézését szolgálta. Ennek jegyében megszüntette a kerületeket, a járások területén pedig kisebb egységeket, járásonként 2-4 körzetet hozott létre, Szl.-ban összesen 121-et. Szl. 1993-as függetlenné válását követően szinte azonnal napirendre került a közigazgatási reform, amelyet a hatalmon lévő erők saját politikai céljaik érdekében akartak alakítani. A viták során a szlovákiai magyarság két olyan javaslatot is beterjesztett, amely magyar többségű közigazgatási egységek létrehozását irányozta elő, az 1996 júl.-ában a Szlovák Köztársaság közigazgatási rendezéséről elfogadott törvény azonban ezeket a javaslatokat egyáltalán nem vette figyelembe. A pozsonyi parlament által elfogadott törvény 8 kerületnek (megyének) nevezett magasabb szintűi egységet és 79 járást hozott létre, a természetes kistérségekre alapozott körzeteket viszont megszüntette. Az új közigazgatási felosztás minden eddiginél hátrányosabbnak bizonyult a szlovákiai magyarság számára. A csallóközi magyar nyelvterületet pl. három kerület (a Pozsonyi, a Nagyszombati és a Nyitrai), a dél-gömöri magyar tömböt pedig három járás (a Rimaszombati, a Nagyrőcei és a Rozsnyói) között szabdalta fel úgy, hogy a magyarság mindenütt kisebbségbe került. S bár ezt követően a közigazgatási határok már nem változtak, a közigazgatási reform következő lépéseként 2004. jan. 1-jén a járási hivatalok megszűntek, s azok szerepét összesen 50 körzeti hivatal vette át. Ez a polgárok számára hátrányos változás 2013-ig tartott, amikor ismét a járási hivatalok váltak a közigazgatás legfontosabb szereplőjévé.

A Csehszl. és Mo. között 1946. febr. 27-én megkötött szerződés, amely szerint a Csehszlovák Köztársaságból annyi magyar nemzetiségű személyt telepítenek át kötelezően Mo.-ra, ahány magát szlováknak valló magyar állampolgár kéri önkéntességi alapon a Csehszl.-ba való áttelepítést. A Mo. részéről Gyöngyösi János külügyminiszter, Csehszl. részéről pedig Vladimír Clementis külügyi államtitkár által aláírt egyezmény arra is kötelezte Mo.-t, hogy a paritáson felül maximum ezer, a csehszlovák népbíróságok által háborús bűnösként elítélt személyt is átvegyen Csehszl.-tól. A ~ a csehszlovák politikai vezetés által szorgalmazott szláv nemzetállam (→kassai kormányprogram) megteremtésének volt fontos eleme. Megkötését Csehszl. szorgalmazta, amely miután a potsdami konferencián a nagyhatalmak elutasították a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítésének (→kitelepítés) a tervét, más módozatokat keresett célja megvalósításához. Az egyezmény megkötését hosszú diplomáciai huzavona előzte meg, miközben az egyezmény aláírása érdekében a Szovjetunió erős nyomást gyakorolt a magyar kormányzatra. Noha a csehszlovák elképzelés a teljes magyarországi szlovákság áttelepülésével számolt, s azok számát a valóságot jócskán felülértékelve 450 ezerre tette, a toborzással megbízott →Csehszlovák Áttelepítési Bizottság mindössze 95 ezer jelentkezést tudott összegyűjteni. A Mo.-ra átköltöztetendő szlovákiai magyarokat viszont a Szlovák Telepítési Hivatal jelölte ki 15 dél-szlovákiai járásból. A Szlovák Telepítési Hivatal úgy kívánta kijelölni az áttelepítendőket, hogy azáltal a magyar nyelvterület három vagy négy részre szakadjon, ill. az addig magyar többségű járások szlovák többségűvé változzanak. A kitelepítésre jelölt csehszlovákiai magyarok magukkal vihették az ingóságaikat, de nem vihették magukkal a kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági vállalataik folyamatos működéséhez szükséges dokumentumokat. A kitelepítettek ingatlanjai a csehszlovák állam tulajdonába kerültek. Ezekért kárpótlást a magyar államtól kaptak, de az 50 ha-t meghaladó földtulajdonért nem járt kárpótlás. Mo. részéről a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság látta el a lakosságcserével kapcsolatos teendőket. Létrehozta a Magyar Meghatalmazotti Hivatalt, melynek feladata a szlovákiai magyarok érdekvédelmének ellátása volt. Mivel a szlovák hatóságok túlkapásaira való hivatkozással a magyar fél késleltette a lakosságcsere megkezdését, arra csak a →deportálások leállítása után került sor. A lakosságcsere 1947. ápr. 11-től 1948. dec. 22-ig tartott. A lakosságcsere során szlovákiai magyarok tízezreinek kellett akaratuk ellenére ősi szülőföldjüket elhagyniuk, miközben családok ezreit szakították szét erőszakkal. Az áttelepített családok új otthonát Mo.-n, Békésben, Pest megyében, vagy a szintén erőszakkal kitelepített svábok helyén, Tolnában, Baranyában jelölték ki. Az áttelepítettek számára nem csupán az jelentett nehézséget, hogy olykor több száz kilométerre kerültek rokonságuktól, hanem az új otthonuk számukra idegen természeti viszonyai, gazdálkodási feltételei is. De hasonló gondokkal küzdöttek a Mo.-ról D-Szl.-ba települt szlovákok is, akiket nemcsak a helyi közösség fogadott be nehezen, de váratlanul érte őket az is, hogy magyar nyelvi közegbe kerültek. A lakosságcsere során összesen 89 660 magyar nemzetiségű volt csehszlovák állampolgárt telepítettek át Mo.-ra. Szl.-ban hagyott földbirtokuk 109 294 kat. holdat tett ki, de ebben nincsenek benne a közös erdők, rétek, legelők, valamint az úrbéri és komposzesszori földek. Mo.-ról 73 273 személy telepedett át. A Mo. hagyott földbirtokuk 38 748 kataszteri hold volt. Az, hogy az áttelepített csehszlovákiai magyarok sokkal nagyobb vagyont hagytak maguk mögött, mint a Szl.-ba jelentkezett magyarországi szlovákok, ellentétben állt az ikresítés elvével. A kitelepítésre jelölt magyarok 321 206 925 koronát helyeztek letétbe a Csehszlovák Nemzeti Bankban, ellenértékét a Magyar Nemzeti Bank fizette ki nekik. A lakosságcsere keretében kitelepítettek 78. délnyugati járásaiból vitték el, a legtöbbet az Érsekújvári (2017 család), a Lévai, a Galántai, a Komáromi, az Ógyallai, a Zselízi és Vágsellyei járásból. – Ir. Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere (1999); Kugler József: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön (2000); Molnár Imre – Szarka László (szerk.): Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára (2007); Szederjesi Cecília (összeáll. és szerk.): „Vonatok északnak és délnek”. A második világháborút követő szlovák-magyar lakosságcsere története és következményei (2010).

A Csehszl. és Mo. között 1946. febr. 27-én megkötött szerződés, amely szerint a Csehszlovák Köztársaságból annyi magyar nemzetiségű személyt telepítenek át kötelezően Mo.-ra, ahány magát szlováknak valló magyar állampolgár kéri önkéntességi alapon a Csehszl.-ba való áttelepítést. A Mo. részéről Gyöngyösi János külügyminiszter, Csehszl. részéről pedig Vladimír Clementis külügyi államtitkár által aláírt egyezmény arra is kötelezte Mo.-t, hogy a paritáson felül maximum ezer, a csehszlovák népbíróságok által háborús bűnösként elítélt személyt is átvegyen Csehszl.-tól. A ~ a csehszlovák politikai vezetés által szorgalmazott szláv nemzetállam (→kassai kormányprogram) megteremtésének volt fontos eleme. Megkötését Csehszl. szorgalmazta, amely miután a potsdami konferencián a nagyhatalmak elutasították a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítésének (→kitelepítés) a tervét, más módozatokat keresett célja megvalósításához. Az egyezmény megkötését hosszú diplomáciai huzavona előzte meg, miközben az egyezmény aláírása érdekében a Szovjetunió erős nyomást gyakorolt a magyar kormányzatra. Noha a csehszlovák elképzelés a teljes magyarországi szlovákság áttelepülésével számolt, s azok számát a valóságot jócskán felülértékelve 450 ezerre tette, a toborzással megbízott →Csehszlovák Áttelepítési Bizottság mindössze 95 ezer jelentkezést tudott összegyűjteni. A Mo.-ra átköltöztetendő szlovákiai magyarokat viszont a Szlovák Telepítési Hivatal jelölte ki 15 dél-szlovákiai járásból. A Szlovák Telepítési Hivatal úgy kívánta kijelölni az áttelepítendőket, hogy azáltal a magyar nyelvterület három vagy négy részre szakadjon, ill. az addig magyar többségű járások szlovák többségűvé változzanak. A kitelepítésre jelölt csehszlovákiai magyarok magukkal vihették az ingóságaikat, de nem vihették magukkal a kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági vállalataik folyamatos működéséhez szükséges dokumentumokat. A kitelepítettek ingatlanjai a csehszlovák állam tulajdonába kerültek. Ezekért kárpótlást a magyar államtól kaptak, de az 50 ha-t meghaladó földtulajdonért nem járt kárpótlás. Mo. részéről a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság látta el a lakosságcserével kapcsolatos teendőket. Létrehozta a Magyar Meghatalmazotti Hivatalt, melynek feladata a szlovákiai magyarok érdekvédelmének ellátása volt. Mivel a szlovák hatóságok túlkapásaira való hivatkozással a magyar fél késleltette a lakosságcsere megkezdését, arra csak a →deportálások leállítása után került sor. A lakosságcsere 1947. ápr. 11-től 1948. dec. 22-ig tartott. A lakosságcsere során szlovákiai magyarok tízezreinek kellett akaratuk ellenére ősi szülőföldjüket elhagyniuk, miközben családok ezreit szakították szét erőszakkal. Az áttelepített családok új otthonát Mo.-n, Békésben, Pest megyében, vagy a szintén erőszakkal kitelepített svábok helyén, Tolnában, Baranyában jelölték ki. Az áttelepítettek számára nem csupán az jelentett nehézséget, hogy olykor több száz kilométerre kerültek rokonságuktól, hanem az új otthonuk számukra idegen természeti viszonyai, gazdálkodási feltételei is. De hasonló gondokkal küzdöttek a Mo.-ról D-Szl.-ba települt szlovákok is, akiket nemcsak a helyi közösség fogadott be nehezen, de váratlanul érte őket az is, hogy magyar nyelvi közegbe kerültek. A lakosságcsere során összesen 89 660 magyar nemzetiségű volt csehszlovák állampolgárt telepítettek át Mo.-ra. Szl.-ban hagyott földbirtokuk 109 294 kat. holdat tett ki, de ebben nincsenek benne a közös erdők, rétek, legelők, valamint az úrbéri és komposzesszori földek. Mo.-ról 73 273 személy telepedett át. A Mo. hagyott földbirtokuk 38 748 kataszteri hold volt. Az, hogy az áttelepített csehszlovákiai magyarok sokkal nagyobb vagyont hagytak maguk mögött, mint a Szl.-ba jelentkezett magyarországi szlovákok, ellentétben állt az ikresítés elvével. A kitelepítésre jelölt magyarok 321 206 925 koronát helyeztek letétbe a Csehszlovák Nemzeti Bankban, ellenértékét a Magyar Nemzeti Bank fizette ki nekik. A lakosságcsere keretében kitelepítettek 78. délnyugati járásaiból vitték el, a legtöbbet az Érsekújvári (2017 család), a Lévai, a Galántai, a Komáromi, az Ógyallai, a Zselízi és Vágsellyei járásból. – Ir. Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere (1999); Kugler József: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön (2000); Molnár Imre – Szarka László (szerk.): Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára (2007); Szederjesi Cecília (összeáll. és szerk.): „Vonatok északnak és délnek”. A második világháborút követő szlovák-magyar lakosságcsere története és következményei (2010).

A leventeszervezeteket Mo.-n a magyar ifjúság hazafias, katonai szellemű nevelésére hozták létre. Az 1920-as évek elejétől a második vh. végéig működtek. A testnevelésről alkotott 1921. évi LIII. törvény alapján szervezték meg, a trianoni békeszerződés katonai korlátozásainak kijátszására. A törvény minden olyan 12-21 év közötti fiúnak, aki nem járt iskolába (így rendszeres testnevelésre se), előírta a katonai előképzését és nemzeti szellemű nevelését. A leventeszervezet irányítását fokozatosan a Honvédelmi Minisztérium vette át. Az 1939. évi II. tc. a leventekötelezettséget kiterjesztette az összes fiúra, önkéntes alapon 1942-től leányoknak is alakultak leventeszervezeteik. Az első bécsi döntést követően a visszacsatolt felvidéki területeken is megkezdődött a leventekorú fiatalok kiképzése. 1944 őszétől a Szálasi-kormány mintegy 60 ezer leventét küldött Németország segítségére, ezek között a legfiatalabbak az 1930-as korosztálybeli 14-15 éves fiúk voltak. A birodalmi területre nyilasok által kihurcolt, ill. katonai alakulatokkal kikényszerült leventéket német katonai kiképzésben akarták részesíteni, bevetésükre idő híján általában már nem került sor, sokukat viszont felhasználtak a háború menetével összefüggő munkálatokra (lövészárkok ásása, romeltakarítás, légvédelmi feladatok, fiatalabb leventék esetében munka a német mezőgazdaságban stb.). A felvidékről elsősorban a Csallóközből, a Mátyusföldről és a Duna mentéről vittek el nagyobb számban leventéket a nyugati hadszíntérre.

[málenykij robot] Kismunka, a dél-szlovákiai, elsősorban a bodrogközi és az Ung-vidéki magyar nemzetiségű férfi lakosság egy részének szovjetunióbeli kényszermunkára való hurcolása. 1944 nov.-ében a korabeli Mo. keleti területeire bevonuló szovjet hadsereg, a kollektív bűnösség elvét alkalmazva, megkezdte a német és magyar lakosság összeírását, majd kihirdették, hogy háromnapos munkára viszik őket. Az NKVD (szovjet titkosszolgálat) által összegyűjtött férfiakat több napos menet után a Kárpátokon túli szambori gyűjtőtáborba, innen pedig a gulágokba (javító munkatáborok) hurcolták. A mai Szl. 51 településéről kb. 2500 férfit hurcoltak el. Az elhurcolás és a munkatábor embertelen körülményei közepette az elhurcoltak több mint egyharmada életét veszítette. A ~ra elhurcoltak hazatérésére több fázisban 1945 és 1948 között került sor, de voltak olyanok is, akik 1949-ban vagy később térhettek haza a szovjet munkatáborokból. – Ir. Géczi Lajos: Civilek hadifogságban (1992), Dobos Ferenc: Magyarok a történelem senkiföldjén (Regio, 1992/3.).

1938 folyamán a végsőkig kiéleződött a Csehszlovák Köztársaság és a náci Németország közötti feszültség. Hitler Csehszl. határmenti területein élő több mint 3 millió német elégedetlenségét igyekezett felhasználni birodalomépítő céljai érdekében, s a Szudéta-vidék Németországhoz való csatolását követelte. A németek akár katonai erő alkalmazását is elképzelhetőnek tartották, s a magyar kormányt is felkérték, hogy vegyenek részt egy esetleges ilyen akcióban. A magyar vezetés, amely egy a nyugati hatalmak beleegyezését is bíró békés revízió tervét tartotta követendőnek, visszautasította ezt. A német fenyegetés hatására 1938 máj.-ában a csehszlovák kormány az egész országra kiterjedő mozgósítást rendelt el. A háborút mindenképpen elkerülni akaró Chamberlain angol miniszterelnök aug. folyamán először közvetítőt küldött Csehszl.-ba, majd 1938 szept.-ében két ízben személyesen is találkozott a német kancellárral. A megbeszélések eredményeként a francia és angol kormány a német többségű területek átadására szólította fel Csehszl.-t. Szept. 21-én ebbe a csehszlovák kabinet is beleegyezett, a másnap megalakult új prágai kormány azonban Hitler újabb követelései hatására újból általános mozgósítást hirdetett. A háborúval fenyegető válságot végül az 1938. szept. 29-én megtartott müncheni konferencia rendezte, amelyen a négy nagyhatalmat képviselő Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier a német többségű csehszlovákiai területek Németországhoz történő csatolását határozták el. A konferencia a csehszlovák delegáció meghallgatása nélkül hozta meg döntését. A német csapatok okt. 1-vel megkezdték a Szudéta-vidék megszállását. A Németországhoz csatolt 28 643 km² nagyságú területen 3,6 millió lakos élt, amelynek több mint háromnegyede német etnikumú volt. A müncheni döntés által Csehszl. elveszítette természetes határait és a harmincas években kiépített határerődítmény-rendszerét, gazdasági és stratégiai szempontból kiszolgáltatottá vált Németországnak. A müncheni konferencia a szlovákiai magyar kisebbség ügyével nem foglalkozott, noha Mo. az erre vonatkozó javaslatait megpróbálta a konferencia elé vinni. A magyar elképzelés szerint Mo.-hoz kellett volna csatolni az 1910-es népszámlálás szerinti magyar többségű csehszlovákiai területeket, Szl. és Kárpátalja fennmaradt részén pedig népszámlálás megtartását javasolták. A ~hez csatolt pótjegyzőkönyvbe mindössze annyi került be, hogy a csehszlovák–magyar határvitát kétoldalú tárgyalásokon kell rendezni (→komáromi tárgyalások), s ha ez három hónapon belül nem sikerülne, akkor a négy nagyhatalom újabb konferenciát tart.

A csehszlovák kormány kezdeményezése 1938 tavaszán, hogy átfogó törvényi rendezéssel oldja meg Csehszl. nemzetiségi problémáit. A nemzetiségi kérdés rendezésének igénye a harmincas évek második felében egyre erőteljesebben jelentkezett a csehszlovák belpolitikában. A gyakorlatilag nem létező csehszlovák nemzet nemzetállamaként működő köztársaság alkotmányos megreformálását elsősorban a német kisebbség képviselői szorgalmazták, de a szlovák politika autonomista szárnya is egyre radikálisabb követelésekkel lépett fel. Milan Hodža miniszterelnök az általa kidolgozott ~ által szerette volna a nemzetállamot nemzetiségi állammá alakítani, s korrigálni azokat a hiányosságokat, amelyek a nemzetiségek jogait jellemezték. Noha a miniszterelnök már hosszabb ideje készült a reformokra, s azt az aktivista német politikai erők 1937 elején benyújtott memoranduma is szorgalmazta, a statútum megalkotását az anschluss bekövetkezése gyorsította fel. Ekkor a nemzetiségi kérdés átfogó rendezését korábban elutasító Beneš köztársasági elnök is sürgetni kezdte, bizonyítani akarta a nyugati hatalmak előtt, hogy Csehszl. a német kérdés megnyugtató rendezésére törekszik. A kormány 1938 márc.-ában kezdett dolgozni a statútum tervezetén, amely az egyes politikai pártokkal való konzultációk, különösen pedig a szudétanémet párt ápr.-ban benyújtott követelései következtében napról napra változott. A statútumot elsősorban a németek helyzetének rendezése motiválta, de azonos elbánást ígértek a többi nemzetiségnek, így a magyaroknak is. A ~ számos törvény megváltoztatását helyezte kilátásba: kimondta a polgárok teljes egyenjogúságát, a nemzetiségek arányos képviseletét az államigazgatásban és a gazdaságban, a költségvetés arányos elosztását, a nemzetiségek oktatási és kulturális autonómiáját. A rendezés fontos részét képezte volna egy új nyelvtörvény megalkotása, amely a nemzetiségek nyelvének egyenjogúsítását irányozta elő, amelyet a kisebbségek által lakott térségekben hivatalos nyelvként lehetett volna használni. A statútum a közigazgatás decentralizációját, nemzetiségi önkormányzatok és nemzetiségi kúriák létrehozásának tervét is tartalmazta. A ~ ugyan az első csehszlovák köztársaság egész ideje alatt a legátfogóbb és legliberálisabb kísérlet volt a kisebbségek jogállásának megnyugtató rendezésére, de megkésve került sor rá, s így elfogadására és életbeléptetésére már nem volt esély. 1938 őszén a nemzetiségi kérdés megoldásának más módja, a müncheni egyezmény és az első bécsi döntés által megvalósult etnikai elvű határkorrekció került előtérbe.

A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. máj. 15-én kiadott 33/1945-ös rendelete elrendelte a háborús bűnösök felett ítélkező bíróságok megszervezését. ~at létesítettek Pozsonyban, valamint a járási székhelyeken s több településen is. A rendelet rögzítette a népbírósági perek lefolytatásának módszereit is. A ~ határozatai ellen nem lehetett fellebbezni, a letartóztatottak vagyonával pedig szabadon rendelkezhettek a helyi közigazgatási szervek. A Szlovák Nemzeti Tanács rendelete 1. §-a alapján „fasiszta megszálló”-nak minősült „az a külföldi állampolgár, aki hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétrombolásához vagy demokratikus államrendjének megsemmisítéséhez”. Ez a megfogalmazás lehetővé tette, hogy ajogfosztó intézkedések miatt állampolgárságuktól megfosztott magyarokat tömegesen idézzék a népbíróságok elé. A népbíróságokon elítéltek 28,5%-a szlovák, 58,8%-a magyar nemzetiségű, a többi pedig a német, ill. más nemzetiség tagja volt. A felmentettek 22,3%-a volt szlovák, 73,45%-a volt magyar nemzetiségű. – Ir. Gyönyör József: Mi lesz velünk, magyarokkal? (1990).

Az 1969 és 1989 közötti időszak megnevezése Csehszl. történetében. A normalizációs időszak szorosan összekapcsolódik Gustáv Husák szlovák politikus személyével, aki a prágai tavasz emblematikus alakjának, Alexander Dubčeknek a lemondását követően 1969. ápr.-ától 1987. dec.-éig a CSKP KB első titkáraként az ország első számú vezetője volt. A ~ Csehszl. szempontjából aprágai tavasz által elindított demokratikus változások visszafordítását és a represszív kommunista rendszer újbóli bevezetését és konzerválását jelentette. A normalizációs politika legkeményebb szakaszát az 1969–1971 közötti időszak jelentette, amikor mintegy 300 ezer személyt zártak ki a pártból, ezreket bocsátottak el állásukból vagy büntettek meg más módon a prágai tavasz időszakában játszott szerepükért. Újból megerősítették a cenzúrát, szigorúan korlátozták a csehszlovák állampolgárok utazási lehetőségeit, s megerősítették Csehszl. szövetségét az országban jelentős katonai erőket állomásoztató Szovjetunióval. Miután a prágai tavasz elfojtása elleni demonstrációkat a hatalom 1969 elején kíméletlenül elfojtotta, a csehszlovákiai társadalom döntő többsége a közélettől elfordulva passzívan szemlélte a husáki politikát. A szervezett ellenzék megjelenése a Charta 77 nevű emberjogi szervezet 1977-es megalapításához köthető, amely az 1989-es bársonyos forradalom kirobbanásáig a legjelentősebb ellenzéki csoportosulásnak számított. A nemzetiségi politika szempontjából a ~ a centralizált állammodellhez és a pártállami nacionalizmushoz való visszatérést jelentette. A hatalom gyorsan felszámolta az „emberarcú szocializmus” nemzetiségi eredményeit: Szabó Rezsőt felmentették a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöki tisztjéből, a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó miniszteri posztot felszámolták, a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya mellett alakult Nemzetiségi Tanács működését pedig fokozatosan ellehetetlenítették. A Csemadok sem kerülte el a sorsát. Addigi vezetését eltávolították, s helyükre az új pártvezetéshez lojális személyeket ültettek. A Csemadokot kizárták a politikai és társadalmi szervezeteket tömörítő Nemzeti Frontból, ami mozgáskörének szűkülését jelentette. Gyakorivá váltak a magyar kisebbség nyelvhasználati gyakorlatát és a magyar iskolákat a hatalom részéről érő támadások. A sajtóban megtiltották a magyar településnevek használatát (pl. Pozsony, Zsolna, Kassa, Rimaszombat stb.), s a hivatalos szlovák tulajdonnevek használatát tették kötelezővé (pl. Bratislava, Žilina, Košice, Rimavská Sobota). A magyar nyelvű oktatást ért támadások egyaránt érintették az óvodákat, az általános- és középiskolákat. 1977-ben a magyar nyelvű óvodák legidősebb korcsoportjában kötelezővé tették a napi szlovák nyelvű foglalkozást, amely során a magyar kisgyerekeknek a szlovák nyelv alapjait kellett elsajátítaniuk. Tervezetek készültek arra, hogy a magyar iskolákban a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem tantárgyakon kívül minden tantárgyat szlovák nyelven oktassanak. A magyar nyelvű oktatás elleni támadások felháborodást váltottak ki magyar értelmiségi körökben éppúgy, mint a Csemadok berkeiben. Különböző csatornákon keresztül kísérletek történtek a tervezet megakadályozására. A Csemadokban és az államigazgatásban dolgozó magyarok tiltakozása mellett kibontakozott egy újfajta jelenség is: a szlovákiai magyarok polgárjogi mozgalma, amelyet az 1978-ban létrehozott Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága képviselt. Az 1980-as évek közepén a magyarországi demokratikus ellenzék példáját követve, ill. annak hatására, a szlovákiai magyar közéletben a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága mellett egy fiatal értelmiségiekből álló liberális polgárjogi csoportosulás is kiformálódott, melynek tagjai a magyar kisebbség jogainak helyreállítását a csehszlovákiai politikai rendszer megváltoztatásával és a csehszlovák társadalom demokratizálásának követelésével kötötték össze. A magyar kisebbségnek a hatalommal szembeni fokozódó ellenállását jelezte a Csehszlovákiai Magyarok Memoranduma 1988 c. dokumentu Csehszl. megalakulásának 70. és a soha végre nem hajtott nemzetiségi alkotmánytörvény megszületésének 20. évfordulója alkalmából született, s amelyet 300 szlovákiai magyar vállalt nyilvánosan aláírásával. A csehszlovák ~ keménységét jelzi, hogy miközben a környező országokban a nyolcvanas években lazult a társadalmi légkör, Csehszl. husáki vezetése még a gorbacsovi érában is kitartott az eszméi és diktatórikus eszközei mellett. A ~nak az 1989-es bársonyos forradalom vetett véget (rendszerváltás).

Nyári Ifjúsági Találkozó − Abara (1966): balról Jakab István, Németh László, Turczel Lajos, Duka-Zólyomi Árpád, Varga Levente, Duray Miklós, Németh István (FI)

A 60-as évek elején a tartalmas élet, a rendszeres művelődés és a szabadidő hasznos megszervezése érdekében jöttek létre a művelődési klubok. Fenntartóik országszerte az ifjúsági szövetség, D-Szl.-ban pedig a Csemadok helyi szervezetei voltak. Egy részük (a 70-es években) politikai kérdéseket is felvetett. A klubok előfutárának tekinthető az 1953-ban Érsekújvárott megalakult Honismereti Kör, mely később Thain János Honismereti Klub néven működött. 1957-ben szerveződött a prágai Ady Endre Diákkör, 1964-ben a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub (JAIK), 1966-ban a vágsellyei Vörösmarty Klub. Ezt követte a komáromi Petőfi Ifjúsági Klub, a nyitrai Juhász Gyula Ifjúsági Klub, a dunaszerdahelyi Csallóközi Ifjúsági Klub, a csatai Csillag Ifjúsági Klub, valamint a kassai Új Nemzedék. A 70-es évek második felében – főleg végzett főiskolások kezdeményezésére – más vidéki városokban, településeken is alakultak művelődési klubok. Ifjúsági klub alakult Brünnben (Kazinczy Ferenc Diákklub), Lednicében (Kertészeti Főiskolások Ifjúsági Klubja) és Gottwaldovban (ma Zlín) Főiskolások Klubja. Jól működött a vágsellyei Vörösmarty Klub, a párkányi Balassi Bálint Klub, a nagymegyeri Steiner Gábor (később Besnyei György) Klub, a rozsnyói Fábry Zoltán Klub, a rimaszombati Tompa Mihály Klub, a szepsi Csombor Márton Klub, a nagykaposi Erdélyi János Klub és a losonci Korunk Ifjúsági Klub, élénk tevékenység folyt a somorjai, a galántai, a szenci és a zselízi művelődési klubban. A klubmozgalom sajátos színfoltja a pozsonyi Liszt Ferenc Klub, a Csemadok óvárosi szervezetének gyermekklubja és az ágcsernyői eszperantó klub. – A mozgalom szervezett irányítása 1965-ben kezdődött, amikor a pozsonyi JAIK a prágai diákkörrel és a kassai Új Nemzedékkel együtt megszervezte az I. Nyári Ifjúsági Találkozót (NYIT). E találkozók színhelyei Berzétekőrös, Abara, Pinc, Keszegfalva, Kéménd, Nyarádkelecsény és Szádalmás voltak. A hetvenes évek második felében az örsújfalui nyári művelődési táborok voltak nagyon népszerűek. Megalakult a Csemadok KB Országos Klubtanácsa, a 80-as években pedig a Központi Klubtanács irányította a klubokat. 1986-ban az országban működő 78 klub 507 rendezvényén több mint 32 ezer személy vett részt. A Csemadok XIV. közgyűlésén elhangzott beszámoló szerint 1982 és 1986 között 2081 klubrendezvény iránt több mint 150 ezer személy érdeklődött. A klubok főleg a 70–80-as években nemcsak a művelődés, hanem a másként gondolkodás sejtjei is voltak. Irodalomszervező munkát is vállaltak, író-olvasó találkozókat rendeztek. 1989 után egy részük megszűnt vagy új alakult helyettük. 2007-ig nem működött a JAIK, s helyette egyetemi karok szerint alakultak új klubok (Pilinszky János Klub – BTK; Bánki Donát Klub – gépészet; Ybl Miklós Klub – építészet; Teller Ede Klub – matematika–fizika; Selye János Klub – orvosi kar; Neumann János Klub – villamosmérnöki kar; Werbőczy István Klub – jogi kar). Az 1989 utáni változások a klubmozgalomban is éreztették hatásukat: míg a klubok korábban a másként gondolkodás szinte egyedüli közösségi formái voltak, értékteremtő és -közvetítő szerepük egy részét mára helyi önkormányzatok, polgári társulások, szakmai vagy érdekvédelmi egyesületek vették át. – Ir. Varga Sándor: Csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalom az 1960-as években (Regio 1990/2); Puntigán József: Honismereti kerékpártúrák 1975–1999 (1999); Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992 (2006); Lacza Tihamér: Sziget a szárazföldön. A prágai Ady Endre Diákkör története 1957–2011 (2012).

A szlovákiai magyar kisebbség nyelvhasználati jogait a kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó nemzetközi dokumentumok, ill. a hatályos csehszlovák, majd szlovák törvények határozták meg. A két vh. közötti időszak (Csehszlovákia) kisebbségi nyelvhasználatának szempontjából döntő szerepe volt a saint-germain-en-laye-i kisebbségi szerződésnek, amelyet a Csehszlovák Köztársaság 1919. szept. 10-én írt alá. A saint-germaini-i szerződés bizonyos rendelkezései bekerültek az 1920. évi 121. számú alkotmánylevélbe, ill. az 1920. évi 122. számú nyelvtörvénybe is, amely a hivatalos nyelvhasználatot szabályozta. A nyelvtörvény Csehszl. állam- és hivatalos nyelveként a csehszlovák nyelvet határozta meg, előírta azonban a kisebbségek nyelvének használatát is. Eszerint az állami szervek és köztestületek azokban a járásokban voltak kötelesek használni, ahol az adott kisebbség a lakosság legalább 20%-át alkotta. Az 1920-as nyelvtörvénynek köszönhetően a szlovákiai magyarok a két vh. között aránylag széles körű nyelvi jogokkal rendelkeztek, kiterjedt volt a magyar nyelvű iskolahálózat, D-Szl.-ban használni lehetett a magyar nyelvet a hivatalokban és a bíróságokon. Ám az államhatalom mindvégig igyekezett elérni, hogy csökkenjen a nyelvhasználati jogok érvényesítéséhez szükséges 20%-nyi kisebbségi lakosságot kimutató közigazgatási egységek száma, s az állami hivatalnokok is rendszeresen megsértették a törvény rendelkezéseit. Az 1939 és 1945 között létező Szlovák Köztársaságban (Szlovákia) a kisebbségek nyelvhasználatát illetően is a kölcsönösséget (reciprocitás elve) alkalmazták, ami jelentősen szűkítette a Szl.-ban maradt magyarok nyelvhasználati lehetőségeit. Az 1945 és 1948 közötti évek a teljes jogfosztottság időszakát jelentették (jogfosztó intézkedések). Noha a kisebbségi nyelvhasználatot külön jogszabály nem szabályozta, a magyar nyelv nem csupán a hivatalokból szorult ki, de a magánéletben való használatát is üldözni kezdték: az utcán magyarul beszélőket több településen is inzultálták. Ebben az időszakban nem működhettek magyar iskolák és szervezetek, nem jelenhetett meg magyar nyelvű sajtó stb. 1948 nyarától megkezdődött a szlovákiai magyarok fokozatos (ám nem teljes) egyenjogúsítása: magyar iskolák nyíltak, megjelenhettek magyar nyelvű újságok, lehetővé vált a magyar nyelv használata a közéletben is. A kisebbségi nyelvhasználat szabályozása elsősorban az SZLKP által kiadott határozatok útján történt. 1952. júl. 1-jén a szlovák kormány szerepét ellátó Megbízottak Testülete határozatban rendelte el a magyar nyelvű területek kétnyelvűségének biztosítását. A határozat értelmében biztosítani kellett, hogy a magyarok a hivatalokkal és a bíróságokkal való érintkezésben használhassák az anyanyelvüket, az állami és közintézmények megnevezését pedig magyar nyelven is fel kellett tüntetni. A határozat gyakorlatba való átültetése azonban akadályokba ütközött, mivel azt titkosnak minősítették, s így teljesítését sem lehetett számon kérni. Az 1952-es határozat végrehajtásában mutatkozó hiányosságok motiválták a Megbízottak Testületének 1959. évi 37. számú határozatának kiadását. Ebben kimondták, hogy a magyar nyelvterületen a nemzeti bizottságok kétnyelvűen kötelesek kiadni határozataikat és rendeleteiket, s magyar nyelven kötelesek intézni a magyarok írásbeli és szóbeli beadványait. Az említett határozatok ellenére, s egységes szabályozás hiányában a szocializmus évtizedeiben a kisebbségi nyelvhasználat esetleges volt, s a mindenkori – helyi és állami – politikai vezetéstől és az államigazgatás különböző szintű képviselőitől függött. Viszonylag jobb volt a helyzet pl. a Dunaszerdahelyi és Komáromi járásban, míg az ettől keletebbre eső területeken sok esetben nem sikerült biztosítani a magyar nyelv használatát a közéletben és a hivatalokban. Jelentős regionális eltérés mutatkozott a települések magyar nyelvű megnevezésének alkalmazásában és a személynevek használatában is. A hetvenes évektől kezdődően (normalizáció hatalom több ízben is megkísérelte felszámolni a magyar nyelvű iskolai oktatást, a sajtóban pedig megtiltották a települések magyar nyelvű megnevezésének használatát. A rendszerváltást (bársonyos forradalom) követően szinte azonnal terítékre került a kisebbségek nyelvhasználati jogainak rendezése. Az 1990. évi 428. számú nyelvtörvény – amelynek elfogadását rendkívül heves szlovák nacionalista kampány előzte meg – hivatalos nyelvként a szlovák nyelvet határozza meg. A törvény szerint ezt kötelesek használni az államigazgatási és helyi önkormányzati szervek, valamint dolgozóik a hivatalos kapcsolattartás során, ezen a nyelven állítják ki a közokiratokat, s ezen a nyelven nevezik meg a településeket és azok részeit. A törvény ugyan azokon a településeken, ahol az adott kisebbség részaránya meghaladja a 20%-ot, megengedte a kisebbségi nyelvek hivatalos érintkezésben való használatát, ám az államigazgatási és önkormányzati hivatalok dolgozói számára nem tették kötelezővé a kisebbségi nyelvek ismeretét és használatát. Az 1990-es nyelvtörvény a gyakorlatban jelentősen szűkítette a magyar nyelv használatának lehetőségét, s negatívan diszkriminálta a szlovákiai magyarokat. A belügyminisztérium a nyelvtörvényre hivatkozva törvényellenesnek minősítette a kétnyelvű hivatalos feliratokat, pecsétnyomókat, utcanévtáblákat és helységnévtáblákat, s elrendelte azok eltávolítását. Az 1990-es nyelvtörvény nemcsak a szlovákiai magyarok, hanem a nemzetközi szervezetek bírálatát is kiváltotta, s elsősorban a nemzetközi nyomás eredményezte, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1993/94-ben engedélyezte, hogy a szülők „idegen nyelvű” (vagyis magyar) utónevet adhassanak gyermeküknek, ill. a nem szlovák nemzetiségű nők vezetéknevüket az -ová toldalék nélkül is használhassák. Szintén 1994-ben fogadta el a szlovák parlament az ún. táblatörvényt, amely megengedte a települések nevének nemzetiségi nyelven való feltüntetését is. 1995-ben az akkor hatalmon lévő nacionalista szlovák kormánykoalíció ismét újabb nyelvtörvényt fogadott el, amely az 1990-es nyelvtörvényhez képest is korlátozta a kisebbségek nyelvhasználatát a hivatalos életben. Az 1995-ös államnyelvtörvény kimondta, hogy a szlovák nyelv – amely előnyt élvez minden más nyelvvel szemben – a mindennemű hivatalos érintkezés nyelve. Noha az államnyelvtörvény elméletileg csupán a szlovák nyelv használatát szabályozta, a gyakorlatban a kisebbségek nyelvének diszkriminálását szolgálta, s azt eredményezte, hogy a magyar nyelv szinte teljesen kiszorult a hivatalokból. Noha az államnyelvtörvény feltételezte, hogy a kisebbségek nyelvhasználatát külön törvényben fogják szabályozni, annak elfogadására csupán 1998-ban, a Mečiar-kormány bukását követően kerülhetett sor. Az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvtörvény ugyan némileg korrigálta az 1990-es és 1995-ös törvények rendkívül negatív következményeit, de így is számos ponton ütközött az Európa Tanács Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Chartájának ajánlásaival és szellemiségével. A törvény ugyan lehetővé tette, hogy a kisebbségek használhassák saját anyanyelvüket a hivatalos érintkezésben (azokon a településeken, ahol számarányuk meghaladja a 20%-ot), ám a közigazgatási szervek alkalmazottait nem kötelezte a kisebbségi nyelvek ismeretére. Nagy hiányossága a törvénynek, hogy a kisebbségi nyelvhasználatot csupán a közigazgatásban szabályozza, míg a hivatalos élet más területeire (posta, közlekedés, kereskedelem stb.) nem terjesztette ki. 2009-ben a szlovák parlament a korábbi törvényi előírásokat szigorítva elfogadta az államnyelvről szóló törvényt, amely nevével ellentétben nem csupán az államnyelvet védte, de jelentősen szűkítette a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét, sőt bevezette a „nyelvi bűntett” fogalmát, amelynek értelmében a Kulturális Minisztérium pénzbüntetéssel sújthatta a törvény megsértőit. Az alkotmánnyal és az európai normákkal több pontban is ütköző törvénnyel szemben nem csak a szlovákiai magyar politika és közélet, de több nemzetközi szervezet is tiltakozott, a budapesti kormány pedig pénzalapot hozott létre yelvük használata miatt megbüntetett magyarok kárpótlására. Bár a 2010-es kormányváltás után az új, jobboldali kormány – a külföldi kritikákra reagálva – némileg módosította a törvényt, az továbbra is diszkriminatív jellegű maradt. 2011 máj.-ában a szlovák parlament a Most-Híd párt javaslatára új törvényt fogadott el a kisebbségi nyelvek használatról. A végül kompromisszumos formában elfogadott törvény legjelentősebb újítását az jelentette, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20-ról 15%-ra szállították le, igaz ennek bevezetésére gyakorlatilag 10 évnyi haladékot adtak. Az új nyelvtörvény ellenére a szlovákiai magyarok hivatali nyelvhasználata továbbra is alacsony szintű maradt, amelynek egyrészt az az oka, hogy a szlovák közvélemény és a hivatalok továbbra is intoleránsan viszonyulnak ehhez a témához, másrészt a magyar lakosság sem él következetesen a neki járó jogokkal. A nyelvhasználat tekintetében a 2010 utáni évek legfontosabb eseményét azok a civil kezdeményezések jelentették, amelyek változatos eszközök használatával próbálják a hatóságokat az érvényes jogszabályok betartására, a magyar lakosságot pedig jogai érvényesítésére ösztönözni.

A szlovákiai magyar kisebbség nyelvhasználati jogait a kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó nemzetközi dokumentumok, ill. a hatályos csehszlovák, majd szlovák törvények határozták meg. A két vh. közötti időszak (Csehszlovákia) kisebbségi nyelvhasználatának szempontjából döntő szerepe volt a saint-germain-en-laye-i kisebbségi szerződésnek, amelyet a Csehszlovák Köztársaság 1919. szept. 10-én írt alá. A saint-germaini-i szerződés bizonyos rendelkezései bekerültek az 1920. évi 121. számú alkotmánylevélbe, ill. az 1920. évi 122. számú nyelvtörvénybe is, amely a hivatalos nyelvhasználatot szabályozta. A nyelvtörvény Csehszl. állam- és hivatalos nyelveként a csehszlovák nyelvet határozta meg, előírta azonban a kisebbségek nyelvének használatát is. Eszerint az állami szervek és köztestületek azokban a járásokban voltak kötelesek használni, ahol az adott kisebbség a lakosság legalább 20%-át alkotta. Az 1920-as nyelvtörvénynek köszönhetően a szlovákiai magyarok a két vh. között aránylag széles körű nyelvi jogokkal rendelkeztek, kiterjedt volt a magyar nyelvű iskolahálózat, D-Szl.-ban használni lehetett a magyar nyelvet a hivatalokban és a bíróságokon. Ám az államhatalom mindvégig igyekezett elérni, hogy csökkenjen a nyelvhasználati jogok érvényesítéséhez szükséges 20%-nyi kisebbségi lakosságot kimutató közigazgatási egységek száma, s az állami hivatalnokok is rendszeresen megsértették a törvény rendelkezéseit. Az 1939 és 1945 között létező Szlovák Köztársaságban (Szlovákia) a kisebbségek nyelvhasználatát illetően is a kölcsönösséget (reciprocitás elve) alkalmazták, ami jelentősen szűkítette a Szl.-ban maradt magyarok nyelvhasználati lehetőségeit. Az 1945 és 1948 közötti évek a teljes jogfosztottság időszakát jelentették (jogfosztó intézkedések). Noha a kisebbségi nyelvhasználatot külön jogszabály nem szabályozta, a magyar nyelv nem csupán a hivatalokból szorult ki, de a magánéletben való használatát is üldözni kezdték: az utcán magyarul beszélőket több településen is inzultálták. Ebben az időszakban nem működhettek magyar iskolák és szervezetek, nem jelenhetett meg magyar nyelvű sajtó stb. 1948 nyarától megkezdődött a szlovákiai magyarok fokozatos (ám nem teljes) egyenjogúsítása: magyar iskolák nyíltak, megjelenhettek magyar nyelvű újságok, lehetővé vált a magyar nyelv használata a közéletben is. A kisebbségi nyelvhasználat szabályozása elsősorban az SZLKP által kiadott határozatok útján történt. 1952. júl. 1-jén a szlovák kormány szerepét ellátó Megbízottak Testülete határozatban rendelte el a magyar nyelvű területek kétnyelvűségének biztosítását. A határozat értelmében biztosítani kellett, hogy a magyarok a hivatalokkal és a bíróságokkal való érintkezésben használhassák az anyanyelvüket, az állami és közintézmények megnevezését pedig magyar nyelven is fel kellett tüntetni. A határozat gyakorlatba való átültetése azonban akadályokba ütközött, mivel azt titkosnak minősítették, s így teljesítését sem lehetett számon kérni. Az 1952-es határozat végrehajtásában mutatkozó hiányosságok motiválták a Megbízottak Testületének 1959. évi 37. számú határozatának kiadását. Ebben kimondták, hogy a magyar nyelvterületen a nemzeti bizottságok kétnyelvűen kötelesek kiadni határozataikat és rendeleteiket, s magyar nyelven kötelesek intézni a magyarok írásbeli és szóbeli beadványait. Az említett határozatok ellenére, s egységes szabályozás hiányában a szocializmus évtizedeiben a kisebbségi nyelvhasználat esetleges volt, s a mindenkori – helyi és állami – politikai vezetéstől és az államigazgatás különböző szintű képviselőitől függött. Viszonylag jobb volt a helyzet pl. a Dunaszerdahelyi és Komáromi járásban, míg az ettől keletebbre eső területeken sok esetben nem sikerült biztosítani a magyar nyelv használatát a közéletben és a hivatalokban. Jelentős regionális eltérés mutatkozott a települések magyar nyelvű megnevezésének alkalmazásában és a személynevek használatában is. A hetvenes évektől kezdődően (normalizáció hatalom több ízben is megkísérelte felszámolni a magyar nyelvű iskolai oktatást, a sajtóban pedig megtiltották a települések magyar nyelvű megnevezésének használatát. A rendszerváltást (bársonyos forradalom) követően szinte azonnal terítékre került a kisebbségek nyelvhasználati jogainak rendezése. Az 1990. évi 428. számú nyelvtörvény – amelynek elfogadását rendkívül heves szlovák nacionalista kampány előzte meg – hivatalos nyelvként a szlovák nyelvet határozza meg. A törvény szerint ezt kötelesek használni az államigazgatási és helyi önkormányzati szervek, valamint dolgozóik a hivatalos kapcsolattartás során, ezen a nyelven állítják ki a közokiratokat, s ezen a nyelven nevezik meg a településeket és azok részeit. A törvény ugyan azokon a településeken, ahol az adott kisebbség részaránya meghaladja a 20%-ot, megengedte a kisebbségi nyelvek hivatalos érintkezésben való használatát, ám az államigazgatási és önkormányzati hivatalok dolgozói számára nem tették kötelezővé a kisebbségi nyelvek ismeretét és használatát. Az 1990-es nyelvtörvény a gyakorlatban jelentősen szűkítette a magyar nyelv használatának lehetőségét, s negatívan diszkriminálta a szlovákiai magyarokat. A belügyminisztérium a nyelvtörvényre hivatkozva törvényellenesnek minősítette a kétnyelvű hivatalos feliratokat, pecsétnyomókat, utcanévtáblákat és helységnévtáblákat, s elrendelte azok eltávolítását. Az 1990-es nyelvtörvény nemcsak a szlovákiai magyarok, hanem a nemzetközi szervezetek bírálatát is kiváltotta, s elsősorban a nemzetközi nyomás eredményezte, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács 1993/94-ben engedélyezte, hogy a szülők „idegen nyelvű” (vagyis magyar) utónevet adhassanak gyermeküknek, ill. a nem szlovák nemzetiségű nők vezetéknevüket az -ová toldalék nélkül is használhassák. Szintén 1994-ben fogadta el a szlovák parlament az ún. táblatörvényt, amely megengedte a települések nevének nemzetiségi nyelven való feltüntetését is. 1995-ben az akkor hatalmon lévő nacionalista szlovák kormánykoalíció ismét újabb nyelvtörvényt fogadott el, amely az 1990-es nyelvtörvényhez képest is korlátozta a kisebbségek nyelvhasználatát a hivatalos életben. Az 1995-ös államnyelvtörvény kimondta, hogy a szlovák nyelv – amely előnyt élvez minden más nyelvvel szemben – a mindennemű hivatalos érintkezés nyelve. Noha az államnyelvtörvény elméletileg csupán a szlovák nyelv használatát szabályozta, a gyakorlatban a kisebbségek nyelvének diszkriminálását szolgálta, s azt eredményezte, hogy a magyar nyelv szinte teljesen kiszorult a hivatalokból. Noha az államnyelvtörvény feltételezte, hogy a kisebbségek nyelvhasználatát külön törvényben fogják szabályozni, annak elfogadására csupán 1998-ban, a Mečiar-kormány bukását követően kerülhetett sor. Az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvtörvény ugyan némileg korrigálta az 1990-es és 1995-ös törvények rendkívül negatív következményeit, de így is számos ponton ütközött az Európa Tanács Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Chartájának ajánlásaival és szellemiségével. A törvény ugyan lehetővé tette, hogy a kisebbségek használhassák saját anyanyelvüket a hivatalos érintkezésben (azokon a településeken, ahol számarányuk meghaladja a 20%-ot), ám a közigazgatási szervek alkalmazottait nem kötelezte a kisebbségi nyelvek ismeretére. Nagy hiányossága a törvénynek, hogy a kisebbségi nyelvhasználatot csupán a közigazgatásban szabályozza, míg a hivatalos élet más területeire (posta, közlekedés, kereskedelem stb.) nem terjesztette ki. 2009-ben a szlovák parlament a korábbi törvényi előírásokat szigorítva elfogadta az államnyelvről szóló törvényt, amely nevével ellentétben nem csupán az államnyelvet védte, de jelentősen szűkítette a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét, sőt bevezette a „nyelvi bűntett” fogalmát, amelynek értelmében a Kulturális Minisztérium pénzbüntetéssel sújthatta a törvény megsértőit. Az alkotmánnyal és az európai normákkal több pontban is ütköző törvénnyel szemben nem csak a szlovákiai magyar politika és közélet, de több nemzetközi szervezet is tiltakozott, a budapesti kormány pedig pénzalapot hozott létre yelvük használata miatt megbüntetett magyarok kárpótlására. Bár a 2010-es kormányváltás után az új, jobboldali kormány – a külföldi kritikákra reagálva – némileg módosította a törvényt, az továbbra is diszkriminatív jellegű maradt. 2011 máj.-ában a szlovák parlament a Most-Híd párt javaslatára új törvényt fogadott el a kisebbségi nyelvek használatról. A végül kompromisszumos formában elfogadott törvény legjelentősebb újítását az jelentette, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20-ról 15%-ra szállították le, igaz ennek bevezetésére gyakorlatilag 10 évnyi haladékot adtak. Az új nyelvtörvény ellenére a szlovákiai magyarok hivatali nyelvhasználata továbbra is alacsony szintű maradt, amelynek egyrészt az az oka, hogy a szlovák közvélemény és a hivatalok továbbra is intoleránsan viszonyulnak ehhez a témához, másrészt a magyar lakosság sem él következetesen a neki járó jogokkal. A nyelvhasználat tekintetében a 2010 utáni évek legfontosabb eseményét azok a civil kezdeményezések jelentették, amelyek változatos eszközök használatával próbálják a hatóságokat az érvényes jogszabályok betartására, a magyar lakosságot pedig jogai érvényesítésére ösztönözni.

A második vh. győztes hatalmai (köztük Csehszl.) és Mo. képviselői által 1947. febr. 10-én aláírt okmány. A ~ az előzetes magyar reményekkel ellentétben nem tartalmazta az államhatárok etnikai elvű kiigazításának elvét, ellenkezőleg visszaállította az 1920-as, ún. trianoni határokat. Semmissé nyilvánította azelső bécsi döntést, és az 1938. jan. 1-jei csehszlovák–magyar határt állította vissza, sőt további három falut (→pozsonyi hídfő) adott át Csehszl.-nak. Bár a csehszlovák fél a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítésének lehetőségét is igyekezett belefoglalni a békeszerződésbe, a ~ „csupán” arra kötelezte Mo.-t, hogy bocsátkozzon tárgyalásokba azon csehszlovákiai magyarok kérdésének rendezéséről, akiket alakosságcsere-egyezmény keretén belül nem telepítenek át Mo.-ra. A ~ az első vh. után megkötött versailles-i békerendszerrel ellentétben semmiféle biztosítékot nem tartalmazott a Mo. határain kívül élő magyarok alapvető emberi és kisebbségi jogainak tiszteletben tartására. – Ir. Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés (2006).

A szlovák–magyar államhatár vonalán a trianoni békeszerződés óta eltelt évtizedek során csupán a ~ három falujának Csehszl.-hoz csatolásával történt jelentősebb változás. A párizsi békekonferencia 1919. jún.-i döntése alapján Pozsonynál a Duna képezte volna a államhatárt, a csehszlovák diplomáciának azonban sikerült elérnie, hogy egy utólagos döntéssel a Duna jobb partján, Pozsonnyal szemben elterülő és többségében németek által lakott Ligetfalut (németül Engerau) is Csehszl.-hoz csatolják, s ezt a Trianonban aláírt békeszerződés is rögzítse. Az így kialakult több mint 30 négyzetkilométer nagyságú hídfő 1938. okt. 10-ig tartozott Csehszl.-hoz, amikor is azt német csapatok szállták meg, s a Harmadik Birodalomhoz csatolták. Pozsony 1945. ápr.-i felszabadulásával Ligetfalu ismét csehszlovák ellenőrzés alá került, s itt rendezték be azokat a gyűjtőtáborokat, ahová a pozsonyi németeket és magyarokat hurcolták el lakásaikból a háború utáni első hetekben (jogfosztó intézkedések). 1945 nov.-ében már hivatalos formában is megfogalmazódott a csehszlovák katonai körökben már a két háború közötti időszakban is létező javaslat, hogy a ligetfalui hídfőt legalább olyan mértékben kellene kiszélesíteni, hogy az államhatárok Pozsonytól az eddigi 6 helyett legalább 25 km távolságba, vagyis a tüzérségi lövegek hatáskörén kívül kerüljenek. A végleges csehszlovák javaslat 5 magyarországi (Bezenye, Dunacsuny, Horvátjárfalu, Oroszvár és Rajka), valamint két ausztriai (Berg és Köpcsény) település megszerzését irányozta elő. Az 1946-ban összeülő párizsi békeszerződés döntése értelmében végül Mo. három falut volt kénytelen Csehszl.-nak átadni. (A békekonferencia az akkor még négyhatalmi megszállás alatt lévő Ausztria ügyét nem tárgyalta.) A Csehszl.-nak ítélt Dunacsúny, Horvátjárfalu és Oroszvár településeket Mo. 1947 okt.-ében adta át a csehszlovák hatóságoknak. A kivonuló magyar közigazgatással együtt a helyi magyar lakosság egy része is Mo.-ra költözött. Az évszázadokon keresztül magyar, német és horvát lakosságú falvak etnikai összetétele teljesen megváltozott. A ~ három községének lakosságát ma nagyrészt szlovákok alkotják. – Ir. Fogarassy László: Ligetfalu és a pozsonyi hídfő története (1995).

1919. febr. 12-ére a pozsonyi munkástanács vezetői a várost megszálló csehszlovák katonaság és hatóságok tevékenysége, ill. a munkásság szociális követeléseinek elutasítása miatt népgyűlést hirdettek a Vásárcsarnok épülete elé. A kora délutáni órákban a Vásárcsarnok előtt mintegy 10–12 ezres tömeg gyűlt össze. Noha a város olasz katonai parancsnoka Barreca ezredes engedélyezte a népgyűlés megtartását, a kivonuló cseh legionáriusok a tömeg közé lőttek. A sortűznek 7 halálos áldozata és 23 sebesültje volt. Néhány nappal az eset után az egyik cseh legionárius egy középiskolás diákot lőtt le, így Pozsony csehszlovák katonaság általi megszállásának összesen 8 halálos áldozata volt.

Az 1967 végétől 1968 őszéig terjedő időszak megnevezése Csehszl. történelmében. A ~ időszakában – az 1968 jan.-jában a CSKP KB főtitkárává választott szlovák kommunista, Alexander Dubček vezetésével – megkezdődött a társadalom átfogó demokratizálása: megszüntették a cenzúrát, lépések történtek a korábbi jogtalanságok felszámolására és az emberi és polgári jogok újbóli megerősítésére. Ezzel egy időben a csehek és szlovákok közötti viszony újratárgyalása, valamint a szlovákiai magyarok kérdése is napirendre került. A ~ időszakában a szlovákiai magyar kisebbség képviseletét a hatvanas években az ifjúsági mozgalmakban szocializálódó reformszellemiségű fiatalokkal kiegészült Csemadok vállalta fel. A Csemadok KB által 1968. márc. 15-én közzétett állásfoglalás egy korlátozott kisebbségi kulturális önigazgatás megvalósításának programját tartalmazta. A Csemadok tervezete a nemzetek és nemzetiségek teljes egyenjogúságából kiindulva kollektív kisebbségi jogok megadását, a magyaroknak a közigazgatásban és az államhatalomban való arányos részvételét, a járások átszervezését, autonóm magyar iskolahálózat és nemzetiségi miniszteri tárca létrehozását javasolta. Bár a Matica Slovenská hevesen tiltakozott a kisebbségi jogok bővítése ellen, s a szlovák sajtóban is nacionalista színezetű kampány bontakozott ki a magyar követelésekkel szemben, a csehszlovák pártvezetés kedvezően fogadta a javaslatokat, és beépítette azokat programjába. Az új federációs alkotmánytörvény megalkotására létrehozott kormánybizottság mellett pedig egy nemzetiségi albizottság is létrejött. Az albizottság, amelyben a magyar kisebbséget Dobos László és Szabó Rezső képviselte, feladata a nemzetiségi alkotmánytörvény kidolgozása volt. Eközben a magyar lakosság körében is megindult a demokratizálás folyamata. A Csemadok élére a reformpárti Dobos Lászlót választották, s több érdekvédelmi-szakmai társulás alakult: így a Néprajzi Társaság, a Szociológiai-Szociográfiai Társaság, a Magyar Ifjúsági Szövetség és javaslat született egy az SZTA mellett működő kisebbségi tudományos kutatóműhely létrehozására is. A Varsói Szerződés tagállamainak 1968. aug. 21-én Csehszl.-t megszálló katonái és tankjai azonban nemcsak a demokratizálás eredményeit, a dubčeki reformista pártvezetést, hanem a kisebbségi kérdés megoldásának lehetőségét is eltiporták. A magyar kisebbség a cseh és szlovák közvéleményhez hasonlóan döbbenten és ellenségesen fogadta az országot megszálló idegen katonákat. Ezen még az sem változtatott, hogy D-Szl. bizonyos részeire a Magyar Néphadsereg egységei vonultak be. A Csemadok és más magyar szervezetek tiltakoztak a katonai intervenció ellen, s nyugalomra szólították fel a lakosságot. Bár aug. 21-e után azonnal megkezdődött a ~ vívmányainak a felszámolása, a csehszlovák parlament 1968. okt. 28-án még elfogadta a federációról szóló alkotmánytörvényt és az 1968. évi 144. számú nemzetiségi törvényt. Az utóbbiból azonban a nemzeti kisebbségek önigazgatását és egyenjogúságát biztosító részek már kimaradtak. Az új államjogi rendezés kapcsán 1969 elején a Szlovák Szocialista Köztársaság kormányában létrehozták a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó tárca nélküli miniszteri posztot, amelybe Dobos Lászlót nevezték ki, s miniszterhelyettesi tisztségben további három magyar is a kormány tagjává vált. A kormány mellett pedig megalakult a Nemzetiségi Tanács, de a kibontakozó normalizációs folyamat (normalizáció) hamarosan semmissé tette a ~ nemzetiségi eredményeit is. – Ir. Szabó Rezső: A Csemadok és a Prágai Tavasz (2004); Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság (2008)

1945. jún. 18-án a morvaországi Přerov város mellett a csehszlovák hadsereg 17. gyalogezredének katonái 265 német, magyar és szlovák nemzetiségű polgári személyt (120 nőt, 71 férfit és 74 gyereket) végeztek ki minden indok nélkül. A vérengzést kezdeményező, a korábban a Hlinka Gárdában tevékenykedő Karol Pazúr százados célja az volt, hogy a mintegy fél évvel korábban a front elől Csehországba menekült, s a háború befejeztével hazafelé tartó dobsinai, késmárki és néhány más szepességi településről származó családokat megakadályozza abban, hogy visszatérjenek Szl.-ba. A százados a marhavagonokban utazó családokat a přerovi vasútállomásról katonáival a közeli Meštěnice község mellé terelte, ahol a helyi lakosokat arra kényszerítette, hogy tömegsírt ássanak az állítólagos náci bűnösöknek. Ezt követően a 265 ártatlan polgári személyt géppuskával egyenként tarkón lőtték. A vérengzést a csehszlovák hatóságok ugyan kivizsgálták, de a vérengzést irányító századoson kívül minden vádlottat felmentetek. Karol Pazúrt végül 20 évnyi börtönbüntetésre ítélték, azonban hat év után amnesztiával szabadult és a rendszerváltásig a Szlovák Antifasiszta Harcosok Szövetsége elismert tagjaként és egyben rendőrségi besúgóként élte életét.

A reciprocitás, vagyis a kölcsönösség elvének alkalmazása gyakori jelenség az államok közötti kétoldalú kapcsolatokban. A reciprocitás elvét a szlovák–magyar viszonylatban a második vh. idején sikerült a gyakorlatba átültetni. Az 1939 és 1945 közötti Szlovák Köztársaság (→Szlovákia) alkotmányának értelmében ugyanis Szl. annyi jogot biztosított a helyi magyar kisebbségnek, amennyi jogot adtak az akkori Mo.-on a szlovákoknak. A reciprocitás alapelveit a két ország között 1941-ben aláírt államközi megállapodás is rögzítette, ami mindkét országnak lehetővé tette, hogy a kisebbségi kérdést egyfajta zsarolásként használja fel a másik ellen. A reciprocitás elvének alkalmazása a szlovákiai magyarok, ill. a magyarországi szlovákok kapcsán a második vh.-t követő évtizedekben is több ízben felmerült – elsősorban nacionalista szlovák körök felvetésére. A két érintett kisebbség azonban kialakulását, társadalmi szerkezetét, tudati, nyelvi jellemzőit és nem mellékesen létszámát tekintve is olyan nagy eltéréseket mutat, hogy esetükben a kölcsönösség elvének alkalmazása nem lehetséges.